Angyalokról, csodákról és az élet rendjéről
A vacsora
A hatvanas évek elején jártunk, langymeleg augusztusi bársonydélután dédelgette a keskeny utcákon összebújt házakat. A katolikus templom irányából szelíd harangszó terelgette a hitet s a nyugalmat a porták diófalombjai alá. Dédanyám, akinek gondjaira bíztak, gyékényszékén ülve pergette olvasóját. Tudtam, hogy addig nem szabad szólni, míg el nem végzi ezt a mindennapos szertartást.
Ott ültem hát mellette egy sámlin, lenge nyári ruhácskám fodrait babrálgatva, türelmesen várva, mikor fogynak el a szemek a szent „kalárisról”, amelyet apró kezei morzsolgattak. Miután keresztet vetett, rám emelte tekintetét, apró zöldes-barna szemeivel kérdőn nézett rám, hogy mit vacsorázunk ma, Évuskám.
Két évtized sem telt el a háború óta, ami még a nagyapákat is elvitte a családból. A szűkös idők nyomainak még alig volt idejük megtelni a felejtés porával, aminek betudhatón dédanyám apró szemeiben még ott vibrált a beidegződött szükség. Bár nagy volt az ő hite Isten kifürkészhetetlen útjaiban. És aznap is bizonyságot nyert az ő megingathatatlan hite, amikor a kertkapun túl, a verem egyik nyirkosabb oldalában talált egy óriásgombát.
Ehun van, ni, a vacsoránk, Évuskám, mondta ízes érmelléki tájszólással, s már aprította is alá a vereshagymát.
Ebben a mai szétzilált, hitehagyott, megcsúfolt világban Isten bárányaként gondolok vissza rá. Csodálva ma is azt a szent beletörődést, hitet, nyugalmat, ami elég volt neki az élet túléléséhez, amit a mai nemzedék már nem tart sokra, ahogyan a Gondviselés kiparancsoló erejében és jeleiben sem bízik. Elfelejtettük az összebújó házak erejét, amelyek támaszul szolgáltak egymásnak, hogy közel legyenek a bajban, a télben, a nyárban, a szükség idejében egyaránt.
Mert mi marad az Istennel kötött szövetségből a mai esztelenség romboló világában, ha nem egy-egy óriásgomba a vermek oldalán?
A napraforgó
Apai ági rokonaim egyik portáját vásároltuk meg, amikor a nagyvárosi élet forgatagából visszahívott az Érmellékre az elcsendesülés, az akácillat, a vasárnap délutáni harangszó és gyermeteg hitem, hogy valamit onnan lehet majd folytatni, ahol abbamaradt. S hogy az emberek még mindig olyan jók, ahogy az emlékeimben éltek. Évekig kerestem azokat a gesztusokat, élethelyzeteket, hogy hátha mégis élnek még a Duszkó nénik, a Bacsó nénik, akiknek ha gyermekfejjel megdézsmáltuk a már csörgő mákágyásait, vagy összeszedtük a lehullott diót, csak az „ej, ej, mihaszna lelkei” volt a legszigorúbb dorgálásuk, mert nekik is voltak gyermekeik, unokáik, és tudták, azok sem jobbak a Deákné vásznánál.
Hát eme jótét lelkek nyomait, lenyomatait kerestem évekig, miután hazatértem homokos hazámba, de évek teltek el, míg egy napon egy ilyen kóbor lélek illata átosont a küszöbön…
Történt ugyanis, hogy a nagy padlóvázába napraforgóvirágot szedtem a kertből – a nyár örömét, mint egykoron dédanyám nevezte –, és a nyolcvanas éveiben járó Ági néni, a tőszomszédságból megkérdezte, ugyan jányom, minek viszed fel a házba azt a kórófélét, hászen nem vázába való a’.
Majd kisvártatva Ági néni hatalmas köteg kardvirággal kopogtatott be a nyitott ajtón, annak is a félfáján, hogy kezembe adja ezt a Napból szakajtott istentanúságot. Hogy itt van ni, jányom! Én nem mondom, szíp az a sárgafejű kóró, de ez igazi virág – mondta a messzi városból visszaszakadt szomszédasszonyának.
Hát így osont be a küszöbön egy pillanatra a régi világ önzetlensége, amelyet még nem fertőzött meg semmilyen mételye a mai kornak.
És az élet-halál tengelyének valami láthatatlan pontjáról egész délután áradt felém eme régi asszonykezek gyúrta laskák illata, kartonruháik háziszappanszaga, bizonyságul, hogy csak az illatok a halhatatlanok. Egy-egy ilyen pillanatba sűrűsödve bármikor beosonnak a házak küszöbén…
A barna táska és az élet rendje
Vannak az életben személyekhez, tárgyakhoz, élethelyzetekhez kapcsolódó pillanatnyi érzések, amelyek örökre pecsétet nyomnak a lélekre, beleégnek a retinába, és nem hagyják magukat kitörölni az emlékezetből, mert ezek a pillanatok adják az erőt az élet viharainak átvészeléséhez. Többnyire nagyszüleim életképei hagytak bennem olyan nyomokat, amelyek élhetőbbé, járhatóbbá tették számomra ennek a lehetetlen világnak az útjait.
Történt, hogy anyai nagyanyám éppen a második özvegységének óráit élte, és a nagycsalád mellett ő maga, kezében sötétbarna színű „kétfilű” táskájával, járta végig a temetési ügyintézés minden kálváriáját. Mert ő volt a nagyasszony, ő volt a család emblematikus alakja, aki minden élethelyzetben mindeneket kézben tudott tartani.
Állt hát a Sanyi sírjánál, akinek onnantól nőtt meg a hiánya, amitől kezdve ráhúzták koporsójára az érmelléki temetőhomokot. Nagyanyám szemében hangtalanul jajdult a lélek, majd ott helyben szétnyitotta a barna táskát és „kiolvasta” belőle a temetkezési ceremónia költségeit. Mert a valóságos élet abban a percben is folyt tovább.
Néhány esztendővel később a fia hantját igazgatták a sírásólapátok, amikor nagyanyám ugyanabból a barna mindenesből ismét kiolvasta a temetkezési díjat. Mert ez volt az élet rendje, mondta nekem évekkel később, amikor megbizonyosodott arról, hogy az a kétfülű ominózus cekker csakis az én örökségem lehet.
Azóta már az ő akkori életéveiben járok, és ha szeretteimet temetem, gondolatban abba az elnyűtt barna jószágba kapaszkodom, amelyből erőt merítek, ha az élet rendje kikényszerít a temetődombra taksákat fizetni.
A töklevél
Sokan nem is gondolnák, hogy a hatvanas évek elején az érmihályfalvi gyerkőcök világában mi mindenre szolgált e kobakos növény ernyőszerű levele. A kertek egyik-másik zugában, ahol a hatalmas tölcsérszerű sárga virága virított, és földre lapuló szúrós levele árnyékolt, bizony jól jött a takarásuk a négy-ötéves klottgatyás, mezítlábas kisfiúknak, színes nyári ruhácskás lánykáknak, amikor a tarcsai úton feltűnt holmi gyermekoltásokkal házaló fehérköpenyes veszedelem. Andris, akinek rendes gyermekkörökben csak Prücsök volt a neve, hamar neszét vette ezeknek a „fenyegetettségeknek”, és már a kutyák ugatásáról felmérte, kivel-kikkel kell hamarosan számolni: szódás szekér, postás, drótostót, edényfoltozó, tollas, vagy éppenséggel oltási veszedelem, amitől a pőre kis verebek, színes pillangók lerajzottak a kertek aljára. Bár utóbbi pánikkeltők ritkán fordultak elő a környéken, ám tőlük félt leginkább az egész tarcsai úti gyermekhad, mert ki tudja, mi lesz abból, ha Prücsköt, Vicust vagy Elvirát otthon találják, és nem egy töklevél alatt hasalva várják, amíg a kutyák ugatása halkulóra nem fordul, odébb űzve a gyermeki riadalom tárgyát.
Szólongathattak, kiabálhattak hát nagyanyáink, akiknek nyaranta a gondjaikra voltunk bízva, hogy gyertek már elő, hisz ezek csak amolyan cseppecskék, ezek a nénik, bácsik nem szúrnak meg senkit. Hiába volt ott minden édesgetés, csalogatás.
Majd mikor a kutyák már a másik utcán jelezték a „bajt”, Prücsök előőrsként hősiesen előkúszott a töklevél alól felmérni a terepet, majd lassan valamennyi „bujdosó” elmerészkedett ki-ki a maga kertkapujáig, azt is csak nagy elszántsággal, mert hát ki tudhatja…
Már a vacsoracsillag is feljött, mire bemerészkedtünk a nagytornác köpenyajtajáig. Prücsök és Vicus csak az ajtófélfának támaszkodva pislogtak befelé a nagykonyhába, ahol az asztalon kiskanalakban kockacukor fehérlett átitatva valami furcsa ízű patikáriummal, amit nagyanyáink belénk diktáltak, és mi egymást bátorítva mondogattuk, hogy látod nem is olyan rossz ez. Nem hát, Vicuska – bátorodott neki a még mindig legörbülni akaró száját igazgatva sorstársam.
De nedves szemeink a félelemtől-e vagy az örömtől, hogy ennyivel megúsztuk, elárulta mindenlátó, mindentudó nagyanyáinknak, mekkora hőstett lehetett részünkről kibírni a barátságtalan szúrós töklevél alatt egy fél délutánt.
Ugyanakkor ölükben már ott volt a töklevélnél is többet nyújtó biztonság, ami visszahozta ártatlan szemeink tiszta csillogását, mely biztonság felért nekünk abban az időben egy egész tökültetvénnyel…
Angyalok és csodák
1968-at írtunk, szenteste volt és hatalmas pelyhekben hullt a hó. Nagyapánk szánkózni vitt bennünket, hogy ne legyünk láb alatt, míg anyánk, nagyanyánk a karácsonyfa díszítésével foglalatoskodott.
Ám egyszer csak így szólt a jó öreg: menjünk, nézzük meg a hátsó udvar végében a vén öles diófát, amelynek ágai között az utca lámpásaitól megvilágított pelyhek olyan fényesek voltak, mintha az ég csillagait hintették volna rá az angyalok. Buksi sapkás fejeinken is búbosan állt már a sok „csillag”. Merthogy a mennyek angyalai azon az öreg diófán rendezkedtek be arra az éjszakára, hogy számba vegyenek mindenkit, aki szeretettel teljes vagy nem – mondta nagyapánk. Mi kicsit szeppenve és szájtátva hallgattuk, ám látva kikerekedett kétkedő szemeinket, bizonygatni kezdte, hogy na majd meglátjátok reggel a nyomaikat is, ha nem hiszitek.
A felkelő nap első sugarai valóban a hóban fekvő angyalok szárnyainak nyomaira vetültek. Ott sorjáztak a fa alatt a mirákulum bizonyságaként.
Azóta is hiszek a csodákban, még akkor is, ha az egek ura a nagyapák hólenyomataiban helyezte le azokat a földre…
Sütő Éva rövidprózái