Amikor a történetek mesélik el a szerzőt
A szabad asszociációra hagyatkozva a hasítás fogalma azt juttatja eszembe, hogy: belém hasít valami (érzés, felismerés, a tudat, a múlt, egy emlék), felhasítva áll a bútorszövet, akár egy halom hasított fa, egy szeg hasította el a térdét, egy cirkáló hasít a levegőben, kihasítja a vászonzsákot és végre megnézi, mi van benne, annyit eszik, hogy mindjárt kihasad, ha elhasadt a dinnye, biztosan finom lesz, hasadék, tudathasítás, én-hasadás, hasogatott gondolatok, hasított szavak között. Azért bíbelődöm a címmel, mert lényeges része a szövegnek. Legalább annyira fontos, mint egy filmforgatáson a csapó. A szöveget olvasóként is darabolhatjuk, és bizonyos részek után használhatjuk a Hasítás feliratot, természetesen a már feldarabolt részek továbbosztására gondolok.
Garaczi László ötödik lemur-kötete a többiekhez hasonlóan vallomásos. Egy lemur vallomásai. Állomások egy lemur életében. Önírás. A kisregény szövege látszólag önéletrajzi, sok értelemben autobiografikus. Dokumentarista jellege is ezt igazolja, de realitásértéke mégsem állapítható meg. Úgy ír Garaczi doku-irodalmat, hogy folyton azt érezzük: minden ki van találva. Úgy ír Garaczi regényt, hogy folyton megcsap a valóság szele, az ismerős valóságé, ami meseszerűen idegen. Azért tehetek ilyen ellentmondásos kijelentéseket egy irodalmi szöveg kapcsán, mert a benne szereplő tények csak vázat adnak a szavakkal való bánásmódhoz.
Garaczi szómasszőrnek nevezi magát. Szómasszőrként, jelentésmasszőrként viselkedik a Hasítás esetében is. A történet helyét a felhasított emlékezés veszi át. A szavak masszáját alakítja a szerző olyanná, hogy mi olvasók betekintést nyerhessünk az idő testén felsejlő kis hasadékon át az élmények, az érzések amorf világába.
Az egyes szám első személyben elmesélt, folytonos jelen időben elmondott érzések, gondolatok vezetik a regényt, nincs kontinuitás a vallomásokban, nincsenek logikai összefüggések, nincsenek vörös szálak, nincs Ariadné fonala. Csak a szubjektum van és a belső hullámzás. A szöveg egy csónak, amire felülhetünk és rábízhatjuk magunkat az íróra. Őszinte vallomást olvasunk, mintha naplót, de sokszor érezzük, hogy nekünk szól, értünk van, nélkülünk nem tudott volna megszületni. Önreflexív könyv a Hasítás, Garaczi nem takargatja önmagát, nem rejtőzik el, mert tudja, hogy tudjuk, hogy ő is ugyanúgy van jelen, mint mi olvasók, egyenként, ezért a könyvben ott van Laci, Lacika, Rácz Laci, mindenik majdnem Garaczi Laci.
Az író a központi figurája a regénynek, nem egyértelműen Garaczi László író, hanem mindenki, aki ír, azok is, akik nem lehettek a kiválasztottak között, akiket nem nevez senki írónak. Ennek a figurának nincs neve, itt van az összes író, költő, aki a regényben jelen van, köztük természetesen Garaczi László is.
„A hasfájós novella óta nem írok prózát, nincs témám, mindent megírtak. Kósza töredékek, villanások, amiket az éjszaka vizéből halászok ki.”
A könyv hét fejezetre van hasítva, a fejezetek önálló olvasmányokként is léteznek, sőt a fejezeteken belül is vannak hasítások, és ezek a részek is függetlenedni tudó szövegként működhetnek. A szöveg líraisága a staccatókból fakad leginkább, amelyeket a rövidre zárt mondatok teremtenek. Kevés a jelző ebben a könyvben, kevés a leírás, a narráció töredékes. Kijelentések vannak. Lehetne számozni, mint Wittgenstein Tractatusát.
Az írói lét sajátos kérdéseivel találkozunk egy nagyon erős önkritikai kontextusban: érdemes-e írni? Mit kell írni? Hogyan kell írni? Kitől kell elvárni és megkapni az elismerést? Szükség van-e a külső visszajelzésekre? Mindeközben a vívódások között ott van a vágy, hogy egyszer csak menjen a szöveg kapura, legyen gól, legyen amiért ujjongani. De a vágy sokkal fontosabb, mint a beteljesülés, az alkotás taotekingje a Hasítás, mert az írás az írásban teljesedik ki leginkább, nem a fogadtatásban és nem a gólörömben:
„…jön a labda középre a lehető legjobb ütemben, belerúgok, lassított felvétel, a kapus repül, kesztyűje hegyével eléri, csodálkozom, hisz én most gólt rúgok, nehogy ez a barom meg kivédje, de csak belepiszkál. Gól. Megnézem még egyszer, igen. Nincs mese, ez gól. Belőttem, kész-pász. Ennyi. Kongó üresség, közömbös vagyok, lárvaszerű, ólmos, kihalt. Jelen vagyok és távol, valami rémületféle kezd elhatalmasodni rajtam. Megfordulok, eltorzult arcok repülnek felém.”
Legtöbbször olyan a Hasítás, mintha forgatókönyvet olvasnék. Csupa kép. Pontosan megfogalmazott képek. Ezért is szeretem olvasni. Megy a film közben, nagyon világosan körvonalazódnak a mozgóképek. Sokszereplős szöveg a Hasítás, tele van ismerősökkel. Mindenki fontos: Béla bácsi, Kamilla, Fanni, az Öreg, Liza, Maria Schneider, Miki, Vera néni, Marcus Aurelius, Sartre, Csupor Feri, Kukorelly, Joseph Beuys, Erdély Miklós, Higany, Tüdő és sokan mások. Szereplők mind. És minden szereplőben ott van a szerző. A könyv vége felé olvashatjuk:
„Kivilágított bálterem, zeneszó, színes forgatag, a színpadon előkelő pár. Apa gáláns mosollyal súg valamit, anya felkacag. Béla bá megkérdi, hogy ki a többi vendég. Körülnézek. Mind én vagyok.”
Nem tudathasadás, nem is tudathasítás. Az író nem válhat külön mindazoktól, akiket a szövegbe beemel, sőt ellenkezőleg, valamiképpen azonosul velük.
„Fannika óvodába jár, én otthon dolgozom, készülök a nagy dobásra. Regényt írok, a címe Hasítás.”
Az önreflexivitás nemcsak a szerzőre, hanem a regényre is érvényes, a könyv címe része a könyvnek. Az elemző hangnem sok esetben mások írásaira vagy saját szövegekre utal, így találkozhatunk Hófehérke sajátos értelmezésével vagy a stricis novellával, amelyben Pikasszó és Leonardo egy galériában tevékenykednek, meglehetősen különös módon. Az ismerős figurák átértelmezése erős dekonstrukciós folyamat, egyszerre bont le és épít fel, előzetes ismereteinkre alapoz és szétfeszíti a hozzárendelt jelentéstartalmakat, ezért lehetnek az új összefüggések egyszerre meglepőek és megrázóak. A jelentés-lebontás, jelentés-áthelyezés az egész szövegen végighalad, a metafora-beszéd természetessége átível a konkrét leíró próza lüktetésén. (A Zebra hasán a zongorabillentyűk. Madárerdő.)
A Hasítás középen van: a valóban megtörtént és a valóban megtörténhetett volna között, miközben a szöveg lesz maga a történet, a szöveg, ami megtörténik az olvasóval is. A valós elemekből sokszor lesz fikció, és sehogyan sem lehet határt vonni a kettő között, mert sehol nincs egy darabka szürrealizmus se, nincs semmi álomszerű ebben a regényben. Józan emlékek, ellenőrizhetetlen valóságtapasztalás uralja a szövegtestet. A Hasítás nem emlékezés, hanem a jelenné tett múlt öntörvényű megnyilatkozása.
Fám Erika
Garaczi László: Hasítás, Magvető, Budapest, 2018
Fotó: fidelio.hu
(Megjelent a Várad 2019/7. számában)