Almafestés

A bokámra csúszott fehér térdzokni a menetelés porától szürkébe hajlik. Kisdobos ingem félig kilóg a gumiderekú fekete rakott szoknyából. Kék nyakkendőm csálén, masnim kioldva. Hajam csapzottan lóg izzadt homlokomba. Hátam görbe, térdem rogyadozik. Fejem zsong a széles csípőjű Böbe tanító néni utasításaitól:

– Nekünk kell a legjobbaknak lenni! Egyszerre lábakat, fordulni, előre és előre! Fordulni és énekelni! „Egy a jelszónk: a béke” – süvíti szoprán hangon, és ütemesen tapsol húsos kezével. Pattog fel-alá, reng alatta a föld, olyan, mint egy vágtázó vasparipa.

– Énekelni, és énekelni! Nyisd ki a szád! Hangosabban! „Fel, vörösök, proletárok!”

– Jaj, Margitka már megint rossz felé fordultál – tör ki belőle színlelt kedvessége. – Vegyél példát unokatestvéredről. Látod, milyen rendesen néz ki, és pontosan végrehajtja a gyakorlatokat.

Neki minden jobban sikerül – morgom magam elé.

Én csak a magyar spárgát tudom, ő az angolt is. Hídból is fel tud állni. Én a hátamra fekszem előbb, aztán feltápászkodom, mint egy elnehezedett liba.

Rajzórán unokatestvérem, Viki fegyelmezetten ül a padban, és elegáns mozdulattal használja az ecsetet. A mai téma egy alma festése. Készen állok a feladatra, csak épp az ecsetemet hagytam otthon. Minden nap otthon hagyok valamit. Viki bezzeg nem. Naponta megfogadom, hogy holnapra rend lesz a táskámban, de amikor az iskolába érek, kiderül, hogy hiányzik az olvasófüzetem, vagy a ceruzám, vagy más. Tehát festeni kell, de mivel? Hátrafordulok, jobbra, balra nyüzsgök ecset ügyben. Senki nem segít. Egyre aggasztóbb a helyzetem. Vörösödöm szégyenemben, fészkelődöm tetves kutyaként. Böbe néni az ormótlan asztal mögül szigorú résnyire összehúzott szemmel mustrálja az osztályt. Lehajtott fejjel úgy teszek, mint aki nagyon elmerül a munkában. A megoldás lehetőségeit kutatom. Egy isteni szikrának köszönhetően megszületik az ötlet.

Diadalittas önteltséggel körbenézek, és fitymálva tekintek az ecsettel babráló társaim görnyedt hátára. Büszke vagyok segítség nélküli megoldásomra. – Festeni ecset nélkül. Vizes ujjammal a piros korongon körözök. Eredményem láttán lelkesedésem nő. Nyálcsurgatós áhítattal végzem munkámat. Észre sem veszem, hogy Böbe néni mögöttem áll. Viki bökdös könyökével, jelezve a veszélyt. Szemem sarkából látom, hogy az osztály tekintete rajtam. Felnézek ártatlan vigyorral a felettem tornyosuló hústömegre. Arcát látva, mosolyom visszahúzódik szájam zugába. A rémület telepedig orcámra. Nem értem, mi történik, de a félelem utat tör magának.

Böbe tanító néni visítva rám ripakodik.

– Hogy nézel ki, te szerencsétlen?

Az alkotás mámorából kezdek éledezni. Körülöttem minden festékes, a pad, a kezem könyékig, a ruhám, az arcom.

– Mit csinálsz, te kis… (elfojtja a hülyét, de én hallom), hol van az ecseted?

– Hát otthon – rebegem.

– Nagy kár, nagy kár, ezért kapsz egy egyest. Hozd ki az ellenőrződet!

Nyakig festékesen kotorászok keménypapíros, lakk hátitáskámban. Hosszasan keresgélek. Megtalálom pótlapos ellenőrzőmet. Az igaztalanság súlya alatt vonszolom magamat Böbe néni lábai elé, és átnyújtom húsos kezébe piros festékes szégyenigazolványomat. Feddőn mérlegel, ripakodva kiküld a mosdóba, hogy hozzam magam rendbe. Majdnem eljutok a vécéig, amikor Elemér, az iskola legjobb tanulója kanyarodik ki vizes szivaccsal a kezében.

– Mit csináltál, te majom, hogy nézel ki?

Nevetéstől kong az üres folyosó. Szégyenemben összeakadnak lábaim, amin egyik zoknim lecsúszva. Elemér még mindig röhög. Megbotlok a küszöbben, és hason csúszva landolok a mosdó előtt. Arcomat beverem egy kiálló fémdarabba.

Feltápászkodom és nézem magam a repedezett tükörben, ahonnan egy vörös fejű szörnyeteg tekint vissza.

Nem csoda, hogy Elemér kiröhögött, ezek után egy csöpp esélyem sincs nála. Pedig a múltkor, amikor hazakísértem, vihettem a táskáját.

Megeresztem a csapot, és kezemre csurgatom a jéghideg vizet. Megnyugtat. Megmosom arcomat, de a piros lé újból és újból szivárog sebemből. Nem tudom elállítani, visszamegyek az osztályba. Vérző fejjel állok az ajtóban. Böbe néni sopánkodik:

– Már megint mit csináltál, csak nem hősi halált akartál halni a festményedért?

Az osztály rázkódik a nevetéstől.

Megszégyenülten a helyemre botorkálok. Viki a fülembe sziszegi, miért vagy te ennyire hülye. Megmondom anyukádnak, hogy ma is mit csináltál.

Könnyfátyolon át nézem a piros almát. Keményen dolgoztam, és értelmetlennek látszik küzdelmem. Ecset nélküli festésre csak egyest lehet kapni, vonom le a tanulságot.

Hamarosan kicsengetnek, a vérzés is alábbhagy. Az osztály az ajtó előtt sorakozik, és fegyelmezetten kivonul a teremből. Hátul battyogok vörös fejjel, fájó szívvel és az örökösen bokámra csúszott térdzoknival.

Az iskolakapun túl elszabadul a pokol.

A lányok bökdösnek, csúfolnak.

– Véres fejű gyilkos! – skandálják. – Már megint elrontottad szegény Böbe tanító néni hangulatát. Hülye festékmatyi! Még egy almát sem tudsz megfesteni.

Keresztre feszített Krisztusként, lehajtott fejjel tapadok az iskola falához. Araszolva közelítem házunkat. Nem szólok egy szót sem, nem védekezem, mert biztosan igazuk van, ha ilyen sokan mondják. Bár Viki mellettem kullog, de látom, hogy szégyell. Nem vagdalkozik, csak sziszeg mellettem, mint egy felfuvalkodott kígyó.

Az iskola sarkánál többfelé ágazik az út. Osztálytársaim szétszélednek. Viki is letér az utcájába.

Kezd visszaállni alaphangulatom. Hátam kiegyenesedik, visszafojtott sírásom is alábbhagy.

Zoknim lecsúszva. Többször megvizsgáltam a gumírozott részt. Mindkettőnél egyformára tudom széthúzni a szárát. Vádlimat is lemértem. Az is egyforma. Nem értem, hogy miért csak az egyik lábamon csúszkál. Sosem fogom megfejteni a zoknik viselkedésének titkát.

Mit ad Isten, egyszer csak Elemér toppan elém.

– No mi van, te kis szerencsétlen?

Böbe néni is így kezdte – állapítom meg magamban.

– Ha nem mondod el senkinek, akkor ma is viheted a táskám. – Szívem majd kiugrik a helyéről. Bárgyú mosolyomat felé irányítom, el is találja.

– Ne vigyorogj, hanem vidd! – és kezembe nyomja a táskát.

A karom majd leszakad, de boldog vagyok. Máskor nem volt ilyen nehéz. Talán az elfolyt vérem az oka.

– Te Elemér, mi van a táskádban?

– Hát mi lenne?

Szótlan megyünk egymás mellett. Ő fel-felvihog, mintha csuklana. Feje egyre vörösebb. Közeledő kapujukhoz rohan és kitör belőle a röhögés.

Hát ennek mi baja, nézem riadtan. Leteszem elé a táskát. Fuldokolva, alig érthetően utasít:

– Nyisd ki!

Óvatosan szedem szét a táska csatjait. A tartalom láttán a szám nyitva marad, szemem kikerekedik. Hol Elemérre, ki már a porban fetreng és vergődik, hol a táska tartalmára bámulok.

Nem akarok hinni a szememnek. A táska tele van téglával. Mint a néma kacsa, hápogok, szemem megtelik könnyel. Elfutok. Még az utca végén is hallom Elemér ordenáré hörgését.

Mint aki a csatából tér meg, nyitom ki nagy udvarházunk kapuját. A kertben unokatestvéreim viháncolnak. Hívogatnak bújócskázni. Ledobom táskámat a gang lépcsőjére. Feledve a délelőttöt, belevetem magam a játék gyönyörébe.