Akitől Ady a „mérgezett csókot” kapta
Ismeretes, hogy Ady Endre 1900. január első napjaiban érkezett Nagyváradra, miután leszerződött a Szabadság szerkesztőségébe. A véletlen folytán ugyanekkor érkezett a városba Rienzi Mária orfeumdíva is. Az utóbbi a korabeli újságok beharangozó cikkeiből tudható:
„A Fekete Sas alsó éttermében olyan kiváló művészi erőkből álló társulat szórakoztatja most a közönséget, amilyen évek óta nem volt nem csak Nagyváradon, de egyetlen vidéki városban sem. A budapesti »chantanok« [énekesek] ünnepelt primadonnája Rienzi Mariska válik ki különösen a jeles társulat tagjai közül. Már megjelenésével is frappirozza [meglepi, meghökkenti] a közönséget. Kosztümjei mintadarabok. Játéka, játékművészete pedig bámulatba ejti a legöregebb orfeum habituéket [törzsvendégeket] is. Minden mozdulata ötlet, elevenség, éneke és játéka a legteljesebb harmóniában állanak, s kupléi igazán gyöngyei a chantan [zene] irodalomnak. Mert a chantanoknak is van irodalma; az orfeumokban is van művészet ha olyan képviselője akad, mint Rienzi Mariska. Önmaga ellen vét, aki meg nem hallgatja.”(Nagyváradi Napló, 1900. január 10.)
A továbbiakban is a „művésznőt” dicsérő kis hírek következnek a Nagyváradi Napló 1900. januári lapszámaiból.
„Rienzi Mariska minden este a Fekete Sas éttermében az előadások központja, ki szellemes új kuplék művészi előadásával szórakoztatja a közönséget.”(1900. január 12.)
„A Fekete Sasban tegnap léptek fel az új tagok, két nő és egy férfi, de az orfeum slágere még mindig Rienzi Mariska…”(1900. január 17.)
„A Fekete Sas alsó éttermében minden este zsúfolt ház mellett játszik Rienzi Mariska. A közönség nagy elismeréssel tapsol játékának, melyet valóban ki is érdemel ez a chansonett zseni, mert kupléi éneklésében és előadásaiban annyi bájt, diszkrét pikantériát, utánozhatatlan sikket tanusít, mint előtte eddig kevesen…” (1900. január 19.)
De egyszer csak egy új orfeumtársulat lépett fel a Fekete Sas alsó éttermében, ahol a sztár már Moni Mandel komikus, a Somossy mulató kedvence volt. A régi társulatból bár visszamaradt Rienzi Mariska, de már nem sokáig, mivel a közönség újabb arcokra vágyott… (1900. február 1.) És ezzel egy időre el is tűnt a nő a váradi vendéglő pódiumáról.
Nagy Endre visszaemlékezése szerint: „A hosszú-hosszú őszi és téli estéken jöttek a Fekete Sasnak, a Zöldfának és a Walterájnak [a Rimanóczy szálloda kávéháza] késő éjszakába nyúló előadásai. A zengerájok. A műfajnak ősidők óta magától értetődően a német nyelv volt az egyetlen megnyilatkozási formája. Kuplékból, sanzonokból, csattanókra épített viccekből, úgynevezett »lócelák«-ból és záradékul néhány paravánból és bútorból hevenyészett boházatból tevődött össze a műsor. A termelés vajmi gyér volt a műfajban; a sikeresebb kuplék, sanzonok, viccek évről-évre hűségesen visszatértek. Itt aztán, ha a közönséget nem is várhatták izgalmasabb meglepetések, de viszont megvolt hozzá a módja, hogy a művészt megelőzve kórusban zengje el e csattanókat. Az is jó mulatság volt akkoriban. […] Ott volt az a nevezetes sanzonénekesnő, aki Ady Endre révén később, ha nem is közvetlenül a művészetével, de művészi pályáján szerzett betegségével bekerült az irodalomtörténetbe.”
Ady harca a brettli ellen
Mialatt a Nagyváradi Napló névtelen újságírói nem fukarkodtak az orfeumi előadások és Rienzi Mária dicséretével, Ady szinte a Nagyváradra való érkezése első pillanatától kezdve harcot kezdeményezett a Szabadság lapjain a művészietlen, főleg a német nyelvű orfeum-előadások ellen.
A lap 1900. január 18-i számában egyebek mellett ezt írta: „Nagyvárad egy idő óta valóságos artista fészek. Cirkusz, orfeumok, daltársulatok, női, férfi és finom vegyes zenekarok cáfolgatják esténként és állandóan a megrendült pénzügyi állapotokról szóló elterjedt véleményt. Különösen a művésznők dominálnak szép számmal. Itt már határozott túltermelésről lehet szó. Mindegyik művésztruppnak megvan a saját sztárja. Egyik rettenetes lángoló frizurájával hódít, a másik excentrikus toalettjével, sőt olyan is van, ki elviharzott ifjúsága egyik kedves emléke gyanánt egy szépségversenyen nyert diplomát őriz. A diploma kiállítási évét homály borítja…”
Az utóbbi „művésznő” valószínűleg Rienzi Mária lehetett, akiről ugyanazon lap egyik névtelen cikkírója – talán éppen Ady – 1900. január 11-én ezt írta: „A Fekete Sasban egy daltársulat működik mostanában. De a reklámjaiknak sokkal nagyobb hangja van, mint énekesnőinek és többek között a plakát egy Rienzi Mariska nevű kisasszonyról is említést tesz, aki »kitüntetett szépség«”.
Ady az egyre jobban elharapódzó brettli – azaz a vásári, olcsó eszközökkel dolgozó, ripacskodó, többnyire énekes-táncos színjátszás – elleni harcát tovább folytatta.
A Szabadság 1900. május 20-i számában, az Orfeumok városa – Könyörgés egy cseppnyi magyarságért – című írásában azt bírálta, hogy ezeken a helyeken csak elvétve lehet magyar beszédet hallani. De hasonló szellemben íródott az ugyanezen lapban 1900. május 31-én megjelent Brettli-kultúra című vezércikk is, úgyszintén Ady tollából.
Visszatér az ünnepelt sztár
A Fekete Sas étterem kerthelyiségének kis színpada 1902 májusától hosszú időre az orfeumok tanyája lett. Néhány, a Nagyváradi Naplóban erről szóló híradás a visszatért és újra itt fellépő Rienzi Mariskát külön is kiemelte:
„A Fekete Sas szecessziós színpada egyre nagyobb közönséget hódít. Az orfeumnak igazán kiváló, jeles művészerői vannak. Rienzi Mariska, ez a páratlan excentrikus művésznő a régi fénykorát varázsolta elő újra a Fekete Sas orfeumának. Az ő csodás temperamentuma, pazar kedve, pompás brettli művészete valóságos Rienzi-lázt csinál újra…”(1902. július 8.)
E rövid hírcikkben akadt egy kifejezés, „excentrikus művésznő”, amelynek értelmét érdemes pontosan meghatározni. Személyekre vonatkoztatva az excentrikusnak több jelentése is van: erősen nevettető számokban szereplő, látszólag ügyefogyott artista; különcködő, eredetieskedő, bogaras személy; bizarr alak; a szokástól feltűnően eltérő magatartású ember, azaz különc. Hogy Rienzi Mariskára a fentiek közül melyik lehetett a jellemző, a személyes ismeretség, netán filmfelvételek hiányában, jó száz év távlatából nehéz lenne megmondani. A visszaemlékezők egyöntetű véleménye szerint harsány számaival nem szolgált rá a Nagyváradi Napló elismerő hangú cikkecskéire.
De folytassuk a Rienzi Mariskát dicsérő cikkek felidézését: „Még csak ma este játszik a Fekete Sasban a mostani orfeum társaság. Pár napig a Tarka színpad művészgárdája foglalja el a helyet, s azután újra visszajő még kitűnőbb atrakciókkal gazdagodva. Tegnap este újra Rienzi Mariskát ünnepelte a publikum. Ez a páratlanul sikkes, temperamentumos excentrik gazdag műsorával mindig szenzációt csinál. Tegnap gyönyörű csokrot nyújtottak föl a művésznőnek, s minden énekszámát megismételtették…”(1902. július 9.)
„A Fekete Sas szecessziós színpadán ma lesz az utolsó előadás. A tegnapi előadásnak nagy kára volt, hogy Rienzi Mariska a nagyon népszerű excentrik művésznő nem lépett föl gyöngélkedése miatt. A művésznő betegsége nem komoly, ma az utolsó előadáson már résztvesz. Négy napig Gyulán és Csabán játszik a szecessziós színpad, s azután új erőkkel gazdagodva fog visszatérni a Fekete Sasba.” (1902. július 10.) Érdekes, még akkor is emlegették Rienzi Mariskát, amikor nem lépett színpadra.
Rienziék visszatérte után az úgynevezett szecessziós színpad, amellyel ő is fellépett, a hirdetési rovatban is reklámozta önmagát: „Ma és minden nap a szecessziós színpad nagy variette előadása a Fekete Sas szálloda nyári helyiségében. A nagyérdemű közönség becses pártfogásáért esedezik az igazgatóság.”(1902. július 22.)
Amíg Váradon voltak, szinte minden előadásuk előtt vagy után néhány mondat csak Rienzi Mariskának szólt: „…Rienzi Mariska sanzonett királynő még egyre aratja a diadalait…”(1902. július 25.)
„…Az eddig nagyon népszerű jelesebb tagok tovább maradnak. Rienzi Mariskán, e nagystílú, pompás sanzonetten kívül… [és itt következik egy néhány névből álló felsorolás]” (1902. július 26.)
„Az orfeumi társaságnak Rienzi Mariska a legünnepeltebb primadonnája…”(1902. július 27.)
De mindennek vége szakad egyszer, és 1902. augusztus elsejétől új orfeumi társulat lép fel a Fekete Sas nyári kerthelyiségében. Nem lépett fel többé Rienzi Mariska sem…
Ady és Rienzi
A Nagyváradi Napló 1902. július 5-i számában Ady is írt az orfeumdíváról, ráadásul dicsérően: „…Rienzi Mariska s az új gazdag művészi gárda felújították a Fekete Sas orfeumának hajdani fénykorát. Újra vidám és mámoros élet lakozik a Sasban. Minden este nagy és előkelő közönség – hölgyek is – hallgatja végig az előadást. Rienzi Mariska természetesen a legfőbb sztár. Pompás számaival alig tud betelni a közönség…”
Mi okozhatta azt, hogy Ady megváltoztatta a véleményét és elismerően írt az addig bírált Rienzi Máriáról? Ennek egyetlen magyarázata az lehet, hogy időközben megismerkedtek egymással.
Ady Lajos állítása szerint vonaton találkoztak, amikor Ady 1902. július 3-án visszatért Nagyváradra Kaposvárról, ahová Bilkey Irén színésznő kedvéért utazott. Július közepén már meghitt kapcsolat alakult ki kettőjük között. Ezt bizonyítja az a fénykép, amelyet Rienzi dedikált Adynak a következő szöveggel: „A Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az Életemet elhelyeztem, ez a kívánsága a téged mindig imádó, a sírig hű Máriádnak. Nagyvárad, július 15, 1902.”
Két napra rá Ady egy cikket jelentetett meg a Nagyváradi Naplóban, Mária asszony versei címmel: „Egy laptársunk [a Nagyvárad] már kipattantotta a titkot, hogy Rienzi Mariska, a szép sanzonett királynő verseket ír s akar kiadni. Mária asszony, ahogy őt bizalmasan becézik, csakugyan poéta. […] szomorúak, könnyezők mind a Mária asszony versei. Ő aki a »sikk, fess, snájdig, elegánt« s egyéb szilaj dalokkal gyújtja lángra a publikumot, ha egyedül van, sírni szokott. Annyi bizonyos, hogy érdekes lesz a Rienzi Mariska verseskötete, ha csakugyan megjelenik, de orfeumban aligha adhatják elő egyik versét is…” A költő cikkében két szakaszt közölt Rienzi egyik verséből, s ezekből egyértelműen megállapítható: írásában indokolatlanul dicséri a rímelő sorokat. Azok szerzőjét nem lehet „poétá”-nak nevezni. Érdekes, hogy az erős kritikai érzékkel megáldott Ady, jóval később, hasonlóan túldicséri Csinszka első verspróbálkozásait is. És bár azok különbek voltak Rienzi rémes rímeinél, mégis távol álltak az elismerést érdemlő lírai alkotásoktól. Tudhatta ezt jól Ady is mindkét esetben, de elfogultan nem mondott őszinte véleményt.
Ezek után joggal kérdezhető: milyen lehetett, hogyan nézhetett ki az a nő, akinek sikerült verséről az igaz kritikát „belefojtania” a költőbe. Nem valami hízelgően nyilatkozott róla egyik ismerője, Nagy Andor, aki szerint Rienzi Mária Adynál idősebb volt, „roppant testiség kiabált róla, és molett volt, hatalmas keblekkel és a szája rikított”.
Fehér Dezsőné női szemmel még pontosabb leírást adott a kupléénekesnőről: „Már ha megjelent a színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal. Szerintem tíz évvel lehetett idősebb Adynál, úgy harmincnégy-harmincöt éves, de ehhez a korhoz képest már hervadt, arca ennek ellenére elég szép. Tűz mindenesetre volt benne; haja vörösre festett. Fekete, csipkés-flitteres sanzonettruhája a kor divatja szerint földig ért, fején nagy fekete kalap, kalapján és szíve táján piros virággal.” Fehér Dezsőné még azt is hozzátette: az énekesnő valódi neve Novák Mária, de az éjszakai életben egyszerűen csak Marcsának nevezték.
Rienzi mint kupléénekesnő népszerű volt Pesten és vidéken egyaránt az éjszakai világban. Valósággal magához láncolta a fiatal újságírót. Ezt támasztja alá a már említett dedikált fénykép, illetve a kortársak feljegyzése arról, hogy amikor Ady 1902. július 21–25. között párbajvétség miatti börtönbüntetését töltötte a szegedi fogházban, Rienzi naponta rövid táviratot küldött, ezzel a szöveggel: „Imád Máriád.”
A veszedelmessé fajult viszony, súlyosbítva a tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi diktálta állandó éjszakázásokkal, nemcsak Ady szerkesztőségi munkabírását, anyagi és erkölcsi helyzetét rontotta le, hanem egészségét is veszélyeztette. Ebben az időben kevesebb írása jelent meg a lapban is. Fehér Dezső augusztus első felében megsokallta a veszedelmesen elfajult kalandot, amelyből gyenge akaratával Ady nem tudott szabadulni, ezért azt ajánlotta neki, hogy egy időre tűnjön el a városból.
Ahogy Fehérné mondta: „Ady belátta, hogy Fehér Dezsőnek igaza van, hajlott a jó tanácsra, és miután szakításra természetesen gyönge volt, beleegyezett, hogy Dezső megszöktesse a nő elől.” Megegyezésük szerint Fehér a közeli Püspökfürdőben levő István Szállóba kísérte fiatal munkatárását, nagy titoktartás mellett.
A költő öccse szerint a Püspökfürdőben elszállásolt bátyjának „nappal nem volt szabad mutatkoznia, s csak éjszaka járhatott ki a parkba mozogni és levegőzni. Öt napig ment a dolog valahogy, akkor aztán ez a kísérlet is csődöt mondott: s a hatodik naptól kezdve Mária asszony költözködött be a püspökfürdői hotel egyik szomszédos szobájába. Tudom, hogy Mária asszony detektívvel kutatott Bandi után, de igen valószínű, hogy mégsem ő fedezte fel a búvóhelyet, hanem vagy maga Bandi, vagy az ilyen ügyekben mindig példátlan ambícióval beleavatkozni szerető Szűts Dezső vagy ketten együtt.”
Fehérné azt állította, hogy a hatodik napon Szűts Dezső vitte ki kocsival Máriát Adyhoz. „Hogy vajon Ady titkos utasítására történt-e ez, vagy pedig Mefisztó magánszorgalomból nyomozott, s mikor nyomra jutott: sürgősen kiszállította hozzá a kétségbeesetten kutató nőt? – kérdezte mintegy önmagától Fehérné, majd így folytatta: – Tény, hogy mikor Fehér Dezső pár nappal szökésük után meglátogatta barátját, az Adyéval szomszédos szobában már Rienzi lakott. Így sikerült a szöktetés…”
Ady és Rienzi Mária kapcsolatát Ady Lajos úgy látta, hogy: „A Mária-esethez, legalább a Bandi oldaláról, a szívnek aligha volt köze, annál inkább a vérnek, melynek ifjúi áradásától 1902 augusztusában maga is meghökkent, s már akkor látta ő is, hogy a könnyű és könnyűvérű kalandnak indult viszonyt Mária asszony halálosan komoly szenvedéllyé fűtötte fel.”
1902. szeptember 27-én még az is megtörtént, hogy a váradi színház páholyában nyilvánosan mutatkoztak Ady darabjának bemutatóján.
Ady és Rienzi Mária kapcsolata egy darabig még ez után is folytatódott Váradon. Hogy mikor zárult le a viszony, azt pontosan nehéz lenne megállapítani. Ady Lajos szerint a szakítási kísérlet után „lassan hűlő módon, de még vagy egy jó félévig eltartott”. Fehérné szerint Rienzi 1902 októberében Pestre szerződött, bár ez nem zárja ki, hogy többé ne találkoztak volna.
Hogy Adynak mit jelenthetett Rienzi Mária? Nos, erre nehéz volna válaszolni, de az őt Váradon jól ismerő Antal Sándor szerint: „Ady nem törte magát a nők után, majdnem affektálva negligálta őket. Kezdetben is, később is elvárta, hogy barátai a legjobb nőknél konferálják be, a nők udvaroljanak neki. Az éjszaka női közül soha, egy se, még a nevezetes Rienzi Mária se foglalkoztatta komolyan. Csak elfogadta, ha valamelyik ügyesen, gusztusosan kínálta magát…”
Azt ellenben biztosan állíthatjuk, hogy Rienzi Máriának nem volt szerepe Ady költészetében, de sajnos hatással volt további életére, egészségére, ugyanis tőle kapta a „mérgezett csókot” – ahogy Ady váradi barátaira hivatkozva Fehérné állította. Ebben perdöntőnek a Mihályi Rozália csókja című novellát tekinthetjük, melyben Ady művészi őszinteséggel, de regényessé bonyolítva mondja el a végzetes csók történetét. Ha a címben szereplő névnek a kezdőbetűit fordított sorrendben olvassuk, Rienzi Mária monogramját kapjuk.
Vérbajából Adynak nem sikerült teljesen kigyógyulnia, egyrészt mert nem volt türelme az akkor még hosszadalmas, kellemetlen kezeléseket végigcsinálni, másrészt – dr. Czeizel Endre genetikus szerint – élete során Ady valószínűleg két vagy három alkalommal is megfertőződött ezzel a betegséggel, ami a közhiedelemmel ellentétben lehetséges. Később szervi bajaihoz lelki betegségek is társultak. Ezzel kapcsolatban a neves professzor megállapította: „Ami a költő szervi bajaihoz társult lelki betegségeit illeti, neuraszténiája, hipochondriája majd csak később hatalmasodik el rajta, de már nagyváradi évei alatt is jelentkezett álmatlansága, amely a Léda-szerelem alatt már állandósult, amire rendszeresen panaszkodott is.”
Lefelé a lejtőn
Ady Endre 1903. október 7-én kilépett a Nagyváradi Napló szerkesztőségéből, és bár még többször meglátogatta szeretett városát, többé már nem kötelezte el magát egyik váradi lapnak sem. Nem lett többé Váradon hivatásos újságíró.
Rienzi Mária – a korabeli újságok híradásai szerint – később még néhány alkalommal fellépett Nagyváradon. Először 1904 karácsony vasárnapján Fejér Dezső és Szücs Laci igazgatása alatt egy 16 tagból álló művészcsoporttal a Lloyd kávéházban. Rienzi Máriát „extrentik énekesnő”-nek nevezte a korabeli sajtó, amely nem fukarkodott a dicsérettel sem: „A Lloyd kávéházban működő varieté társulat estéről estére általános tetszés mellett tart előadásokat.” (Nagyváradi Napló, 1904. december 23.) Aztán január elején azt is megtudhatták a váradiak, hogy új tagok jöttek a Lloyd kávéházban fellépő varietéhoz, de Rienzi Mariska, „Nagyvárad kedvelt énekesnője” még maradt. (Nagyváradi Friss Újság, 1904. december 31.)
1905 januárjában a társulat Szabó Gyula vendéglőjében szórakoztatta a mulatni vágyókat. Ahogy az egyik helyi lap írta: „Szabó Gyulának Körös utcai rendkívül kényelmes és díszes vendéglőjében Szücs Laci kitűnő daltársulata játszik. A tagok ugyanazok, akik a Lloyd kávéházban játszottak nagy tetszés mellett. Rienzi Mariska, Bártfay Lola, Szilágyi Elemér nőimitátor, Lánczy Gyurka komikus, Szűcs Laci igazgató. A közönség kiszolgálásáról a borairól és konyhájáról híres Szabó Gyula vendéglős gondoskodik.” (Nagyváradi Napló, 1905. január 19.)
A társulat tagjai közül Rienzi Mariskát jól ismerték a váradiak, igaz, korábban jóval előkelőbb helyekről, de a nő már nem tudott megállni a lejtőn. Legközelebb 1910 februárjában tér vissza Nagyváradra, ekkor már korántsem ünnepelt sztár. Már csak a Nagyvásár téri harmadrangú Polgári kávéházban fellépő orfeum-trupp egyik tagja – amint arról a Nagyváradi Napló 1905. február 15-én beszámolt.
A továbbiakban nem szerepel többé a váradi újságok hasábjain. Élete későbbi folyását nem ismerjük, állítólag évekig a lipótmezei tébolydában sínylődött és ott is halt meg 1932-ben.