Aki hóban született az udvaron
Lerogyott. Hosszú ideje beteg volt, mégse tudta elfogadni az elmúlás gondolatát. Sivár pusztának tűnt a hóval borított udvar, mintha a steril fehér hó megölt volna mindent, és elkergette az embereket. Tudta, ez nem a szokásos rosszullét, ez a vég. Nincs tovább. Kilenc gyermeke állja majd körül a sírját. Félt.
Kezét a gyomrára ejtette. Felsóhajtott. A fagy a bőre alá rágta magát, bekúszott a csontjaiba. Istenem, suttogta, csak jönne valaki. Nem volt ereje felemelni a fejét, megnézni a házat. A szederjes ajkát nem hagyta el szó, rátelepedett a mozdulatlan kékség. Érezte a hideget, de nem fázott. Elhomályosodott a tekintete; a halál közeleg így, jeges homályban. Érezte, ahogy testén végigkúszik. A lábától kezdte meg az útját. Először a lábfej, aztán a lábszár lépett be a halálba. Elmúlt a térd, a comb, az ágyék, a has, a mellkas, a nyak. A fej előtt megtorpant, mintha kielégítette volna éhségét, és menne tovább más udvarba, más testet birtokba venni.
Megbénultam, gondolta rémülten. Egy könnycsepp tétován indult el az arcán, hogy aztán jéggé dermedjen. Egész életében dolgozott. Kilenc gyermek mellett volt elég munka. A legkisebb tizennégy éves, őt is embernek lehet számítani.
A halál csak erőt gyűjteni állt meg. Kúszott tovább: elmúlt az orr, a tarkó, a mozdulatlan száj. Kihunytak a szemek, a gondolatok.
Az öregember a kúthoz indult. Fekete halom törte meg a hó fehérjét. Térdei megrogytak, villámként csapta meg a tudat: a felesége fekszik dermedten a hóban.
Odavánszorgott. Lehajolt, nézte az élettelen testet. Valami nagy erő nyomta le a havas földre. Megszólította az asszonyt, bár tudta, nem fog válaszolni. Megfogta hideg, mozdulatlan kezét, magához szorította, simogatta, mintha teste melegével akarná elűzni a fagyos halált. Nézte asszonyának az arcát, csukott szemét, félig nyitott száját, a kendő alól kiomlott szürke haját. Ült mellette, mozdulatlanul, mintha nem szakadt volna meg az életnyi együttlét. Beburkolta őket a néma nyugalom.
Távolabb a tanya épületei emelkedtek ki a dermedt tájból, az otthonuk zokogva válaszolt az elmúlás csöndjére.
Az akolban a juhok összébb húzódtak, egyikük-másikuk felbégetett. Az istállóban a két ló lehorgasztott fejjel nyihogott. A tehenek süketen bámultak maguk elé a jászolban. Az udvaron a fák csupasz ágai között furcsa síró hang süvített. Aztán minden elcsendesedett.
Az öregember sápadt arccal, remegő kézzel ült a halott asszonya mellett. Hullani kezdtek a könnyei, aláfolytak az arcán, foltokat ejtve a hóban.
Gyermekeik indultak megkeresni őket. Ott találták zokogva, elesetten. Szabályos kört alkottak körülöttük. Sírva kapaszkodtak egymásba. Gyásszal vonta be a szürkület az udvart.
A tisztaszoba sikált padlójára helyezték a halott testet. A lányok megmosták, ünneplőbe öltöztették, az ágyba fektették.
Az öregember az egyik fiút az asztaloshoz, a másikat a paphoz küldte.
Szó nem esett közöttük, csak ültek maguk elé meredve a konyhában.
Beesteledett. Az öreg két fiával kiment megetetni az állatokat. Sűrű havazás indult meg, elfedte a gyász nyomait az udvaron.
A pap lehajtott fejjel imádkozott. Némán nézték a szertartást. Az asztalos szekéren hozta az egyszerű, szép diófa ládát. Csendben belefektették az asszonyt, a koporsót az asztalra tették a tisztaszobába.
A gyerekek ültek az asztal körül, a gázlámpa izzó fényében.
A nagyobbik leány szólalt meg először: elég legyen!
Kiment a konyhába, megterítette az asztalt. Lánytestvérei begyakorolt mozdulatokkal szelték a kenyeret, tették a fazekat a tűzhelyre. Az öregember a heverőről nézte őket, súlyos kezét gyakran emelte az arcához.
Asztalhoz ültek. A nagyobbik leány kimerte a levest a tányérokba, a fazekat az asztal közepére rakta. Fohászkodtak, enni kezdtek. Alig faltak valamit. Az öregember csak a kenyérből tört néhány falatot, leöblítette egy kis tejjel. A legkisebb leány elsírta magát. A nagyobbik leánynak is kiesett a könnye.
Felálltak az asztaltól. A két kisebbik gyermek az apjuk lábához kuporodott. Mosolyszerű fintor rándult az öregember arcán. Megsimogatta a gyermekek fejét.
Az öregnek a konyhában vetettek ágyat, ott aludt azóta, hogy megszületett a kilencedik gyermek.
A leányok féltek a halott mellett aludni. Szobát cseréltek a fiúkkal.
Az öreg nem tudott aludni. Csizmát húzott, kabátot terített a vállára, kiment a tornácra. A havazás elállt, a frissen leesett hó illata kavargott a levegőben, a csillagok fagyosan hunyorogtak az égbolton. A gémeskút, mint valami fekete szörny, ágált az udvar közepén.
Ropogott a hó léptei súlya alatt. Leült az asztal mellé, a havas padra. Némán bámult a feketeségbe, melyet sistergő szikrázással tört meg a hó fehérsége. Két kezét összekulcsolta a térdén.
Fázósan összerázkódott, felállt, bement a házba. Előkapart egy gyertyát, az asztalra tette, meggyújtotta. Tükröt, szappant, pamacsot, fenőszíjat és egy kis tálat vett elő. Megfente a kést, borotválkozni kezdett. A gyermekek megrettenve, értetlenül bámulták az ajtó üvege mögül. Egyiküknek sem volt bátorsága megkérdezi, mit csinál.
Másnap jött a halottkém. A törvény embere gőgösen, üres magabiztossággal ügyködött a koporsó körül. Kiállította a halotti bizonyítványt. Mikor elment, a kutya sem ugatott utána.
Délután szekéren vitték a koporsót a falu melletti temetőbe. A szekér után ment az öregember, mögötte a gyermekek. Kicsivel hátrább a rokonok, ismerősök félhangon beszélgetve baktattak a temetői úton.
A pap halkan, érzelemmentesen búcsúztatta az asszonyt. Lehajtott fejjel, száraz szemmel állta körül kilenc gyermeke a sírt.