„Ahogy mesélni könnyebb”
Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető, Budapest, 2017.
Vida Gábor új regényében egyszerre otthonos és idegen az elképzelt tér: ugyanaz a narrátori személyesség hozza jóleső közelségbe, mint amelyik időről időre megfelelő távolságtartásra inti olvasóját. Mintha mi is bevonódnánk az elbeszélő kamaszkori természetfelfedezés-játékába; az ismerős tájat épp csak magunk mögött hagyva merőben eltérő törvények felségterületére érkezünk, ahol alakítói nem, csak szemlélői lehetünk a történéseknek. A regény első felében felbukkanó vadles-epizód így válik az elbeszélés központi motívumává: az Egy dadogás története ugyanis úgy járja körül a család és a szülőföld elbeszélhetőségének kérdését, hogy a szemlélődést jelöli ki a múlt megértésének szerzői és olvasói stratégiájaként.
Már a cím is ezt, a megfigyelés kitüntetett szerepét vetíti előre. A dadogás miatt jobbára magába forduló kisfiú éppen beszédhibája folytán jut az elbeszélés (írás) képességének birtokába; és saját Bildungsroman-történetével párhuzamosan egy rendszer széthullásának jellegzetes élethelyzeteit is az olvasó elé tárja. A regény társadalomkritikai éle nem választható szét a családtörténettől, hiszen a narrátor szubverzív módon azt mutatja meg, hogy a társadalmi hanyatlás a család működésének disszonanciáival áll egyenes arányban.
A fülszövegben kiemelt frázis („Szülőföldet akartam írni magamnak”) alapján joggal gondolhatná az olvasó, hogy Vida Gábor regénye a népszerű Erdély-elbeszélések sorába illeszkedik. Ennél azonban jóval rétegzettebb a narráció problémafelvetése, amely a beavatástörténetek identitás-kríziseit, valamint az önéletírás lehetségességét és az írói hitelesség kérdésfelvetéseit egyaránt tárgyalja.
A „Hogyan beszélhetnék én önmagamról?” kérdés megválaszolása már nem csupán azért jelent problémát, mert a narrátor fizikailag képtelen tisztán ejteni a szavakat. A dadogás sokkal inkább valamiféle metafizikai szinthez kapcsolódik, hiszen az önazonosság és az otthon alapvető konfliktusai jócskán túlmutatnak a rendszer zsarnokságán, és az olyan konstrukciókban ragadhatók meg, mint a nemzeti és felekezeti identitás, vagy éppen a különböző történelemszemléletek, s e fogalmak mentén a címben jelzett kommunikációs elégtelenség újabb értelmezési lehetőségeihez jutunk el. Innen nézve válik világossá a narrátor álláspontja, aki nem az elnyomó rendszerekről szóló megszokott diskurzust mondja fel újra, hanem azt mutatja meg, hogy a közösségek hogyan termelik újra önnön kilátástalanságukat.
A regény tizenkilenc, kijelentésszerű fejezetcíme az életrajz egy-egy jelentős vonatkozására irányítja az olvasó figyelmét. A családi kapcsolatokra, életterekre, földrajzi-etnográfiai régiókra, az egyén fejlődéséhez köthető fogalmakra vonatkozó felsorolás értékek rendszerévé áll össze a tartalomjegyzékben.
Mindezen koordináták közül egyértelműen a család a legmeghatározóbb közeg. Nem véletlen, hogy a regény alaphangját az apa és a felnőtt novellista fia közötti párbeszéd adja meg: „DE-vel nem kezdünk mondatot, nyilatkoztatta ki apám, én pedig azonnal rávágtam, hogy: de.” Az irodalom fejezet nyitányában tovább árnyalódik ez a helyzet: „Sose tudtam apámnak elmesélni, hogy mit jelent az íróság”.
Innentől kezdve a regény az íróvá válás történeteként is olvasható: mintha minden epizód, szereplő, megszólalás egyetlen pontban, az írás mozzanatában sűrűsödne össze: „DE-vel nem kezdünk mondatot” – ezzel nyit a regény, és „De”-vel zárul, mintha az elbeszélés folyamatos jelen időként tételeződne. Az írás jelenéből tekintünk vissza az egyes fejezetekben rekonstruált élethelyzetek jelen idejéhez; ez a perspektívakezelés egyszerre foglalja magában a szemlélődés és a felidézésen keresztüli értelmezés mozzanatát.
A narrátor egyes életkorait úgy rekonstruálja, hogy az adott szakaszt az elbeszélés jelenéből, a jelenvaló tudáshorizont felől szemléli. Az emlékezetben megmaradt élmények és helyzetek ilyen módon egy tágabb kontextusban, társadalmi-politikai összefüggéseikben jelennek meg.
Az erdélyiség kérdését leginkább a család felmenőinek különbözősége szemlélteti. Egyik részről adott az otthon, az Alföldhöz tartozó Kisjenő társadalmi berendezkedése, amellyel szemben tételeződik Barót, azaz a Székelyföld: „Itt nincsen semmi” – summázza a székely nagynéni a két régió összeférhetetlenségét. A Baróton töltött vakációk a másság tapasztalatával szembesítik a főhőst, partiumi barátai még hetekig rácsodálkoznak tájszólása miatt.
Honnan kezdődik Erdély? – ehhez a kérdéshez térünk vissza a katonaság kapcsán is, ahol a laktanyába zárt tisztek történetei a térségről szóló diskurzusok széttartását szemléltetik. Ebből a szempontból érdekes párhuzamot von a narrátor saját beszédhibája és Ceaușescu titkolt dadogása között: a franciatanárnő, aki a főhőst felkészíti a bölcsészettudományi kar felvételi vizsgájára, elárulja, hogy a „kondukátor” jellegzetes kézmozgásával tulajdonképpen beszédének ad ütemet, hogy leplezze fogyatékosságát. Ironikus, ahogy az írói ambíciókat tápláló fiatal történetmondó és a megalomán vezér egymás mellé kerül, és talán ez a párhuzam jelentőségteljesebb, mint azt gondolnánk: „Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik” – állítja az elbeszélő, mintegy szemléltetve az önéletírások és egyáltalán az emberi történetmesélés objektivitásának alapvető és áthidalhatatlan hiányát.
Ebbe a hozott anyagba a másság megélésén túl azok az irodalmi referenciák is beletartoznak, amelyekkel a regény egyértelműen kapcsolatban áll. A Tüskevár és az Iskola a határon meghatározó olvasmány- és létélmények: egyik a természetszemlélésben, másik a bentlakásos iskolában, majd a katonaságban segít tájékozódni a határhelyzetek sajátságos mitológiájában.
Az írói kibontakozásban az irodalmi előképek mellett megjelenik egy jelentős mentor, Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári bölcsészettudományi oktatás kiemelkedő egyénisége. A felvételi vizsga, a bölcsészlét első tapasztalatai összemosódnak az ő nevével, illetve a forradalom előtti és közvetlenül utáni erdélyi értelmiségi pályamodell perspektíváival. Nem véletlen, hogy a kötet éppen kettejük párbeszédét idézi meg a regény zárásában: „Mivel szeretnél foglalkozni, kérdezte Cs. Gyimesi Éva (…) Mondtam neki, hogy könyvet fogok írni. Miről szól majd, kérdezte, én pedig rávágtam, hogy természetesen az egészről.”
Az Egy dadogás története így, metaregényként tárja fel önmagát olvasója előtt: az emlékezés és ezáltal történeteink viszonylagosságára, valamint az önélet- és történetírás tökéletlenségére hívja fel figyelmünket úgy, hogy mindeközben folyamatosan reflektál az íróvá válás folyamatára, amely jelenidejűként tételeződik, hiszen ezen mozzanat magában hordozza önmagunk újra- és újraírásának lehetőségét is.