Ady ma frontember lenne
Kőrössi P. József (■): Mai vendégünk 1961-ben született, Budapesten. Négy évig jogot tanult, aztán átment az ELTE-re és történelem–magyar szakon végzett. Első verseskönyve 1984-ben jelent meg, ezt számos vers- és prózakötet követte. 2009-ben jelent meg Kedves Ismeretlen című nagyregénye. Ez a könyv nemcsak a kritikát, de az olvasókat is megosztotta. Bárány Tamás ezt mondja róla: „Olyan kultuszkönyv is lehetne belőle, mint az Iskola a határon vagy az Utas és holdvilág.” Ezek nagyon beszédes példák. Hogy egy ellenpéldát is mondjak, Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom rovatvezetője egy beszélgetésben, ami aztán megjelent az Élet és Irodalomban, így fogalmaz: „Úgy látszik, ez a regény vagy nagyon szerethető, vagy nagyon idegesítő.” Költészetével kapcsolatban pedig Parti Nagy Lajost idézném: „Költészetén immár több nemzedék nőtt fel. A sajátja, egy bizonyos fokig, és az utána jövők is. Alapember, nem nagyon kerülhető meg, noha nem mondhatnánk, hogy bárkinek útjában állna.” A Holmi folyóirat 2006. februári számában megjelent egy nagyon nagy visszhangot kapott esszéje, ennek a címe Komp-ország, a hídról. Szeretném, ha erről sokat beszélnénk. Hogy ennek az ellentettjét is elmondjam, hogy mivel foglalkozik, a Barátok közt című, sokak által követett sorozatnak a dialógusírójaként is nevezetes. Idefelé jövet pedig megtudtam tőle, hogy éppen tegnap vagy tegnapelőtt érkezett Szófiából, ahol az Élőbeszéd című verseskönyvét bolgárul is megjelentették, és most volt ennek a bulgáriai bemutatója. István, úgy kezdtem, hogy jogot tanultál. Azt nem tudom, hogy befejezted-e, de négy év után átmentél magyar–történelem szakra. Ennek mi volt az oka?
Kemény István (□): A jog számomra egy félreértés volt. Nem tudtam elvégezni.
■ Még egyetemista voltál, amikor az első könyved megjelent, ugye?
□ Igen, elsőéves bölcsész, ’84-ben.
■ Szinte minden könyvedben Prágának nagy szerepe van, meg általában az utazásnak, egyáltalán az elvágyódásnak nagy szerepe van a műveidben. De Prága különleges. Ez miért van így?
□ Prágában voltam először igazán külföldön. Ez 1986-ban volt. Nekem 25 éves koromban kisebb csoda volt, hogy valahova is elutaztam. Nekem Prága volt az első meghódított, titokzatos város, ahova mindig szerettem volna eljutni, ahova azóta jó párszor mentem vissza, és mindig otthon érzem magam. A másik egyébként Erdély.
■ Amerika is szerepel az útjaid között, ha jól tudom, ott egy ösztöndíjjal voltál.
□ Két hónapos ösztöndíjat kaptam 1996-ban egy alkotóháztól New York államban. Akkor láttam egy kicsit Amerikából. Szóval azt nem mondhatom, hogy nem láttam valamit a világból.
■ Ha jól emlékszem, valahol azt olvastam, négy kontinensen jártál.
□ Én számolom, hogy hány kontinensen jártam. Eljutottam Szíriába is egyszer.
■ Az is egy szakmai hét volt, nem?
□ Nem, kalandozás volt, az egyik barátommal. Elég olcsó költségvetéssel mentünk Ázsiába, aztán volt egy Tunéziai egyhetes utazás is, turistaként, így megvolt Afrika is.
■ Szeretsz egyébként csavarogni?
□ Elméletben nagyon szeretnék, gyakorlatban meg nagyon élhetetlen vagyok. Nagyon nehezen szervezem meg, a barátaim rángattak el néha-néha annak idején, de útitársnak lehet, hogy nem vagyok a legrosszabb.
■ Ez minek tudható be, illetve hogyan nyilvánul meg?
□ Viszonylag keveset nyafogok. Ha a körülmények nem tökéletesek, akkor is elviselem.
■ Most mentek Berlinbe egy évre, családdal. Ez egy nagyon komoly ösztöndíj. Ez a DAAD?
□ Igen.
■ Ez az az ösztöndíj, amit nagyon sok magyar író megkapott az utóbbi évtizedekben, a rendszerváltás előtt is. Sokan ennek köszönhetik az európai szintű ismertséget, hiszen ott általában nagyon jó kapcsolatokat lehet kiépíteni. Te korábban voltál Berlinben?
□ Voltam párszor, de ez most egészen más. Alapvetően nemcsak az irodalomnak, hanem nagyon sok más tudománnyal kapcsolatban is adják ezt sok helyen a világban, lehet jelentkezni. Ez egyrészt nagy megtiszteltetés, másrészt a német tudománynak és kultúrának valamiféleképp a megismertetése és életben tartása. Ez a célja, azt hiszem.
■ Most az egész család megy veled, a feleséged és a két gyerek. Ez életmódváltást is jelent. Két nagy lányod van, egy 15 meg egy 17 éves, de azért az iskolát meg kell szervezni, át kell állni. Nem lehet könnyű.
□ Most vagyunk az utolsó szakaszban, most tényleg az van, hogy „jaj, mi lesz?”, aztán valahogy majd csak lesz. Egy évre meg van oldva az élet, és nem is akárhogy. Valahogy majd csak úrrá leszünk a szervezésen.
■ Néhány jelentős költő a korosztályod irodalmárai között, a sárvári költők a Mezey Kati költő által szervezett táborban kezdtétek. Például Tóth Krisztina. Mesélj róla, hogy működött ez, egyáltalán hogy lehetett ide bekerülni. Úgy tűnik nekem, mintha ez egy költőiskola lett volna. A mai napig működik?
□ Igen. Az egyik legjobb dolog, ami az irodalmi életben Magyarországon szerveződött és létezik. Sárváron Vas megyének a vezetése valami módon negyven éve támogat egy ilyen középiskolás irodalmi találkozót, ami tíz éve úgy van kiírva, hogy a Kárpát-medencében magyar nyelven verset, prózát és tanulmányt író gyerekek jelentkezhetnek tizenöt és tizennyolc év között. Valamikor én is indultam, ’79-ben. Azután egy-két évvel később alakult egy társaság, Sárváron valaha szerepelt írókból, illetve gyerekekből. Háromtagú zsűri volt. Voltak sokan, például Tóth Kriszta, később csatlakozott Térey János is. Ő középiskolás korában még nem tudta, hogy van ilyen. Sárváron a találkozókra jöttek a gimnazisták. Varró Dániel, Dragomán Gyuri is volt, akinek világsikerű regénye jelent meg, A fehér király.
■ Mi történik a táborban?
□ Azért is jó ez az egész, mert ezeknek a gimnazistáknak a többsége jár különböző táborokba. Általában Sárváron szoktak kiszabadulni először a szülői meg az iskolai szörnyű nyomás alól. Semmi komoly baj nem szokott történni, ott lesznek felnőttek, találkoznak a szabadsággal meg olyanokkal, akik szintén írnak. A többség egy-egy olyan iskolából jön, ahol furcsán kezelik őket. Itt rájönnek, hogy mások is csinálnak olyat, amit ők, az írást. Idén most már nem lehet jelentkezni, de minden évben meg van hirdetve.
■ Van egy nagyon érdekes eleme – ellentétként próbáltam felvezetni – az önéletrajzodnak, éspedig az, hogy a Barátok közt dialógusírója vagy. Vagy még?
□ Voltam, de már nem vagyok. Most bevallom, hogy ha úgy hozza a sors, megint leszek. Ez nem azt jelenti, hogy az egészet én írom. Külön darabokra van szétbontva. Van egy külön sztori-előállító részleg, jelenetekre felbontott történetet kell dialógusba átírni.
■ Tehát a történet írásához neked semmi közöd, csak a történet megfogalmazása párbeszédben.
□ Három éve már nem csinálom, de bármikor fordulhat a sors.
■ Tudom, hogy neked az életben ezzel saját magaddal szemben voltak problémáid. Nem könnyen tudtad a lelkiismereteddel, személyiségeddel egyeztetni. Küzdöttél.
□ Máig is úgy vagyok vele, hogy maga a tévé szerintem normális dolog, mondhatjuk, hogy a természet része. Sorozatok is vannak jók, nem is egy. Lehet jól csinálni. A Barátok közt a maga keretein belül tisztességgel megcsinált dolog, az más kérdés, hogy lehetne sokkal jobban is csinálni. Több ember, jobb költségvetés.
■ Ez szappanopera?
□ Ez egy pejoratív kifejezés. Aki csinálja, az tiltakozik ez ellen. Ez drámai sorozat.
■ A Holmiban 2006 februárjában megjelent a Komp-ország, a hídról című esszé, ami tulajdonképpen egy Domokos Mátyás által összeállított irodalmi szemle, könyv kritikája, tanulmánya. Műfaja eléggé vegyes, összetett, tulajdonképp Ady ürügyén egyrészt bemutatja Ady kétarcúságát, másrészt pedig nagyon kemény ítéletet fogalmaz meg a magyarságról, nemzetről. Egy adott pillanatban maradvány-országnak nevezi az országot. A rejtőzködőt és nagyzolót, törpeséget és nagyravágyást ostorozza. Óriási visszhangot váltott ki ez az esszé. Én annak idején tíz példányban lefénymásoltam és elosztogattam a barátaim közt, illetve a gyerekeim kezébe adtam, hogy abban a megrendülésben, amiben részesültem, amikor olvastam, részesüljenek ők is. Most is elhoztam tíz példányban, és szétosztottam. Aki nem kapott és kéri, elküldöm. Szokták azt mondani – most is megjelent –, hogy „háromszáz könyv, amit el kell olvasni, mielőtt meghalsz”. Én azt mondom, hogy ezt minden felnőtt embernek vagy felnőttségre készülőnek el kell olvasnia. Még annyit, hogy azt mondja, hogy van kétféle költő: az egyik, aki a nagy magyar verseket, önsorsrontó verseket írja, a másik a világirodalmi rangú költő, akiről a kutya se tud. Mi váltotta ki belőled, Domokos Mátyás könyvén kívül, mi váltotta ki belőled ezt a döbbenetes képet?
□ Azt az indulatot, ami akkor volt, az akkor elmúlt pár magyarországi év.
■ 2006 előtt vagyunk.
□ 2005 őszén írtam. A rendszerváltás óta úgy voltam vele, hogy jó felé mennek a dolgok, kibontakozás lesz Magyarországon. Ez nekem 2001-2-3-4 táján rendült meg. Most éppen stagnál. Ennek az egyik alappontja a 2004-es népszavazási cirkusz volt, ami nagyon elkeserítő volt. Van egy-két passzus, ami arról szól, hogy Magyarország elkeserítő lelkiállapotban van, legalábbis én így érzem. Ez a felkérés a Holmitól, hogy írjak erről a Domokos-könyvről, ez egy ilyen állapotban jött. Én mondtam, hogy nem vagyok irodalomtörténész, ő mondta, hogy nem is az kell.
■ Miért éppen téged szúrtak ki? ’99-ben jelent meg egy Ady-versválogatás, amit te csináltál. Nem lehet, hogy ezért?
□ Biztos, hogy tudták azt, hogy ő a kedvenc költőm. Réz Pál, a Holmi főszerkesztője, épp a második verseskötetemet szerkesztette, akkor kért meg ő, hogy írjak erről. Egy részletesebb recenziót, hogy mit gondolok erről. Rossz, kedvetlen, dühös állapotban írtam, kicsit hosszabb lett és szenvedélyesebb, nem csak egy recenzió.
■ Ahogy említettem, ’99-ben készült egy válogatás Ady költészetéből. Te ehhez írtál egy utószót. Én próbáltam utánanézni, hogy vajon mi történhetett ’99 és 2005 között, mert ebben az utószóban sem ennek az indulatnak, sem egy későbbi választásnak nyoma sincsen. Valaminek történnie kellett a világgal való viszonyodban. Ez egy fantasztikus cím: „ …a hídról”, már fölülről látod, és ugyanakkor a híd összekötő szerepe sem mellőzhető. Azt mondod, hogy hát igen, elromlott az ország és kiderült számodra, hogy az az ország, amiben te valahogy addig mégiscsak érezted magad, az egy maradvány-ország lett. Ez számomra egy döbbenetes kép. Visszatérve a válogatáshoz, az utószóban te meg sem említed azt a két Ady-verset, amit a Komp-országban megemlítesz. Leírod, hogy amikor a Korunk megkérdezett, hogy szerinted melyik a 20. század legjobb magyar verse, te két Adyt is besorolsz. A Kocsi-út az éjszakában és Az eltévedt lovas. ’99-ben te nem nevezed meg ezt a két verset, pedig idézel más fontos Ady-versből. Tehát megint csak azt gondolom, hogy valaminek történnie kellett.
□ Kétszer írtam életemben valamit Adyról. Ez előtt az esszé előtt gondolkodtam, hogy mit is tudok Adyról még mondani. Arra jutottam, ami furcsán hangzik, de arra jutottam, hogy Ady egy kicsit olyan, mint egy rocksztár, olyan kultusz volt körülötte, amit azután se ért el költő Magyarországon. Ennek ellenére természetesen költő maradt, de valami más is volt körülötte. Mi lehetett ez a más? Ezen törtem a fejem. Az a párhuzam jutott eszembe, hogy ahogy a rock and roll az ’50-es években beépült a fél világ fejébe, és gyakorlatilag már a negyedik-ötödik nemzedék anyatejként veszi magához az egész rock and rollt, úgy a nacionalizmus és nemzeti érzés az Ady idejében, száz éve épül ki Magyarországon mindenkinek a teljesen egyértelmű közös kincsévé. Valami módon ez a nemzeti közös tudat az, amit Ady mert használni. Ez az, ami mindenkiben közösen megvan, valami módon Adyt így tette prófétává. Ezt fejtettem ki. Ady a 19. század végén nevelődött, amikor Európa készen állt az első világháborúra, mindenre, aminek azóta isszuk a levét. A nemzeti érzés nevében Európa egymás torkának esik, kicsinálják egymást. Gyakorlatilag ez történik az első és második világháború alatt. Ady ezt érezte, és ez már nemcsak magyar, hanem európai kérdés is. Ezt a katasztrófát érezte előre. Írók között akadt még ilyen, például Franz Kafka. Mondom, az az érzésem, hogy ő ezt érezte. Nála őszintébb és igazabb magyar nem nagyon volt. Magyarként nagyon is tudja, hogy milyen az, azt is érezte, hogy mi lehet belőle rossz.
■ Szerinted Ady költészete a helyén van ma a köztudatban?
□ Azért arra nem vagyok hivatott, hogy megmondjam, hogy hol a helye. Én úgy érzem, hogy nincs a helyén. Annak a költői erőnek, annak a prófétai erőnek, ami a verseiből, írásaiból árad, valahogy méltóbb helyen kellene lennie. Valami módon félünk is tőle. Egy idő után eljön egy költőnél az, hogy bekerül a porosodó klasszikusok közé.
■ Van üzenete számunkra?
□ Akinek borsódzik a háta egy Ady-verstől, az észreveszi, ahhoz kell, hogy úgy nevelődjön, mint Ady. Ha nagyon máshogy nevelődik valaki, akkor nem tudom, nála meddig tart Ady varázsa.
■ Olyasmit is írsz, hogy ha ma élne, akkor nagy valószínűséggel a rockzenekarok kedvenc szövegírója lehetne.
□ Amennyire Adyt ismerem, nem érte volna be ezzel a szövegírói státussal. Inkább, átvitt értelemben, frontember lenne.
■ Azt is olvastam tőled valahol, hogy Nagy László és Illyés Gyula után a politikát kitessékelte magából az irodalom. Mit gondolsz például Petri vagy Eörsi költészetéről?
□ Ebben az írásban elég sarkosan fogalmaztam, és irodalomtörténeti finomságokkal nem foglalkoztam. Nem azt akartam tagadni, hogy foglalkoztak politikával költők, de alapjában véve a rendszerváltás környékén, azelőtt pár évvel, már nagyon kínos volt politikai jellegű verseket írni, legalábbis fiatalabb korosztályokban, később pláne. Az író gondolkozzon alanyban és állítmányban, ne népben és nemzetben. Én ezekkel egyetértettem.
■ Ezt Esterházytól idézted.
□ Igen. Engem csak az irritált az ilyesmiben, hogy szerintem a költészetben az a legjobb, hogy mindent meg lehet csinálni benne. És ha megmondják, hogy nem kell politizálni, egyre inkább úgy érzem, hogy kötelező, mintha ketrec lenne magam körül, ha a költőnek tilos valami.
■ Most is hiányzik a politika a költészetből?
□ Tényleg nem azt akarom mondani, hogy most ki kell menni a múzeum lépcsőjére, csak azt, hogy ha az ember gondol valamit a világról és versekben fejezi ki, akkor írja meg. Csak azért nehogy ne írja meg, mert azt mondja az irodalomtörténet, hogy nem illik.
■ A politizáló költészet azonos az aktuális költészettel a te értelmezésedben?
□ A politika valamilyen szinten összefüggésben van az aktualitásokkal. Nem látom a különbséget.
■ 2009-ben jelenik meg a Kedves Ismeretlen című nagyregényed, s ez megosztotta a szakmát is és az olvasókat is. Lehet hallani nagyon dicsérő és nagyon elmarasztaló mondatokat is. Itt az előbb a dicsérők közül felolvastam Bárány Tamás mondatait, az elmarasztalóak közül Károlyi Csaba furcsa szavait. A legkeményebben Radics Viktória fogalmazott, aki elutasította a regényt. Sokan azt mondják, hogy tulajdonképpen Radics Viktória prekoncepciója váltotta ki belőled ezt a dühöt. Én azt gondolom, ebben van is valami. Sokan prekoncepcióval vették kezükbe a regényt, valamit vártak tőled, amit te mindig sugalltál is magadból. Parti Nagy Lajos szerint ugye a saját korosztályodra is jócskán hatsz, tehát valahol azt várták az emberek, hogy a költészet felől írod meg ezt a regényt. Talán emiatt csalódtak. Azt írják, hogy kulcsregény, és mindenféle címkékkel ellátják. Mindjárt elmondjuk dióhéjban a regény történetét is, de azért kíváncsi lennék, hogy mire számítottál, és hogyan fogadtad azt, hogy korszakalkotó regényekhez hasonlítják, a másik oldalon meg nem tudnak mit kezdeni vele. Számítottál arra, hogy ennyire megosztó lesz?
□ Egyértelműen pozitív hozzáállásra számítottam. Azt gondoltam, hogy ha balhék lennének körülötte, az nem baj, állok elébe. Az zavart egy kicsit, hogy pár ember az elején ilyen is, olyan is kritikát írt, például Radics Viktória leírja, hogy egyetlen jó mondatot sem olvasott a könyvben. Ez egy pillanat alatt megszabta, hogy ki mit fog írni róla. Végül is el kell viselni. Egyelőre nincs lejátszva ez a dolog. Tavaly nyáron jelent meg. Ilyen hosszú könyvet még én sem írtam, utólag rájöttem, hogy én arra számítottam, hogy két napon belül mindenki elolvassa, akit ismerek. Ez elég naiv elvárás volt.
■ Odaadod valakinek kézirat formájában?
□ Elsősorban a feleségemnek és a lányaimnak. Amikor végig volt írva, a barátaimnak is odaadtam, aztán konzultáltunk.
■ Egyszer azt nyilatkoztad valahol, hogy amikor Berlinben voltál, amit ott írtál, azt elkezdted húzni, és addig húztad, míg végül nem jöttél haza semmivel. Kosztolányi azt mondja, hogy nem írni kell tudni, hanem húzni. Egy másik jeles magyar író meg azt mondja, hogy írni mindenki tud, húzni csak én. A Kedves Ismeretlen ilyen szempontból hogy néz ki? Mennyi ideig írtad, húztad, vagy folyamatosan írtad? Azért kérdezem, mert a fejezetek – nem minden esetben, de többnyire – novellaként kerültek bele a történetbe, legalábbis úgy tűnik. Ugyanakkor folyamatos írásmódot sejtetnek.
□ Amerikában kezdtem el írni, pár oldal van benne, amit ott írtam. Olyan száz oldalt kihúzogattam belőle. Volt, hogy másfél évig elő se szedtem, aztán kaptam egy másik német ösztöndíjat, ott is írtam vagy száz oldalt. Abból is húztam ki, majd megint évek teltek el. 2007 elejéig csak az volt, hogy van egy regény, amit talán majd egyszer befejezek. Mikor felolvastam belőle a barátaimnak, akkor azt mondták, hogy ez működik. Akkor volt az, hogy na most akkor regényt írok, és másfél év alatt megírtam több mint a háromnegyedét.
■ Regényed főhősei húszas éveik elején lévő, gimnáziumot még éppen járó és befejező, lézengő, bulizó, szerethető emberek. Öngyilkossági kísérletek, majd sikeres öngyilkosságok, nagy-nagy szerelmek, elhagyatások. Ennek a regénynek a főhőse Krizsán Tamás, aki valahogy mindenütt ott van, soha sincs kezében a történet, de szemlélője a családnak, a társaságnak, a történetnek. Valahogy mindig kívül marad. Van egy nagyon fontos mondat a regényben, amit a főhős úgy magának mond és magában: törekedj, te marha. Mindig konfliktusos helyzet szélén mondja, bátorítólag önmagának. Én egy dolgot nem olvastam a kritikákban a könyv kapcsán, azt, hogy ez a Tamás meg akar felelni mindig mindennek, de a regény hőse, Hugi az ő szeretetlensége miatt lesz öngyilkos. Ez a Tamás, akiben én sokat vélek felfedezni belőled, milyen ember szerinted? Valóban szemlélődő, aki véletlenül se veszi kezébe a sorsát?
□ Ő a regény narrátora. Az ő fiatalkorának a története a könyv. Ő tényleg nem alakítja az eseményeket, hanem vagy elszenvedi, vagy az események rángatják ki a depresszív semmittevésből, amibe beleszületett, mert egy családtörténetről is van szó. Tulajdonképpen ott van vége a könyvnek, ahol elkezdődik egy aktívabb rész.
■ Azt is leírják a kritikusok, hogy a regény egyik legfontosabb eleme a szeretet, és valóban mindenki rokonszenves, mindenkit lehet szeretni a maga esetlenségével, butaságával, mindenki szeretetreméltó, kivéve Patai, aki egy idősebb férfi, a család egyik barátja, a könyvtár egyik munkatársa, ahol az események nagy része zajlik. Egyedül ő az, aki ellenszenves. Egyszer nyilatkoztad, hogy szándékosan nem ’68-ra teszed ennek a nemzedéknek a közérzetét, mert nem akartad őket hatvannyolcasokként eladni, ezért ’69 az időpont.
□ ’68 nagyon megterhelt dátum.
■ Annyit mondjuk el az előzményről, hogy kerülnek a János-hegyre ők négyen. Gálra nem nagyon van szükség, de ugye Olbach bácsi a nagyapa, Emma nagyapja. Emma szülei úgy döntenek, hogy kiutaznak Jugoszláviába, onnan Olaszországba, tehát diszszidálnak. A gyereket a nagyszülőkre hagyják azzal, hogy ha majd sikerül megállapodniuk, a gyerek majd utánuk megy. Ezt a nagypapa, aki egy könyvtár igazgatója, mindenféle politikai múltja van, börtön, koncentrációs tábor, meg akarja akadályozni. Nem tud belenyugodni abba, hogy az ő lányának ilyen gondolatai támadnak, a gyerektől csak így megválni. Úgy dönt, a nagymama sugallatára, hogy a könyvtárban rendez egy nagy bulit, ahova viszi a csodapálinkáját, amitől majd mindenki berúg, és kéri a segítségüket. Szinte azt kéri, hogy jelentsék fel őket, hogy ne kapják meg az útlevelet. Közben állandóan viaskodik önmagával, mert tudja, hogy ez egy szörnyű tett. Mindenki jól berúg, de nem tudja igazán elmondani, hogy mit is akar, de másnap, mikor felébred, nem tudja, hogy mondta-e vagy nem mondta. Fölbérelt-e valakit, hogy jelentsék fel őket vagy sem? Patait mindenféle gonoszságra vevőnek tartotta, amúgy is beígért Emmának ezen a napon egy János-hegyi kirándulást. Elhívja Patait, és kiszedi belőle, hogy elkövette-e ezt az aljasságot vagy sem. A regény befejezése szerintem óriási, az utolsó fél oldal mindent visszavetít.
Van még egy érdekes dolog, egy Lajos bácsi nevű főhős, aki szerint Rákosiék el akarták terelni a Dunát, hogy megtudják, mi van a medrében. Ez elég tragikomikus. Elmondhatjuk a regény végét, mert nem lövünk le semmit. Egy nagy buli van, ott van az egész társaság Hugin kívül, mert ő valóban öngyilkos lesz. A tehetetlenség az, ami még összetartja őket. Kitalálják egyszer, hogy kivándorolnak Argentínába, és nagyon megnyugszanak, mikor ez nem sikerül, hogy mégsem kell ilyen hőstettet végrehajtani. Nekem az az érzésem, hogy van folytatás. Hogy nincs vége, az egészen biztos.
□ Én is azt hiszem. Mióta befejeztem, olyan érzésem van, hogy ezt kell folytatni abban a pár évben, ami most jön. Van egy regénytervem, ami valamilyen módon ehhez fog kapcsolódni. Ezen el fogok gondolkodni.
Elhangzott 2010. március 19-én a nagyváradi Ady Endre líceum könyvtártermében.