Ady-hatás Szép Ernő szonettjeiben
„Légy a világon, a fájdalmad élni fog, szonettek lesznek belőle és hegedűstaccatók, chaconne-ok.” 1
„A zenekarban, hol Ady a prímás,
ő muzsikált a pásztorfurulyán,
zenéje mélabús volt, csupa sírás,
a nyájból eltűnt kisbárány után.” 2
Szép Ernő (újra)felfedezését nagyban köszönhetjük Tandori Dezsőnek, aki 1978-ban az Élet és Irodalomban ezt írta: „Most pár hónapig olyan gazdag voltam, mint soha életemben. Ezután se; ilyesmi alig van kétszer. Volt egy költőm.”3 1981-ben nagy költészetnek nevezte Szép Ernőét4, s e véleménye évtizedekkel később sem halványodott, 2008-ban megjelent a róla szóló könyve, amely szerint „Szép Ernő a huszadik századi világköltészet fontos, nemes, sajátosan kiemelkedő alakja volt és marad.”5 Ám ma már nem Tandori az egyetlen szépíró, aki kiszemelte magának Szép Ernőt, Márton László például különösen nagyra tartja Szép novelláit és regényeit, szerinte „Szép Ernő a megszólítható szerzők közé tartozik.”6 A fiatal generációból például Szolcsányi Ákos számára is fontos, aki kötetében7 Szép Ernő Néked szól című hosszúversének sorait tördelte mottókká, így a verseken gyakorlatilag végigvonulnak Szép Ernő gondolatai, mintegy felütésként. Faludy György (Szép Ernő a Margitszigeten), Bródy László (Szép Ernő emlékére), Fodor Ákos (Szép Ernő[m]), Fecske Csaba (Ponniló), Vörös István („Leírom, mert eszembe jut”), Kovács András Ferenc (Naked soul) vagy Murányi Zita (én úgy) is írt róla, hozzá verset. Ez a termékeny költői attitűd azonban divergál az irodalomtudományétól, az irodalomtörténeti reflexiók jóval gyérebbek, s kevésbé foglalkoznak Szép Ernővel. Mellőzöttségének oka összetett, a pénzkereseti célból megrendelésre író kabarészerzőkről saját korukban eleve provinciálisan gondolkodtak: nem tartották őket igazi szépírónak. Szép Ernő élete utolsó évtizedét az is megkeserítette, hogy előbb csillagos házba internálták (a Pozsonyi útra), majd munkaszolgálatra hurcolták a nyilasok (1944. okt. 20. – nov. 9.) – csaknem egy évtizeden át nagy szegénységben élt, 1953-ban magányosan halt meg.8
Bár néhány éve felfedezett és először kiadott regénye9 kapcsán, manapság pedig főképp az évfordulók kapcsán (2014: születésének 130., 2013: halálának 60. évfordulója) ismét magára irányította a figyelmet Szép Ernő munkássága, mégis máig (is) legkevésbé a költészete talált szakmai visszhangra. Olyan jelzőket aggatott rá az utókor, mint gyermeki, szimbolista, impresszionista, expresszionista, primitív stb., de ezek csak egy-egy vers erejéig állják meg a helyüket. E dolgozatnak nem tárgya Szép Ernő költészettörténeti helyét revideálni a kánonban, csupán a korai versekkel, szűkebben 1908 és 1916 között megjelent, a háború előtt írt szonettekkel foglalkozik, s azoknak is a formai mellett tematikus, tartalmi jegyeivel, s hogy azok miként egyeztethetők össze Ady költészetének néhány darabjával.
Szép Ernő első verseskötete 1902-ben jelent meg a mezőtúri Braun nyomdánál, tizennyolc éves korában (Első csokor), a következő évben, 1903-ban Pestre költözött nagybátyjához, s rá egy-két évre találkozott először Ady Endrével, akiért már debreceni diákéveitől fogva rajongott. Első találkozásuk 1904 végére, 1905 elejére datálható, „1905-ben huszadik évemben, Kabos Ede szerkesztő úr, páratlan jó ember, odavett a Budapesti Naplóhoz, valami kis fizetéssel, mert éheztem. És mert szerinte én is költő voltam.”10 – írta Szép visszaemlékezéseiben Ady kapcsán az 1950-es években. A szerkesztőséggel a Szabadság kávéházban ismerkedett meg, jelen volt Vészi József, Szini Gyula, Biró Lajos és Ady Endre is, amikor munkát kapott, ezt írta erről: „Fizetésem egyelőre ötven korona havonta […] Híreket fogok írni, odaültet majd Ady Endre asztalához, Adyt is most hozta fel Pestre Nagyváradról… Ady Endrével szembe ültettek”.11 Adyval 1905 elejétől 1906 júniusáig dolgoztak együtt a lapnál, később mindketten publikáltak a Nyugat első számaiban, Szép Ernő gyakorlatilag Énekeskönyvével (1912) lépett a Nyugat költői közé – bár már a kezdetekkor, 1908-ban ott volt a lap munkatársai között.12 Ady Endre is a kezdetektől a Nyugat szerzője, már a legelső számban jelen van (A magyar Pimodan: I.), s összesen több mint négyszáz verse jelent meg a lapban novellái, tárcái, kritikái és „figyelői” mellett. Ady pályakezdése korábbi, hiszen idősebb volt Szép Ernőnél – Ady harmincegy, Szép Ernő huszonnégy volt a Nyugat indulásakor. Adynak 1899-ben jelent meg az első, s 1903-ban a második kötete, de csak 1906 februárjában a cezúrának számító Új versek – Ady ekkor már majdnem harmincéves.13 Ady Endre és Szép Ernő egymás kritikusai is voltak, ismert Ady bírálata Szép Ernő Sok minden című könyvéről: „Szép Ernőt olvastam, szép jóság érintett meg, jó vagyok, aki örül, hogy egy drága emberének a szomorúsága ilyen boldog szomorúság…”14 Ady méltatta a Könyvek és jóslások című írásában (1914) Szép mesejátékát, Az egyszeri királyfit is, ebben írja, hogy „Az én kedves Szép Ernőm (unom mindenkinek már azt az ötletét, magyarázatát, hogy ő megmaradt gyermeknek, holott mindenki megmarad titokban) egy túlontúl buzgó, becsületes, magyar s egyben rafinált poéta”15 – nem a szó negatív értelmében, a rafinéria a kifinomultság, s csak másodsorban a körmönfontság értelmében értendő, tehát a rafinált itt kifinomult, kicsiszolt stílusú, ízlésű jelentésben szerepel. A Szép Ernővel kapcsolatban folyton hangoztatott gyermekiség többek között Babitstól ered, aki Énekeskönyve kapcsán azt írta Szép Ernő költészetéről, hogy „gyerekszoba, ahol egy meghalt kisfiú fennhagyott drágaságai vannak bűbájos összevisszaságban szétszórva szemednek”16 – ez a különleges, szecessziós kép meghatározta Szép Ernő kritikai fogadtatását a későbbiekben. Payer Imre úgy fordítja ezt át (csaknem száz évvel később), hogy „A gyerekhang a legöregebb érett ember hangja, aki megértette a lét mélyét. A legérettebb ember értetlen”17 , ez hasonló Ady azon felfogásához, ahogy az 1914-es Ki látott engem? című kötetében A gyermekség elégiája című versét Szép Ernőnek ajánlja: „Te legszomorúbb ember, / Ezerszer ember: gyermek”.18 Ady állítólag olyannyira nagyra tartotta őt, hogy már a fiatal Szép Ernőtől elfogadott tanácsot is: „Megesett, hogy egy szó vagy egy egész sor nem tetszett nekem. Ady elkezdte törni a fejét, a végin másik szót írt oda, sőt a kifogásolt sor helyett is másikat írt”19 – bár tény, hogy ezt az információt csupán Szép Ernő feljegyzéséből ismerjük.
Szép Ernőnek nem maradt fenn határozott ars poeticája, azonban néhol találunk egy-egy erre irányuló gondolatot, mint például posztumusz kiadott regényében, a Natáliában: „csak verset szabad írni, minden egyéb szentségtörés”20, 1921-ben egy kéziratában pedig ezt írja: „ideális vers: ne legyen benne sehol se pont, se felkiáltójel, se vessző, semmi jel, csak betű. A jel elárulja, hogy józan írástudó vagyok versírás közben is. Az írásjel próza. Csak verset szabad adnom. Hátha még a betűt is nélkülözhetném!”21 A Natália kéziratában egészen odáig megy, hogy a vers transzcendens dolog, amely fölött elveszíti az irányítást: „olyan valamit érzek, hogy nem én írom azt a verset, nem, azt nekem valahonnét üzenik, diktálják, érti? És én csak másolom, amit nékem diktálnak. Az egész világ írja azt a verset, az egész világ helyett írom én azt.”22 Ez a fajta versírás, a hirtelen indíttatásból „lejegyzett” vers, sugallt versírás Adyra is jellemző, legalábbis Krúdy szerint: „A versforrás csodálatos bőséggel bugyogott belőle […] Papirost és ceruzát vett elő a Holló-kocsma asztalánál, hogy javítás nélkül, folyamatosan leírt új versével valamely barátját megajándékozza”23 – hiszen „csak az íráson átmentve transzfigurálódik a szó, s ez az igazsága”24 – írja Gadamer, s hozzá fűződik az a kijelentés is, hogy a „nyelv beszél minket”. A nyelv itt, Ady és Szép Ernő esetében nem csupán eszköz, nem utólagosan kapcsolódik a már szándékolt kifejezendőhöz, hanem annak s létrejöttének aktív részese, mindketten arról számolnak be, hogy nem ők teremtik meg a szavakat, hanem a szavak találnak rájuk.
Szép Ernő vágya, az írásjel és a betű nélkülözése az írásbeli kifejezéshez, a nyelv nélküli nyelv eszménye, a tiszta költészet vágya csak vágy marad, költészetében a nyelv teremti meg a fogalmakat. Apollinaire már (ugyanez idő tájt) írt avantgárd képverseket, de lényegében ezekben is a nyelv írott változatának betűkészletéből, írásjeleiből épülnek fel a kifejezések, mondatok, s a forma csupán többletet ad ehhez. Illyés Gyula szerint „ő [Szép Ernő] volt az első, aki magyar nyelven szerkezettelen, középpont nélküli verseket írt… melyek épp konstrukciótlanságukban, szabad áramlásukban voltak korszerűek, őszinték, modernek; rokonai Guillaume Apollinaire verseinek. […] Szép Ernő igazi költői attitüdje, értéke azokban a hosszú, ismétlem, végtelenségig folytatható versekben villan föl teljes fényében, ahol szabadon nézhet, érezhet, formai béklyó nélkül vándorolhat, beszélhet, szinte kvantitásban igyekezvén megismertetni azt, aminek kvalitása kifürkészhetetlen vagy kétségbevonható.”25 Illyés Gyula tehát kiemeli Szép Ernő hosszúverseit – a szonettformához azonban azokkal ellentétben fegyelemre van szükség, ami jelentősen befolyásol egy olyan költészetet, amely végtelenségig áramló, vég nélküli hosszúversekből áll. Szép Ernőt fiatalkorában foglalkoztatta ez a fajta „kontroll”, azaz a szonettforma, s talán nem túlzás azt mondani, hogy Ady vezette el hozzá, amikor publikálta a Budapesti Naplóban a Három Baudelaire-szonettet (1904). 1917-ben ezt írta Szép a harmadik szonett, a Bűvös, szép őszi ég kezdetű kapcsán: „emlékszem egyszer a szemébe dicsértem Adyt. Egyszer, mikor három Baudelaire-fordítása megjelent a Budapesti Naplóban, azt mondtam Neki: köszönöm, hogy megtanítottál franciául. Azután magamban szemtelennek neveztem magam, mert hízelegni mertem Adynak. Én nem tudtam franciául és mikor a »Bűvös szép őszi ég vagy….« kezdetű Baudelaire-szonettet megtanultam, úgy lélegzettem be, mintha az eredeti volna s úgy vettem e szonett magyar szavait, hogy francia szavak azok. Úgy vettem, hogy ebből a fordításból tudom, milyen egy francia költemény.”26 Ady az 1917-es Nyugat előző számába (21.) írt egy esszét Baudelaire-ről, amelyben gyötrően nehéznek, majdnem lehetetlennek írta le a versek fordítását: „görgettem a számban az első Baudelaire-szonett, első magyar strófáját. Egy képről volt szó, fölségesen merész költői képről, s három napig tartott bizony, míg – mikorra magyarul visszaadtam valahogyan a Baudelaire-strófát és képet, a legvirtuálisabbat, a legszebbet. […] minden Baudelaire-munkát ismerek, de Baudelairet nem”.27 Ady csak néhány szonettet írt, ritkán alkalmazta ezt a formát, s amikor használja, akkor is nagyrészt fordít: az első két szonettje (E néhány dalban; Rád emlékeztem…) saját vers, de a Fájdalmak, a Három Baudelaire-szonett, a Paul Verlaine álma átiratok-fordítások. Baudelaire és Verlaine ekkor még kevéssé volt ismert, magyar nyelven egy későbbi összefogás által: 1923-ban jelent meg a teljes Romlás virágai Baudelaire-től Babits Mihály, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc fordításában.28 Ady 1917-ben ezt írta Baudelaire-ről: „Kell írnom Charles Baudelaire-ről, kinek a feje talán olyan, mintha egy előkelő múmia, a Szép Ernő, csekélységem és a Somlay Artúr fejéből volna összetákolva és macerálva.”29
913-ban megjelent Adynak még két szonettje (Téli alku szememmel, Mert senki jobban), de e tanulmánynak ezek nem szorosan tárgyai, mert valószínűleg később keletkeztek, mint a Szép Ernő-szonettek, Szép Ernő nem ismerte (akkor még) őket.
Szép Ernő a Beszélgetések a jóistennel című kéziratban így fogalmaz: „Légy a világon, a fájdalmad élni fog, szonettek lesznek belőle és hegedűstaccatók, chaconne-ok.”30 A harangozó című szonett párverse, a Nézni című vers Szép Ernő első Nyugat-beli megjelenése (1908/6. szám), utolsó szonettje pedig a Huszonhét múltam című, amely 1917-ben jelent meg kötetben (Emlék, 1917), címe viszont korábbi keletkezési idejéről árulkodik: Huszonhét múltam – ebből arra következtethetünk – abban az esetben, ha a vers lírai énjének életét megfeleltetjük a versíró biográfiájával –, hogy ez a szonett is 1911-ben (esetleg 1912-ben31) keletkezett, még a háború előtt. Tehát minden bizonnyal 1908 és 1911-1912 között született Szép Ernő összes szonettje, összesen hat.
Formailag az Ady- és a Szép Ernő-szonettek legszembetűnőbb különbsége, hogy míg Adynál sokkal fegyelmezettebbek a rímelés és a szótagszámok, Szép Ernő szabadabban értelmezi őket. A kilenc Ady-szonett közül egynek végig 9 (E néhány dalban), négynek végig 11 (Rád emlékezem, Három Baudelaire szonett I–II., Mert senki jobban), egynek-egynek végig 12, 13, 14 a szótagszáma, s csak egy van, amelyikben váltakozó: a Téli alku szememmel-ben 10-11-es szótagszámú sorok követik egymást. A Három Baudelaire-szonett páros rímekkel, az összes többi ölelkező rímekkel indul Adynál, a rímelés mindig szabálykövető. Szép Ernőnél viszont a szótagszám csupán egyetlen versben állandó, a Huszonhét múltam címűben, és abban is meglepően rövidek a sorok a szonettformához képest (8), a többiben váltakoznak a 10/11 szótagos sorok, illetve egy alkalommal 10/13 szótagos sorok (Szonett – A vágyakat…); a rímelés hol ölelkező, hol páros, hol az sem.
Érdekes áthallás Ady Három Baudelaire-szonettjének első versében a második kvartett első sora, ahol a szép melléknév nagybetűvel szerepel, ezáltal megengedi azt a lehetőséget, hogy személynévként olvasva Szép Ernőre asszociáljunk: „Néha, mert tudja, imádom a Szépet.” (Három Baudelaire szonett I.) – filológiailag azonban persze kevés a valószínűsége, hogy itt Szép Ernőre, ha csak halványan is, de utalna ez a sor, hiszen nem is tudjuk biztosan, hogy ekkor (1904. október) ismerték-e már egymást Adyval. Szép Ernőnek viszont biztosan később született az összes szonettje, mint Ady szonettjei (kettő kivételével), így a szembetűnő motivikus hasonlóság nem lehet véletlen. Ady számára fontosak a szimbólumok, s ezt Szép Ernő is továbbviszi – bár Szép költészetét összességében inkább a Nyugaton túlmutató költők előfutárának nevezhetnénk, az itt tárgyalt korai versei még inkább szimbolista jellegűek. Ady Endrének alkotói önmeghatározás a szimbólumok állandó használata, ezzel Baudelaire-hez is köti önmagát, s a lírai szubjektum (ön)meghatározásában Szépnél is sajátos értelmet nyer a motivikus-szimbolikus nyelvhasználat. Szép Ernő a dekadencia utolsó zászlóvivői közé tartozik, (főképp korai) műveit áthatja ez a furcsa szimbolikus-szecessziós-naturalisztikus világ, a Baudelaire–Ady–Szép Ernő stíluselegyből pedig összeáll egy egyedi költészet. Az Ady-hatás „leleplezése” kézenfekvő, például a szonettjeikben fellelhető közös motívumok által: távoli, messzi táj (1); vágy(álom), látomás (2); szív (3); sírás (4); ifjúság és múlt (5), hang és zene (6). Ezek a motívumok szimbólumok, amelyeknek megvan az az előnyük, például az allegóriával szemben, hogy nem szükséges hozzájuk háttértudás, felismerésükhöz és megértésükhöz alapvetően nincs szükség mitológiai, vallási vagy kulturális ismeretekre. A szimbólumok olyan univerzális képek, amelyek a jel-jelölt tengely mentén képződnek meg, azaz egy jelkép egy jelentéshordozót, valamiféle konkrét gondolati tartalmat, kifejezendő dolgot jelöl – ha a szoros szövegelemzésen kívül ki tudunk mutatni szövegszintű egyezéseket, konkrét hatásokat is, közelebbről feltárható egy-egy szimbólum mibenléte is a Szép Ernő-költészetben.
1. Távoli, messzi táj. Szép Ernő első szonettje, A harangozó a Nézni című verssel jelent meg a Nyugatban, s igen különös látásmódot mutat be: „Két titkos sötét pont néz szememben / Az életet, amely körülront engem” – ezzel a felütéssel indul, majd így zárul: „Szép néma csók lesz. Eljön egyszer, holnap: / Pilláim örökre egymásra forrnak. / Ha idebenn majd minden elaludt. / Nagy csönd lesz: leeresztem a zsalut” – a látás, a szem mozgásának, működésmódjának finom leírása ez. A versbeli magányos lírai én kívülállóként, sőt kitaszítottként járja a várost, egyfajta flâneurként – Benjamin fő mintája a flâneur fogalmának rögzítésekor Baudelaire volt, a látszólag céltalanul sétáló, kószáló, megfigyelő pozícióban lévő emberre vonatkozóan.
Mint erre Purcsi Barna Gyula rámutat: „Mintha Kozma Lajos illusztrációját látnánk Ady Halálvirág: a Csók című verséhez.”32, de nem csak az illusztráció, a vers maga is rokon Ady versével, ahogy A harangozó című szonett is, amely antagonisztikus képével egy kitaszított embert mutat be, akinek „Fáj a szíve, s gyűlöli a falut” – mert bár része a tájnak, a templomtoronyban mégis el van szigetelve a falu többi lakójától. Ez a kirekesztettség, távolság-érzet nemcsak a lírának, az életrajznak is jellemzője, ahogy Kölüs Lajos írja: „Huszton született, vidéki embernek, városi lett belőle, de vidékinek városi, városinak vidéki maradt, nem találta a helyét, mindenütt kereste, hiába. Hontalan maradt, és mindig úgy tudta, hogy hazájában él.”33 S költészetével kapcsolatban is ez a visszhangtalanság lett sorsa: „Úgynevezett költő voltam, nem választottak be a Társaságokba, nem hívtak meg soha a miniszterelnöki, kormányzói fogadóestékre. Az irodalomtörténészek, akik életemben a könyveiket kiadták, vagy elhallgattak, vagy egypár sorban elintéztek hamisan, ellenségesen. Úgy éreztem magam, mint az énekes, aki taps nélkül énekel egész életében, úgy láttam, hogy háttal fordul nekem Magyarország, és bedugja a két fülét.”34 A harangozó című vers úgy épül fel, hogy központi figurája először pozitív színben tűnik fel, a kvartettekben a falu nyomorult, a harangozó dalai pedig zengnek, kiemelkedve ebből a nyomorból, a második kvartett második fele azonban már előkészíti a tercinákat, s mindezt távolítással, a messzire nézéssel szemlélteti. A nézőpont itt megváltozik: „Messzire bámul a harangozó, / Hol tornyokkal kacérkodik a távol”, majd eljut a vágyódásig, megtudjuk, hogy „tűnődve néz”, s „Fáj a szive s gyűlöli a falut” – a vers végére tehát a távolság átfordítja a nézőpontot és az érzéseket. A harangozó második tercinájának első sora így hangzik: „Mint egy ázott varjú, gubbaszt bolondul” – Tandoriban, lévén Szép Ernő az egyik legkedvesebb költője, munkálkodhatott ez a soremlék, amikor Sylvia Plath egy sorát így fordította le: „Ázott fekete varjú kuporog”.35
Az elvágyódás és a messzi táj a többi szonettnek is jellemzője: a Szonett [Nem bántom életem…] kezdetű versben „Hajó vagyok a távol Óceánon”, a Szonett [A vágyakat…] kezdetűben „A vágyakat magamtól elverem, / Már nem tünődöm, mik lehetnek messzi tájon”, Adynál pedig messzi táj szerepel, amely bizonyos nézőpontból hívogató: „Boldog a harang, mely vénhedten is cseng / S ifjú torokkal küldi messze tájra / Hívó, szent dalát mindig bátran, frissen, / Miként őrsátor vén, hű katonája” (Három Baudelaire-szonett II.), más nézőpontból sajnálatos: „Isten arcától így visz messzebb, messzebb / Engem lihegőt, fáradtat, tépettet” (Három Baudelaire-szonett I.).
A beszéd szituáltsága ezen a ponton, amikor az alany saját magát helyezi bele a képbe, miközben azt nézi, a jól ismert József Attila-motívumhoz hasonlítható: „látom a szemem: rám nézel vele.” (Magány, 1936) Tipikus példája a táj leírásának és a kószáló figurájának Szép Ernő Magányos éjszakai csavargás című verse is (bár nem szonett), a táj összekapcsolódik ebben is a vággyal, illetve a vágyott, képzelt tájat ábrázolja, összekötve a lélekállapottal – méghozzá a nézőpontokat folyton változtatva, a szem és a látás motívumát itt is kiemelve: „Sóhajtva elfordúltam, szemem félig behúnytam / S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztül”.
2. (Vágy)álom, látomás. Kosztolányi úgy gondolta, hogy Szép Ernő túlontúl ragaszkodva az álmaihoz fél a valóságtól, fél „megvizsgálni érzéseit az érzelem fényében.”36 Szép Ernő azonban – amikor még csak kialakulóban volt az álomfejtésre is alapozó pszichoanalízis és a freudi pszichoterápia, már – noteszeibe jegyzi fel az álmait (kézirataiban utal az álomfejtés mozgalomszerű elterjedésére az írók és költők körében), rengeteget ír: „…hogy mindent, de mindent ezen a világon le kell írni, minden adatot, minden száji szót, minden fénylést, minden repülő árnyékot, minden nyomot és minden lehellést. Ma délelőtt tíz óra tájban tizenkét Celsius volt a hőfok. Sajnálom Celsiust, nem él, ezt az őszt nem látja.”37 Ez a naturalista, realista ábrázolás ez esetben elidegeníti Szépet a szimbolizmustól és impresszionizmustól, noha Tóth Árpád szerint „csaknem mindegyik kritikusa e költészet impresszionista méltatását választotta, […] Pedig Szép Ernő költészete kétségkívül egyik legjelentősebb eredménye új líránk fejlődésének s rászolgál a részletesebb elemzésre…”38
Az álom Szép Ernő szonettjeiben összefonódik az (el)vágyódással, a képzelettel és a látomásokkal: „S ahogy tükrébe néz a nő, úgy nézem / A képzelődés tükrében magam” (Szonett [Nem bántom életem…]), „Ilyenkor muzsikus lehetnék én / S szerzek magamban végtelen zenéket. // A húrok közül tündérek felelnek, / Képzelt világnak emléke lehel meg […] Álmodott halálsikolya az éjnek.” (Szonett [Te nem szoktál…])
Az álom és a vágy ábrázolása Ady költészetében, szonettjeiben is gyakori: „A könnyü fátylat én, óh, mindhiába várom, / A lenge hó-fátylat, fehéret, mint az álom, / Mely szivemben dalolt s imája volt a vágynak / E néhány dalban ifjúságom, / Minden szép álmom eltemetve / Óh, álom-vőlegény, uram, lelkemnek fénye” (Fájdalmak) – ez a vers fordítás, 1904-ben jelent meg a Budapesti Hírlapban ajánlással egybekötve Megkoszorúzott postáskisasszony [Párizsból írja levelezőnk:] címmel, Ady fordításához ezt fűzi hozzá a lap: „ Levelezőnk érdemesnek találta magyarra fordítani Dupuy Márta kis diadalmas szonettjét, a Fájdalmakat”.39 Az álom és a vágyódás Ady más szonettfordításaiban is gyakori, a Paul Verlaine álma címűnek alapmotívuma: „Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, / Forró és különös, áldott, nagy Látomás” – kezdődik a vers; Verlaine 1866-ban írt verséből (Mon reve familier, azaz ’Az ismerős álmom’) indul ki, annak átirata, fordítása. Ady előbb Álom, majd Paul Verlaine álma címmel közölte a verset, az Új versek című kötetének Daloló Páris ciklusába saját verseként vette fel. Az alexandrinusokból álló szonettet Ady jambusi felező tizenkettesekben fordította le, ám néhol átvált az időmértékesről ütemhangsúlyos ritmusra; az eredeti, ölelkező rímeket megtartja, azonban itt-ott eltér az eredeti rímeléstől.
3. Szív. Szép Ernő kedveli Maeterlincket, a belga költőt, aki esszéiben arról ír, hogy a lényeget csak a szívvel és az érzelmekkel lehet megragadni, nem az ésszel: „Legyetek mélységesen jók, és mindenki mélységesen jó lesz körülöttetek”40 – írja Maeterlinck. Szép Ernő is ezt próbálja követni írásaiban, illetve az érzékekre, az ösztönökre hallgatást és az álmokat – egyfajta antiintellektualizmust részesít előnyben, amely elsősorban az intuíción alapul. Eszerint az élet fontosabb, mint a tudás, a megértést nem a megismerés, hanem a tett által érthetjük el. Bergson hatása is érezhető ebben, akiről Babits már 1910-ben (s ezzel kiemelkedik a Nyugatban is!) ezt írta a Nyugatban: „A XX. század első nagy metafizikai rendszerét francia ember adta a világnak: Bergson Henrik.”41 – Bergson, ahogy Freud vagy Nietzsche is, benne volt a(z irodalmi) köztudatban a századelőn. Visszatérő szimbólum Szépnél a szív mint jóság – Schopenhauerhez hasonlóan nála a szív az akarat, a fej pedig a tudat, az intellektus jelképe. Szép Ernő olvasott Schopenhauert, a halállal kapcsolatos írásairól fennmaradtak jegyzetei, s ekkortájt jegyzetelt Maeterlinck A halálról című esszéjéről is.42 Hasonló jelkép nála még a tenger, a folyó, a híd, a felhők, a hold vagy a csillagok, mint erre már Purcsi Barna Gyula is felhívta a figyelmet. A szonettekben ez még a tükörrel egészül ki, amely a vágyódást és a ritka önreflexiót jeleníti meg Szépnél, a Szonett [Nem bántom életem…] és a Szonett [Fehér pillangó…] című szonettben is szerepel. A tükör a Szonett [Fehér pillangó…] című versben folyton összekapcsolódik a nézéssel, először a lírai én fehér pillangót lát, ahogy „Tükre előtt űlt, haja szerteszét”, majd „Hogy a tükörbe tévedt a szemem / S onnét egy anda délibáb mosolygott, / Egy tündér pillanat tréfált velem” – az érzékcsalódást Szép így írja le, majd a tercinákban a vágy és ábránd még nagyobb hangsúlyt kap, s a tükör motívuma visszatér: „S bájoltan álltam a tükörrel szemben”. A tükör a valóság és egy titkos, vágyott, ismeretlen világ szétválasztója, egyben élet és halál, józanság és megbomlottság közti választóvonal. Közben pedig a látás és nézés aktusának különféle lehetőségeit felmutató ágens, ami ismét a fentebb említett József Attila-i önmagunk nézése motívumhoz kapcsolható.
A szív a passzív, befogadó, feminin forma, ám egyben az élet jelképe és a cselekedetek irányítója is. Szép Ernőt többen feminin költőnek titulálták, Tóth Árpád például így állítja szembe Adyval és Babitscsal: „Szép Ernő költészetét az új magyar líra más főbb képviselőivel szemben valamely feminin lágyság jellemzi. […] Ady és Babits költészetéből csaknem teljesen hiányzik.”43 A szív azonban az Ady-versekben is előfordul: „Bús, áttetsző szivem többé már nem talány” (Paul Verlaine álma), „Sürü, nehéz köd fogta át lelkem, / Szivemre lelni nem tudok azóta […] Rád emlékeztem s a szivemre leltem…” (Rád emlékeztem…), „S úgy csüggnek rólad világok, szivek” (Téli alku szememmel), „Csak az én szegény, bús lelkem repedt el” (Három Baudelaire-szonett, II.), „Óh, ne keresd a szívem, az állatok megették, […] Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte” (Három Baudelaire-szonett, III.), „A lenge hó-fátylat, fehéret, mint az álom, / Mely szivemben dalolt s imája volt a vágynak. […] S fejünk egy hű sziven boldog epedő gondban…” (Fájdalmak). Ez a fajta hangolt költészet a magyar maszkulin köztudat számára férfiatlannak, lányosnak tűnik, hiszen a mi hagyományunkban a férfiashoz a szemantikai, a nőieshez a hangolt, szenvelgő beszédmód társul.
A szív Szép Ernőnél „mint a lényegében passzív, üzenettovábbításra képesített nyelv számára indítékot adó, mögé kérdezhetetlen jelentés kibocsátója érvényesül. […] A Szép-vers anyaga ennek értelmében mindig olyan történés, mely egyrészről múltbelisége okán a jelentől való elszakítottság »egyszerű« vagy elemi drámáját kínálja fel, másrészről viszont, a művek eredendő evokációja, evokatív jellege folytán, a megszólítottság alanyaként képes a beszéd középpontjába kerülni, aktivizálódni. Mindemögött, Szép költői képzelete működésének hátterében valamiképpen egy archívum logikája sejlik fel, egy olyan – a gyerekkor tájait és világát tartalmazó – »magánmúzeum« ideája, melynek tárlóiban mintegy készen várakoznak témák és a mindenkori emlékezés tárgyai, s melyet a költő-művész nem annyira létrehoz, mint bejár az ismétlődő utalások által.”44
Noha a tárgyalt verseknél későbbi kötet kapcsán, de Illyés Gyula így ír Szép Ernő költészetéről: „Szép Ernő költészete annyira egységes, egyéletű, annyira egyetlen eleven forrásból buzogó, hogy lírai verseit egymás után lehetne másolni, a címek elhagyásával egyetlen nagy érzelmi éposszá írni őket, egy áttetsző, tiszta szív ezer tónusban csengő hőskölteményévé, amely nyúlhatna bármily hosszúra, akár egy életen át, mint a kínai passzió-játékok, sohasem lenne monoton”45 – ez a szonetteknél azonban mégis párosul egy tartalmai-gondolati ívvel, a szonettekben felismerhető egy kezdőpont és egy végpont, amely kissé kimozdít a Szép Ernő-féle körkörösségből, amelyről Illyés ír.
4. Sírás. A sírás Adynál a szonettekben így jelenik meg: „Bennem a szomorúság tengere sírva árad” (Három Baudelaire-szonett III.); „Csak a könny van még a szemembe’” (E néhány dalban…); „Sápadt homlokomnak verejték-patakán / Frissítve omolnak az ő szent könnyei” (Paul Verlaine álma); „Sírj egy végsőt, égő, nagy, vén szemem, // Csahold el sírva azt az ifjúságot” (Téli alku szememmel); „S vádolva, sírva zokogott a nóta” (Rád emlékeztem…). Szép Ernőnél nem kifejezetten ebben a néhány versben, de költészetének egészében érdemes felfigyelni „a sírásnak az Ady-poétikában Szép elképzeléséhez olykor hasonló értelmi, érzelmi előkészítést sejtető, axiomatikus helyzetére. A megszólalásnak okot adó – nem is szükségképpen magánérdekű – megbízás szerepében is sűrűn feltűnik a sírás, mint a műben ábrázolt problémát nem tematizálva, de a rávonatkozás pszichológiai közvetlenségével feldolgozó szimptóma”46 – ahogy erre Tóth Ákos felhívja a figyelmet.
Azért e versek felében is szerepel Szép Ernőnél a sírás motívuma: „Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír, rí” (Szonett [Te nem szoktál…]); „Két macska sír: a szerelem” (Huszonhét múltam); „Könnyűim én fukar, nem engedem” (Szonett [A vágyakat…]).
5. Ifjúság és múlt. Szép Ernőnél az ifjúság mint a múlt siratása, mint (vissza)vágyódás jelenik meg: „S az ifjúság már elhagyott” (Huszonhét múltam); „Bágyadtan eltolom poharam, ifjuságom” (Szonett [A vágyakat…]); „Nem volt dicsőbb ábrándjaim közt semmi, / Mint vállrózsás szép ifjú tisztnek lenni: / Már elalúdtak suhanc vágyaim” (Szonett [Fehér pillangó…]). Adynál az ifjúság szintén a múlt része, a siratott, vágyott múlté: „E néhány dalban ifjúságom, / Minden szép álmom eltemetve // E néhány dal megőriz téged, / Ezerszer szent édes emléked, / Hervadt virágom: ifjuságom!…” (E néhány dalban…); „Csahold el sírva azt az ifjúságot” (Téli alku szememmel); „S ifjú torokkal küldi messze tájra” (Három Baudelaire-szonett, II.); „Óh, ifju lovag, kit vártam ifju reményben” (Fájdalmak).
6. Hang és zene. Talán az egyik legizgalmasabb téma Szép Ernő költészetében a zeneiség, a különféle hangok, hanghatások, a hang és csend kontrasztja vagy épp a hangszerek költői ábrázolása, megszólaltatása. S ez szintén nem idegen Adytól sem, akinél a csönd boldogságos, „halk csókok szent futárja” (Fájdalmak), a dalok pedig az ifjúság őrzői: „E néhány dal megőriz téged” (E néhány dalban…), a zene kifejezi a vidámságot, a szomorúságot, a csend pedig a meghittséget és az elmélkedést: „Dehogy hallgattam víg muzsikahangra / Ott ültem némán, csendben, elmerülten // Amig rikoltva, vígan szólt a nóta.” (Rád emlékeztem…) A harangok hangja szerepel a Három Baudelaire-szonett második darabjában („Miként száll, száll föl a multaknak árnya, / Míg a harangok búgnak kint a ködben. // Boldog a harang, mely vénhedten is cseng / S ifjú torokkal küldi messze tájra / Hívó, szent dalát, mindig bátran, frissen, / Miként őrsátor vén, hű katonája”), s majd Szép jeleníti meg újra A harangozó című szonettben: „Ő az istennek muzsikál föl onnan // Zengnek, dalolnak a harangjai”. Szép Ernő számára más verseiben is fontos az akusztika mint az érzések kifejezője, fontos a hang az atmoszféra megteremtéséhez. Ez ebből a tárgyalt hat versből is látszik, hiszen mindegyik tartalmaz valamiféle akusztikai, zenei elemet: A harangozó című szonettnek „Zengnek, dalolnak a harangjai”, a Szonett [A vágyakat…] című versben a zengő tavaszt szembeállítja a siralomházzal, a Szonett [Te nem szoktál…] címűben a zongora hangját ábrázolja Szép: „A húrok közül tündérek felelnek […] Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír, rí”, olykor pedig a patetikus csend kerül előtérbe a hanggal szemben: „Kedvesem két kezét bámultam csendben” (Szonett [Fehér pillangó…]); máskor hasonlatként használ egy hangszert: „Vagyok hegedű, kin szakad a húr” (Szonett [Nem bántom életem…]) vagy egy hangot: „Két macska sír: a szerelem” (Huszonhét múltam).
Elsősorban az utóbbi két téma (ifjúság és múlt, hang és zene) kapcsán érdemes összevetni Szép Ernő líráját a Juhász Gyula- és a Tóth Árpád-féle hangulatköltészettel. Bár a tárgyalt versek nagy része mindkét költőnek a korai, még nem kiforrott zsengéi közül való, talán láthatóvá vált az az érzelmi, formai és tematikai egyezés, ami összeköti őket. A felsorolt motívumok által kirajzolódik az érzékeny, megfigyelő költő képe, akinek reménysége egyben lehetetlensége: a múlt jelenné tétele; az idő és az ifjúság múlása a (vissza/el)vágyódásban bontakozik ki. A Szép Ernő-féle szonettek kimunkáltak, formailag és a versnyelv szempontjából is, mégis sokszor egészen könnyednek hatnak. Az Ady-szonettek pedig még Szép Ernő szonettjeinél is kötöttebbek, formailag – noha tartalmilag az Ady által csak interpretált szövegek nem mindig pontos megfelelései az eredeti verseknek, bár nem is fordításként tüntette fel őket kötetében – a fordításkritikai elemzés egy külön dolgozat tárgya lehetne. Szép Ernő talán Ady hatására kezdett szonetteket írni, legalábbis motivikus szinten bizonyos, hogy hatott a költészetére. Szép Ernő versei azonban ezen kívül sok mindenben különböznek Adyéitól: élőbeszéd- és dalszerűek, kevésbé retorikusak, a szonettek vége általában egy csattanó, az ábrázolt kép kinyitása és kitágítása, ám nincs egy konkrét stílus vagy sablon, amit rá lehetne húzni a szonettjeire, nemhogy általánosságban a költészetére: „fel kell ismernünk: egyfajta modern katalógus-költészettel van dolgunk” – véli Bárdos László.47 Reményeim szerint sikerült bemutatni e néhány szonett példájával, hogyan munkálkodik Szép Ernő költészetében a hagyomány, hogyan jön létre az a lírai komplexitás, amelyben a magyar költészeti hagyomány, a francia dekadencia és szimbolizmus, a nyugatos líra és Ady hatása megnyilvánul. „Tematizálatlan egzisztencialitás Ady nélkül Szép Ernőnél sem létezhetne líránkban, […] Ady volt és marad; Szép Ernő révén kiteljesítve”48 – írja Tandori Dezső 2012-ben.
Bibliográfia
ADY Endre, Charles Baudelaire él, Nyugat, 1917/21. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00233/07045.htm
ADY Endre, Könyvek és jóslások, Nyugat, 1914/1. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00143/04672.htm
ADY Endre, Szép Ernő könyve („Sok Minden” – Athenaeum), Nyugat, 1914/9. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00151/04981.htm
BABITS Mihály, Bergson filozófiája, Nyugat, 1910/14. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00060/01697.htm
BABITS Mihály, Szép Ernő „Énekeskönyve”, Nyugat, 1912/4. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00098/03167.htm
BÁRDOS László, Közvetlenség – több hangon: Szép Ernő néhány nagyobb kompozíciójáról, Parnasszus, 2012/4., 53–57.
GADAMER, Hans-Georg, A szó igazságáról. = A szép aktualitása, T-Twins, Budapest, 1994, 111–141.
ILLYÉS Gyula, Iránytűvel, I. kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
ILLYÉS Gyula, Jó szó. Szép Ernő új versei, Nyugat, 1929/4. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00461/14351.htm
KOSZTOLÁNYI Dezső, Szép Ernő négy könyve, Nyugat, 1922/21. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00325/09853.htm
Emlékezések Ady Endréről, III. kötet, gyűjt., sajtó alá rend. és magyarázatokkal kieg. Kovalovszky Miklós, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.
KÖLÜS Lajos, Szép Ernő, várjon, talán egy percig, Parnasszus, 2012/4, 70-72.
KRÚDY Gyula, Ady Endre éjszakái, [sajtó alá rend. és az utószót írta Fábri Anna], Noran, Budapest, 2004.
MÁRTON László, Egyszerre csak rájön – Jánossy Lajos interjúja, Litera, 2014. február 21. = http://www.litera.hu/hirek/marton-laszlo-egyszerre-csak-rajon
MAETERLINCK, Maurice, A szegények kincse, Révai Kiadás, Budapest, 1912.
PAYER Imre, A lét egy nagy csodálkozás: Szép Ernő költészetéről (esszé), Parnasszus, 2012/4.
PURCSI Barna Gyula, Szép Ernő, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.
SZÉP Ernő Adyról = uő Emlékezések Ady Endrére III. k. 399. 1.
SZÉP Ernő, Beszélgetések a jóistennel, Holmi, 2012. december = http://www.holmi.org/2012/12/szep-erno-beszegetesek-a-joistennel
SZÉP Ernő, Causerie, in Nyugat, 1917/22., 846–847. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00234/07064.htm
SZÉP Ernő, Natália (III) – Közzéteszi Vida Lajos, Holmi, 2008/3. = http://www.holmi.org/2008/03/3411
SZÉP Ernő, Natália (IV) – Közzéteszi Vida Lajos, Holmi, 2008/4. = http://www.holmi.org/2008/04/szep-erno-natalia-iv
SZÉP Ernő, Natália, Noran, Budapest, 2008.
TANDORI Dezső, Idők Ady után (Újabb időknek új lovaival?!), Tiszatáj, 2012/4., 4-22.
TANDORI Dezső, Szép Ernő. A titkos világtipp, Szalamandra könyvek, Pro Die Kiadó, [Budapest], 2008.
TANDORI Dezső, Szép Ernő nagy költészete = uő Az erősebb lét közelében (Olvasónapló), Gondolat, Budapest, 1981, 132–162.
TANDORI Dezső, Volt egy költőm, Élet és Irodalom, 1978/30., 15.
TÓTH Ákos, Sírni, sírni, írni: gyermekség, trauma, identitás Szép Ernő költészetében, Múlt és jövő, 2013/2., 82–95.
TÓTH Ákos, Sugárút a végtelenbe (Szép Ernő: Magányos éjszakai csavargás), ItK, 2012/6., 676–700.
TÓTH Árpád, Szép Ernő: Emlék, Nyugat, 1918/4. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00240/07225.htm