Ady Endre és a sorozások rémképei
Ady Endre hosszas betegeskedés után, 1919. január 27-én hunyt el a budapesti Liget Szanatóriumban. A beteg költő életét 1915 áprilisától haláláig megkeserítették, felesleges izgalmakat okoztak számára a megismétlődő katonai sorozások, felülvizsgálatok. Még nagybetegen sem mentették fel véglegesen a katonai szolgálat alól. Legutoljára is csak 1919. február végéig kapott ideiglenes felmentést – de akkorra már egy hónapja halott volt.
Akárcsak a többi fiatalnak, Ady Endrének is jelentkeznie kellett a katonai sorozóbizottságnál, amikor elérte az erre alkalmas életkort. És bár erről semmiféle feljegyzés sem maradt, vélhetően felmentették a nagykárolyi diákévek alatt szerzett reumás betegsége és annak következménye miatt. Az történt, hogy egy februári napon barátaival csónakázni mentek az Ecsedi-lápra, a csónak felborult és társai csak nehezen tudták kihúzni az ingoványos talajú lápból az úszni nem tudó 12 év körüli Endrét. Ady Lajos szerint bátyja ekkor szerzett reumát, s bár a betegség később elmúlt, mindkét térdén csontcsomósodás maradt vissza, és emiatt később is kissé húzta a lábát és nemigen szeretett gyalogolni.
Azt, hogy nem volt katona, bizonyítani látszik Adynak az 1901. augusztus 3-i kihallgatása a nagyváradi rendőrségen. A kihallgatás a káptalan feljelentése nyomán történt, Adynak az Egy kis séta című cikke miatt.
Ady Endrének a katonai szolgálati viszonyára vonatkozó kérdésre a jegyzőkönyvbe azt írták: „nem tett eleget.” De mit jelenthetett ez a bejegyzés? Azt akarták-e mondani, hogy Ady Endre nem jelentkezett szabályszerű időben a sorozásra, vagy pedig azt, hogy besorozták ugyan katonának, de az önkéntesi évét még nem szolgálta le? Az utóbbi feltételezés nem valószínű, hiszen akkor tartalékban lett volna, és a mozgósítás után mint 37 éves tartalékosnak előbb-utóbb be kellett volna vonulnia. De Adynak helyette a háború alatt többször is sorozás alá kellett állnia, ami azt jelenti, hogy előtte soha nem katonáskodott, s talán még az is megtörténhetett, hogy sor alá sem állt. A kihallgatási jegyzőkönyvben tehát csak helytelen megfogalmazásról lehet szó, vagyis azt akarták mondani, hogy: nem volt katona.
Az első tasnádi sorozás
A költőnek egy hónapos fiatal házas korában, a világháború második évében, 1915. április 28-án kellett először Tasnádon sorozásra jelentkeznie. „Ady nem volt katona – írja könyvében Bölöni György. – Az általános sorozáson csenevész lábszárai miatt kidobták. De a világháborúban Ady Endrére is rákerült a sor. Végigment mindazokon a kellemetlen zaklatásokon, amikkel a háborúban végigkínozzák az »untauglich« [alkalmatlan] embereket. Először a Szilágy megyei Tasnádon, szülőfalujának járási székhelyén állott sorozás alá, ahol »állításköteles« volt.”
Huszonegy esztendő elteltével az egyik egykori sorozó őrmester, Berényi Ferenc így emlékezett az eseményre: „1915-ben Haubert ezredes sorozóbizottsági elnökkel, dr. Parády főorvossal, egy osztrák főhadnaggyal s négy őrmester társammal indultunk mint sorozóbizottság, amikor bizalmasan jött a hír: elénk kerül Ady Endre, a költő is. Az ezredes s a főorvos, szerencsére mindketten irodalom- és művészetbarátok, titkos tanácskozást folytattak, elhatározták – a költőt semmiképpen nem szabad besorozni. A sorozás reggel kezdődött. Idősebb korosztályokat soroztunk, már dél felé járt az idő, amikor a jegyző, aki könyveiből olvasta a regruták neveit, felpillantott az iratokból, és hangosan kiáltotta: Ady Endre! A bizottság tagjai egymásra néztek. Az ajtó lassan kinyílt, és tétova, kacsázó léptekkel, félénken és sápadtan előttünk állt a költő. Féloldalt fésült haja szemébe lógott, ahogy elfogódottan mosolygott, szájából kivillantak aranyfogai. Sötétszürke zakót viselt. Mikor levetkezett, mindnyájan láttuk, hogy jól fejlett, ép teste van, sőt meglehetősen nagy pocakja is. Az orvos hozzálépett, alaposan vizsgálgatta, és megállapította, hogy fogai hiányosak. Vizsgálta, forgatta, majd odament az ezredeshez, súgott neki valamit, majd újra Ady elé lépett, és ismét tüzetesen megvizsgálta. Hirtelen észrevette, hogy a költő jobb lábának nagyujja természetellenesen el van ferdülve. Egészen megvidámodott a derék főorvos, és már diktálta is nekem a diagnózist: »foghiány és jobb lábujj nagyfokú elgörbülése, alkalmatlan«. Mindenki fellélegzett.
Haubert ezredes sorozóbizottsági elnök odalépett a községi jegyzőhöz, és így szólt: »Kérem mutassa be nekem Ady Endrét.« A bemutatkozás megtörtént. […] Többet aztán nem hallottunk Ady Endréről. Van, aki azt mondja, hogy este együtt vacsorázott az ezredessel és a főorvossal, de én ezt nem láttam, így nem is állíthatom.”
Ady egykori zilahi osztálytársa, Somogyi Endre emléke szerint: „Mulatságos volt, hogy ennyire magába tudta bolondítani [Ady] a kedves, finom Haubert alezredest, aki itt a szemléket vezette, még nagyot is mulattak együtt, dehogy is sorozta volna katonának az igazán nem alkalmas Adyt.”
Szép Ernő szerint a doktornak volt annyi intelligenciája, hogy nem mondta rá Ady Endrére is, hogy: alkalmas.
De ezzel még nem úszta meg Ady a katonaságot, csak az év végéig kapott haladékot, mivel ez a döntés még nem jelentett végleges felmentést.
Ismét Tasnádon
Adyt úgy értesítették, hogy 1915. november 27-én kell Tasnádon jelentkeznie. Erről az útról írta azt Csinszka önéletrajz-vázlatában, hogy: „Borzasztó időben, éjszaka, vékony városi ruhákban utaztunk Tasnádra. Rémes út. Bandi olyan, mint egy őrült, s csak itallal lehet féken tartani. Debrecen felé megyünk [Budapestről] sok átszállással, onnan este tovább Tasnádra. […] Valami szélhámos álbáróval akadunk össze – Bandit itatja. Éjszaka érünk Tasnádra. Az állomástól a város 1 óra út, alig kapunk kocsit. Óriási hideg. Bandi a kocsiban végigvágódik. Megint szerencsés esés. Borzasztó nap Tasnádon. Agyon vagyunk fázva. Kisül, hogy tévesen sürgönyöztek. Bandi mindenkivel összevész. Délután egy szánkót fogadunk és elindulunk Érmindszentre. Legvadabb tél. Köd és hó. A szán órák hosszat tévelyeg. Agyonfagyva érünk Mindszentre. Két napig vagyunk ottan […] onnan Zilahra megyünk fűtetlen szobát kapunk. Autó elakad. Megfázva, meghűlve – végre Csucsán. Most vár reá a sorozás, de Bánffyhunyadon.”
A bizonytalanság, a várakozás nagyon megviseli a költőt, aki december 18-án azt írja öccsének, hogy két nap múlva, egy hétfői napon megy sor alá Bánffyhunyadon, majd így folytatja: „Olyan bolond vagyok, mint soha. Gondolhatod, hogy nem a katonaság miatt. Bár lennék és lehetnék katona. Csucsán már békésebbek a dolgok, de én nem vagyok békés…” Az utolsó mondattal arra utalt Ady, hogy előzőleg összeveszett a nagymamával, talán a katonaság árnyéka miatti feszültségében.
Sorozáson Bánffyhunyadon
A megjelölt napon, 1915. december 20-án Ady jelentkezett a bánffyhunyadi sorozóbizottság előtt, ahol a beteg költőt katonai szolgálatra alkalmasnak találják. Csinszka szerint: „Optimistán kezeljük a dolgot, s Bandit 39 fokos ideglázzal beveszik. Ugyanakkor féllábuakat is bevesznek.”
A bánffyhunyadi Chorus család bizalmas kapcsolatban állt Bonczáékkal, s emiatt Adyék is rendre megfordultak náluk, amikor Bánffyhunyadon jártak. Most is. Chorus Margit szerint a sorozás után a költő rettenetes állapotban volt. „A lábai reszkettek, alig tudott megállni rajtuk. Édesapámat vitte magával reggel tolmácsnak, mert a sorozóbizottság ezredese nem akart magyarul tudni, csak németül és románul. És annak hiába magyarázta, hogy ő milyen beteg ember, besorozták, s pont. Így volt ez előre kicsinálva.”
Ady a Pesti Napló 1915. december 25-i számában írta meg a sorozását kommentáló tárcáját Jeremiás siralmai – mindig címmel: „Nekem a kedves Bánffy-Hunyadon végre eligazították a dolgomat: egy kedves, nyugalmazott, de most előbújt ezredorvos (!) besorozott katonának. Isten éltesse, kedves, granicsár arcú féldoktor uram, ki nem is sejtette, hogy milyen szívességet alkalmaz nálam. Így: teljes germanizmussal vallom ezt be, mivel, hála istennek, már debreceni jogász koromban alaposan elfelejtettem a német miegymást és derdidászt. Ezek a szavak úgy hangoznának, mintha én gyáva ember volnék, s gyáva katona lenne majd belőlem. Tévedés: sohse voltam gyáva, s a gallérját vagy blúzát le tudtam rántani annak, aki kezem ügyébe joggal került. Mindenesetre boldog vagyok, hogy boldogok egyelőre azok a méltóságos ökrök, akik annyit zabáltak és zabáltattak az én szénámból. Már eleve kijelentem, hogy Gyóniék és Kiss Józsefék nem alterálnak: így kell viselkedniök a – talán – tehetséggel hiányzóknak. Énekeljék a háborút azok, akiknek ez könnyű, távol, szimpatikus vagy üzlet.
* Jeremiás, az én legkedvesebb prófétám és költőm ezt írja: »Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem énbennem: mert ellened rugódoztam – ott kinn fegyver pusztít, otthon halál vagyon.«
Hát hogyan képzelték a rossz hitű fantaszták, hogy ennek a háborúnak komoly Petőfije legyen? Megmagyarázom majd egyszer, ha életben maradok, s jogom lesz hozzá, hogy az igazi magyar, a gondolkozó, tűnődő, vívódó magyar milyen szerencsétlen.
* Azt írják, hogy a Doberdón rossz, s én úgy érzem, hogy jobb a Doberdón, mint itthon. Gyönyörűen »tisztított« a háború, majdnem mindenki piszkos, s ha akad tiszta, rárohan a piszkosság. Nem kívánok egyelőre neveket emlegetni, de letagadhatlanul[!] fáj, hogy fronton belül életemre törtek. S nemcsak engem, akit nem lehet, de minden hozzámtartozót, rokont és barátot le akartak ölni. Még nem mondom ki az utolsó szót, de kérdem egyelőre, mit akarnak tőlem elvenni? A pozícióimat, a stallumomat, az összeköttetéseimet, a börzeinformációimat? Elvehetik, mert én csak a fiatalokért tartom meg az életemet, s ezeket senki sem veheti el tőlem, pláne kapnak egyszerre két Ady-kötetet februárra.
* Köszönöm a Pesti Naplónak, hogy helyet adott nekem: egyelőre csak ígérek: meg fogom érdemelni, azaz meg akarom ezt érdemelni. Mióta katona vagyok, nyugodtabb és vidámabb is vagyok, ami természetes dolog. Itt szegény Zubolynak, Bányai Elemérnek volt igaza: együttmenni s együtthalni a többiekkel. De ez csak féligazság: életben is szabad maradni – a többiekért, és ha van ötszázezer halottunk a csatatereken, én legalábbis ennyiszer meghaltam. Egyébként innen, a vidékről, csak jó híreket írhatok: mindenki katona és hazafi, s mivel úgysem tehetek mást, én is valószínűleg az leszek.”
(Zuboly Ady barátja volt, aki 1915. április 2-án hősi halált halt az Uzsoki-szoros környékén.)
Ady utálta a háborút és undorodott azoktól, akik a rend szerint s személy szerint is az embereket vágóhídra küldték, de kihívóan és dacosan el volt szánva, hogy roncsolt idegeivel, lábon alig álló, félig igazán sírban levő testével bevonul, hogy a végzet annál gyorsabban intézze el sorsát – írta Bölöni György a könyvében. – Az ilyen öngyilkosságszerű gondolatokat Csinszka nem engedte elhatalmasodni és elhessegette.
Ady egykori két váradi lapja, a Szabadság és a Nagyváradi Napló is beszámolt december 25-én arról, hogy egykori munkatársukat besorozták.
A Szabadság azt írta, hogy „Bánffyhunyadról jelentik, hogy az ott december 20-án megtartott népfelkelői szemlén Ady Endrét, a kitűnő költőt népfelkelési szolgálatra alkalmasnak találták. Ady Endre jelenleg Csucsán lakik fiatal feleségével és így került a bánffyhunyadi sorozóbizottság elé. A besorozott poétát a dési 32-ik honvéd gyalogezredbe osztották be és oda is fog bevonulni.”
A cikkhez tudni kell, hogy az első világháború alatt népfelkelőnek az idősebb korosztály tagjait hívták be. Ez nem jelentett egyértelműen frontszolgálatot, főleg a háború első éveiben.
A Nagyváradi Napló szerint „Az új idők virradásáért; új töretlen utakon kultúráért, szabadságért, emberi jogokért viaskodó legharcosabb, legmagyarabb poétát, Ady Endrét besorozták a napokban Bánffyhunyadon megtartott népfelkelői szemlén. A sorozó orvos népfelkelési fegyveres szolgálatra találta alkalmasnak a kiváló költőt, aki jelenleg Csucsán lakik fiatal feleségével és így került a bánffyhunyadi sorozóbizottság elé. A besorozott poétát a dési 32-ik honvéd gyalogezredbe osztották be és oda is fog bevonulni. Ady Endrének a háború ideje alatt írt versein a vértenger okozta nagy fájdalom rezdült meg minden egyes sorában, a vergődő világ jajszava panaszkodott. Most ő is katonájává vált a verekedő ármádiának, mert a haza hívó szava mindenkinek szól.”
A befolyásos barátok Csinszka ösztönzésére intézkedtek, hogy Ady mielőbb felmentést kapjon a Nyugat írói listáján. Fel is mentették, de mivel az erről szóló igazolás nem érkezett meg a kellő időben a katonasághoz, 1916 januárjában be kellett vonulnia ezredéhez Kolozsvárra.
Csinszka visszaemlékezésében azt írja, hogy 1916-tól kezdve Adyt „halálra izgatják a felmentési kérdések. Ha nincs még kezében az új hivatalos cédula – lázban gyötrődve – nem mer az utcára kimenni – még kocsin sem. Legjobban a katonaság kiképzési, fegyelmi részétől fél. Annyira érzékeny, hiú és sérthető ezekben az években, hogy az első parancsoló hangra elveszti a fejét és támadni képes. […] A bevonulás lehetősége halálos izgalomban tartja Adyt. Gőgösen – mondja ugyan legrettenetesebb izgalmai idején is, hogy Ő egy lépést sem tesz felmentéséért. Ha ő nem érték a nemzetének magára vessen az aki ilyen hitványul veszni hagyja. Kínos, nehéz napok jönnek. Bandi iszik, mértéktelenül cigarettázik, s az akarata minden önpusztításban szembe találkozik az enyémmel.”
A kolozsvári hadkiegészítőnél
Adynak 1916. január 17-én kellett jelentkeznie a kolozsvári hadkiegészítőnél. Előtte, január 9-én Csucsáról írja Papp Viktor barátjának: „bizony én cudarul vagyok, sohse voltam ennyire bomlott idegileg, de fizikailag se. Mához egy hétre vonulok be katonáékhoz, meglátjuk…”
„Ugyanezen a napon Bölöninek így ír: „…Idegesebb, betegebb vagyok, mint amilyennek a legutolsó találkozáskor láttál. […] Úgy látszik, mához egy hétre mégis be kell rukkolnom. Hidd el, ez a legkevesebb bánatom, bár Bertuka képessége szerint jó, gyöngéd és szerető, ha bolondos is…”
Ady a felmentés hiányában, január 17-én jelentkezett a kolozsvári hadkiegészítőnél. Először csak annyit sikerült elérniük, hogy kaszárnyán kívül a New York Szállóban lehetett a feleségével. Csinszka „kezébe vette az ügyet”, személyesen tárgyalt a kerületi katonai parancsnokkal, megsürgetve a felmentést, ami meg is érkezett a bevonulási terminus utáni ötödik napon. A továbbiakról így számol be Csinszka Fehér Dezsőnének: „Tizennégy napig voltunk Kolozsvárt. Négy és fél napig agyonizgatva a Bandi peches katonasorsától, büntetés terhe alatt mertünk kaszárnyán kívül együtt maradni. Addig volt alkalmunk végigélvezni és végigdühöngeni egy dr. Török című városi orvos rémhíreit, egy rokonunk napi látogatását és a Bandi szobához kötöttségét. Végre, mikor már sehogy sem mentek a dolgok, erélyesen a kezembe vettem az ügyet, és elmentem én magam, egyedül a kerületi katonai parancsnoksághoz. A kezemben volt Bölöniék egy jó hírt adó sürgönye, kicsit trémáztam [izgultam], és kicsit nehéz volt áttörnöm magam a hadseregen. De az öreg Koncz tábornok nagyon kedves volt, elkérte a sürgönyt, azt ígérte utánanéz a dolognak, és mikor Bölöni után érdeklődött, szemébe hazudtam bátran és bölcsen: az újságírók szindikátusának egyik vezető embere. Így aztán megnyugodott, és én büszkén robogtam Bandihoz, ki két napig mulatott az ügyeken. Délután megjött a felmentés…”
Nem múlt el a bevonulási veszély
1917. január 5-én a következőket írja Ady az öccsének: „Katonai ügyemben baj van, de talán egy kis kórházzal megúszhatom…”
Ekkor ismét sikerült megúsznia a bevonulást, de júniusban visszavonták a költő ideiglenes felmentését. Erről Csinszka így ír visszaemlékezésében: „Csucsai szép nyár, de egyszer a villám lecsap, az ideiglenes felmentéseket visszavonták. Bandinak napok kérdése a bevonulás. Megint leromlik. [Bölöni] Gyurka ír, hogy a behívó útban van, s az új felmentés, bár folyamatban van, idő kérdése. Látom a kétségbeesett Adyt, s borzasztó energiák és elszántságok dolgoznak bennem. Fehér Dezsőnét leveszem a lábáról s feljövünk Pestre. Itt senki semmiről nem tud és senki nem is törődik a közeledő bajjal. Ignotus, Fenyő [Miksa] nyaralnak, a többi tehetetlen. Előveszem Fehérné régi emberét Halász Lajost, s ő ravasz tanácsokkal felszerelve a sajtófőnökhöz Draschehoz [Drasche Lázár Alfréd] küld bennünket. Nehéz kilincselés. Drasche kedves, jó fiú, de buta – Bernát Ottó – nehézkes és nagyképű »Bandi menjen Szentesre, majd ők siettetik a felmentést.«
Dühbe jövök – ezt Csucsán is tudtam – »De Bandinak nem szabad Szentesre menni.«
»Azt nem lehet« – mondja Bernát, s én sírva megyek vissza Halászhoz.
»Mi az eredmény?« – kérdi Halász – mondom – »Semmi, csak Drasche elhitte, hogy Ady jó írónak tartja.«
Halász gondolkozik, egyszer csak egy ismeretlen és ravasz paragrafus jut eszébe és visszaküld. Mostmár Latinovichhoz [Latinovich Endre, Tisza István miniszterelnök titkára] megyek és megszerzek egy olyan írást, ami Bandit mentesíti. Zavarosan fogalmazzák, még egyszer a nyakukra megyek – nekem fontos, hogy a Nyugat-ot nem olvasó csucsai csendőrség is megértse, hogy Ady otthon maradhat. Két napig vagyunk Pesten, s jó eredménnyel megyek a betegre izgult Bandihoz vissza.
Másnap megjön az egyenesen Szentesre szóló behívó. Beutazom Fehérnével Kolozsvárra, s igazolom Adyt. Most már nyugodtan várhatja a felmentését.”
(Az előbbi visszaemlékezés szereplőiről tudni kell, hogy Halász Lajos fiatal korában Nagyváradon barátja és újságírótársa volt Adynak. Léda megjelenésével – akivel Halásznak futó nyári kalandja volt – elhidegültek egymástól. Később Halász budapesti újságíró, ügyvéd, országgyűlési képviselő. Halász Váradon Fehér Dezsőné szeretője, lányának apja volt. Bernát Ottó újságíró, ügyvéd a Budapesti Napilapok Szindikátusának ügyvéd-titkára volt.)
Ady fennmaradt leveleiből mindössze egy mondat utal a felmentésére. Ruffy Pálnak írja 1917. július 18-án: „…katonai fölmentésem újabb fordulata megzavart, s idegeimet megbénította”. A Nyugat szerkesztőségébe azt írta július 29-én, hogy: „Nagyon beteg vagyok, s nem tudom, melyik pillanatban fognak fülön katonáék.”
A katonaság halálig tartó rémképe
Adynak 1918-ban is tovább kellett izgulnia a katonai behívója ügyében, ugyanis csak február 28-ig kapott ideiglenes felmentést. Emiatt arra kérte levélben Bölöni György barátját, hogy érdeklődje meg, mi a további teendő. Az újabb felmentéséhez a Nyugatnak kellett volna igazolnia azt, hogy állandó munkatársa a lapnak, és fontos közérdek fűződik ahhoz, hogy munkáját ellássa. Ezért írja Fenyő Miksának 1918. január 28-án: „Bölöni György, illetve Bernát Ottó talán eligazítják az én megint aktuális katonaheccemet. Ellenben ti tegyetek meg minden tehetőt. Bölöninek írtam, s okmányokat küldtem.”
Ezúttal valószínűleg sikerült idejében intézkedniük, ugyanis csak 1918. szeptember 7-én kerül ismét szóba Ady katonáskodása. Ekkor írta Ady a szüleinek a fennmaradt írások tanúsága szerint az utolsó levelét, amelyben beszámol arról is, hogy megkapta az újabb felmentését:
„Édes jó szüleim, rossz idő, rossz egészség, álmatlanság, idegesség s őrült köhögés éjszakánként, de valahogy megvagyok. Ma kaptam meg a fölmentésemet [1919] február végéig, ez egy kicsit megnyugtat. Várjuk édesapámat. Ha baj volna, tessék táviratozni… Nagyon ideges vagyok, nem tudok dolgozni, egy ilyen levelet megírnom: csoda. Az ősz megcsinálja, hogy mit csinálok. Rémes így leverten bolondok között élni. Csókolom ezerszer édeséket, várom édesapámat. Szeretett fiuk Bandi.”
Még a szüleihez írt utolsó levelében is visszatér a katonaság réme, amely egész halálig kísérte Adyt, sőt még az is elképzelhető, hogy 1919 február végén kézbesítették Ady behívóját, de ő ekkor már egy hónapja egy másik „behívónak” engedelmeskedett…