Abortusztabletta
„Része a legendáriumnak”
Ezerkilencszázhetvenegy decemberében kezdődnek a nyolcvanas évek, de néhány hónappal még azelőtt.
Tüzes Bálint elhurcol magával a pályaudvarral szemben egy toronyházba, a halálosan beteg Ódzsához, majd, lehet, hogy ugyanazon a napon, Fux Palihoz a Fő utcai Apolló palota tetőterébe, ahol a műtermek egyike az övé, talán éppen az, amelyik most az Ujvárossy Lacié.
Egy Kossuth utcai pincébe is elvisz, szemben a Sas palota északi bejáratával: Weisz Pista műtermébe, ahol felvonul a kívánt meglepetés. Gimnazista évfolyamtársaim, a megvágyolt, nap mint nap újra és újra menstruáló, szagos lányok pózolnak az akkor legmodernebb fotóaparát előtt. Őket is meglepi „költői” megjelenésem; egyikőjük sem lesz meg, soha, a fotográfusnak annál inkább, pedig a felesége jelen.
A lányokat és a háztömböt azóta lebontották, ez utóbbi helyén – ma! – gépkocsiparkoló, a parkolóban felhőkbe emelkedő Eminescu-szobor, mögötte a neológ zsinagóga.
Tüzes, ma is szégyenemre, mindenütt így mutat be ezerkilencszázhetvenegyben: itt a költő. Akkor, persze, tetszett.
A színház kávézójában, Gyuri bácsinál, Czikéli Lacinak (később agyvérzés bénítja le, aztán elviszi, előtte 1978-ban, az is a nyolcvanas évek, eljátssza Sára filmjében a Nyolcvan huszárt); Gittainak, Miskének (ő a debreceni színházban végzi), meg a többieknek; Szabó Lajosnak (később, az már tényleg a nyolcvanas évek: merthogy Megáll az idő, tehát Gothár Péter filmjében undorító iskolaigazgatót hoz tökéletesre, 1981); Kakuts és Kakassy Áginak (ő Szabó Lajossal ugyanott). Az öblös hangú, örökké pózoló istenhangjának, Lavotta Karcsinak, Hunyadi Matyi későbbi ivós „haverjének” is bemutat Tüzes, majd jóval később én, a tizenhét éves, Hunyadi Mátyás költőt neki.
Itt, Gyuri bácsinál, Gyuri bácsi kávéja mellett, minden alkalommal hozzáteszi Tüzes: fizess neki, úgy mondta, hogy a költőnek, egy kávét.
Gyuri bácsi… Gyuri kávéjára kibaszott sokáig kellett mindig várni. Próbák szünetében a színészek fellázadtak, mert az öreg, már akkor is öreg, kibaszott sokáig tisztogatta a zacctól a tölcsért. Gyurikám! Vége a szünetnek, bazmeg! És akkor mi van? Visszakérdezett. Nem kaptak próbaszünetben kávét, szidták, és szerették. Oda jártunk, a Gyurihoz, akkor is, amikor főzött kávé már sehol a városban nem volt.
*
Később, jóval később, sok éven keresztül Pataki István osztálytárs, az Alexandru Moghioroş gimnáziumban a Páskándi-kultuszt megteremtő költő, a hangját is hozzáadva, így parodizálta Tüzest: „Nagy fej lettél, bár nem ettél, fizess egy kávét!”
Páskándi Géza: Tű foka – versek. Nem hozzá írta, Páskándihoz tette hozzá, hozzátette Pataki azt, ami akkor még volt. Emlékezetből idézem az epigon egyik első versét cím nélkül (utánanézhetnék).
kerítésnélküliház
kertnélküliház
kéménynélküliház
falnélküliház
falaiközöttién
Meg ezt, ezt már címmel:
vadászaton
nyúl,
róka,
farkas,
medve,
vetkőzöm,
jaj,
én
Kezdem küldeni ide-oda rémes verseimet. Az Igaz Szó (Marosvásárhely, a rossz, a gyalázatos, és – megemelkedem – a szép emlékezetű Hajdu Győző „lapja”) októberben elfogad, decemberben lehoz kettőt vagy hármat. A Fáklya (ki emlékszik rá) csütörtökön üzen. Ha nevet változtatok, szombaton jön kettő vagy három. Nevet azért kell változtatnom, mert van a Párt által üzemeltetett napilapnak egy Papp József nevű rovatvezetője, aki nem szeretné, ha az ő személye, a gazdasági rovat vezetője, öreg fejjel költőként is bevonulna a (nagy) váradi olvasói köztudatba. Meg hát veszélyes is. A gazdasági rovatvezető a csucseszku éra közepén ne legyen költő, maradjon a kaptafánál.
Lehetett még bort kapni, magyar bort is, kizárólag egri bikavért. Vettünk Tüzessel egy üveggel pénteken, utána lehet nézni, talán december 15-én, és lementünk a Garasos híd alá. A havas fűben álldogáltunk, srévizavi a szerkesztőség sárga fakapujával. Ha meglesz majd a nevem, innen át lehet rohanni vele azonnal. Szopogattuk a küvét, amiről akkor még nem tudtuk, hogy házasított, és nem jutott eszünkbe semmi, ami a névadóra jól jöhetett volna. A Váradi meg a Várady, a Bihari meg a Bihary és a hasonlóan ötletgazdag nevek korábban elhasználódtak. Váradi vagy Várady Váradi B. László Kölyökharcsája miatt nem lehettem, Bihari, pláne Bihary sem, hasonló okokból.
Telt az idő, mindig telik, délután két óráig dönteni kell. Fáztunk, a bor elfogyott, megjelenni pedig – tizenhét éves és két hónapos vagyok – mindenáron meg kell. Így lettem, az utolsó pillanatban, a Körös-parton, a Garasos híd alatt, Kőrössi.
Bennem azért hosszú az ő, meg azért a két s, hogy láttathassuk, fel lett véve ez a név helyesírásilag is. Tájjelleges üzenete miatt sokáig nem fogom szeretni. Ezt, akkor, a hideg parton is megbeszéltük.
Másnap megjelentem a két vagy három verssel, fölöttük Kőrössi Papp József neve szerepel azóta is. Azt gondoltam, a háromból kettő nem az enyém, a József, az igen, az pontos, vele azonosulok.
*
A nyolcvanas évek a hetvenes évek utolsó harmadában kezdődnek. Zudor.
Zudor János története is ott kezdődik valahol, a Vitéz utcai hídon, a Decsebálon, és Szálinger Balázzsal fejeződik be 2008-ban, 2009-ben.
Közben Zudor egyszer majd megbolondul, a tehetsége nő, de nem úgy, mint minden más bolondnak. Jobban. Még azelőtt, hogy nőne, bedobja megszerkesztett kéziratát, akkor már kötet-tervét, az elsőt, a megáradt Körösbe, majdnem azt írtam, a Dunába, a Decsebál hídról. Elüti kétezer-valahányban a zebrán egy főorvos felesége, megmentik (a főorvos feleségét is). Platina koponyacsontot kap (műanyagból), mint a harmincas években Weiszlovits Emil. Zudor a nyolcvanas évek felé vezető tény- és élményvilág része (lesz), és része ennek az igaz legendáriumnak.
Minden, ami igazságtalan, az már a kilencvenes évek.
*
Ódzsa túl van a Pillantás a hídról rendezésén, (Miske és Csíky Ibolya főszereplésével), Tabéry Álomhajóján Lavottával, Miskével, és Mihail Sebastian Névtelen csillag c. bemutatóján, de még előtte az Ember tragédiája oratórikus víziójának.
*
A váradiak a vasútállomást soha nem mondják pályaudvarnak, az mindig állomás, vasút nélkül. Állomásra mennek, állomásról indulnak, állomáson várakoznak, állomásról küldenek el. Állomáson fogadnak és búcsúzkodnak.
Ódzsa akkor az állomással szemben, egy toronyház sokadik emeletén lakott Ildikóval.
Mielőtt meghal, meg kell ismerned, mondta Tüzes, és odacipelt az ágyban fekvő váradi zsenihez, akitől már minden váradi, aki élt, elbúcsúzott. Ő, Ódzsa, nem búcsúzott, nem akart még búcsúzni senkitől, de készséggel fogadta a búcsúzkodáshoz ragaszkodó váradiakat, minket is. Emlékszem, színpadnak és a nézőtérnek is pihegett közben.
Én vagy Tüzes mondott-e neki (saját) verset? Bálintnak szokása volt, valami sajátot, ha nem lehetett is, erőszakosan, mindig felolvasott (akárcsak Pataki).
Elbúcsúztunk, verssel vagy anélkül, egy halottat otthagytunk. Nem magamagára, Ildikóra bíztuk. Ez az, ami ma is biztos, hogy Ildikóra. Hadd éljen, él, akinek élnie lehet.
Ódzsa boldogan él. Ma Kecskeméten, amíg meg nem hal, valahol Magyarországon. Ildikót, aki gondozta, ápolta abban a toronyházban, időben eltemette. Dramaturg is volt. Az az oratórikus Ember tragédiája, görögös kórusával, meg közvetlen utána még valami, egészen pontosan az az út a bérelt mikrobuszban Marosvásárhelyre, Harag rendezésére, meg még azon az éjszakán vissza, dramaturgiailag sem felejthető, sorsokat eldöntő utazás volt. Ezerkilencszázhetvenöt, még mindig a nyolcvanas évek előtt, huszonkét éves leszek.
Oratórikus játékot rendezett (Ódzsa).
Egy Madách Imre néven elhíresült költő, Czikéli László színész személyében, a proszcénium nézőtéri bal oldalán ül, majd sétál, meg-megáll, és az ő hangján, a szerző utasításait szavalja „Madárcsicsergés…” Ésatöbbi.
Mindkét előadás vízió (mi nem az, amennyiben színház?). Az Ódzsáé mozgalmasan statikus, kórusos, mint a görögöké, és nagyon hosszú, a Haragé filmszerű, ma is filmszerűen él.
Harag londoni jelenete az egyik legemlékezetesebb színházi élmény. Ha azt mondom, számomra, lelövöm. Mélységében, és szélességében is, országnyi csupasz színpadot képzeljen az összes ember maga elé. Negyven vagy hatvan koldus jelenik meg (romániai színpadon, ezerkilencszázhetvenötben!). Sötét szemüvegben, fehér bottal kopogtatva jönnek előre, feléd, az akkor már minden létező értelemben koplaló néző felé, feléd, aki a nézőtéren sokadmagaddal ülsz. Honnan annyi napszemüveg? Kezdődnek a nyolcvanas évek.
Marosvásárhelyről hazafelé jövet Ódzsa szapulja Harag rendezését, éjszaka van a mikrobuszban. Próbáljuk védeni, nem mi beszélünk, ők beszélgetnek, Ódzsa és Harag, aki persze csak így van közöttünk jelen, megidézve. Varga Gabi, Bölöni, Tőke Csaba, közöttük én, a legfiatalabb. Ódzsa, ha nem tenné, amit akkor tett, és azóta, halála után, ha lesz halála, előttem felemelkedne. Nem tud, jönnek a nyolcvanas évek.
*
Fux Palihoz (1922–2011), Leon Alex tanítványához is, az Apolló palotába (Fő utca – Szaniszló utca sarok) Tüzes visz el.
Fux, aki csaknem kilencvenévesen a napokban, Jeruzsálemben hunyt el, az egyik legnagyobb, nemzetközi hírű, még mindig váradi miniatűrfestő a szintén váradi Balogh István (1890–1956) és Tibor Ernő mellett. Rövidesen kiderül.
Akkor, ezerkilencszázhetvenvalahányban, rögtön a nyolcvanas évek előtt, kétnyelvű, tűzvédelemre és tűzoltásra figyelmeztető feliratokat „fest” farostlemezre, fekete alapon piros festékkel. Ilyesmiket: „Foc interzis!/Ne gyújtogass!” A tűz veszélyes fegyver! – ezt sugallta, de nem mondta ki. Borzalmasak és szépek voltak. Be vannak adva kivándorlópapírjai, így és ezzel tartja életben magát, magamagát; élteti a rendszer, az is kommunizmus. Kint, Izraelből, haláláig az európai miniatűrfestők egyesületének (szövetségének?) elnöke lesz.
Bunuş Ioan? Ma Stuttgartban vagy annak közelében él, Európa-szerte híres képzőművész. Feleségének apja valami párttitkár, pártember biztosan.
Partira emlékszem egy tömbház udvarán, közel a Petőfi parkhoz, ha úgy tetszik, a Schlauch-kert volt a legközelebb. Mindenki titkol mindent, Jovián Gyuri azt, hogy rövidesen kivándorol. Valamit nyársalunk, sütögetünk. Csak Bunuş tudja, meg a felesége, a párttitkár lánya, hogy ez az utolsó váradi partija?
Weisz Pista fotográfusi műhelye, ami a lányokat illeti, a körülményekhez képest már műterem, az akkor még Kossuth utcai épületsor pincéjében volt látogatható. Az épületsort azóta lebontották, a helyén parkoló és Eminescu-szobor áll, szemben továbbra is, ezerkilencszázkilenc óta, a Sas palota.
Amikor megemelkedett a Körös vízszintje, tavasszal és ősszel, a fotográfus műtermét is elöntötte a víz. Első könyvem borítójára ő fotózhatott, még mindig közeledünk, 1975. Megkaptam tőle A/3-as méretben kinagyítva, nemrég áztatta el anyámnál egy csőtörés. Ezek lettek, önzően, a nyolcvanas évek! Weisz Pista, nincs egy fél éve, bejelentkezett. Elküldte azt az egyetlen képet, ami elveszett, amit még mindig szeretek magamról.
Weisz Pista műtermében fordultak meg azok a gimnazista lányok (így: fordultak meg azok a gimnazista lányok) Váradon, akik sohasem lettek meg. Ezt gondoltuk arról a helyzetről, ott a műterempincében róla, meg a lányokról, osztály- és évfolyamtársaimról, mi, akik odajártunk, költők, Weisz Pistához, meg róla.
Egyszer mégis megvolt valamelyik, fantáziálok azóta is. Talán találkoztam is egyik-másik lánnyal (Csáth Gézától szabadon) azok közül, akik éppen akkor mutogatták magukat. Jó volna tudni, mikor. Vajon akkor-e, amikor engem, első kötetem borítójára, Weisz Pista levett?
A nyolcvanas évekhez ez vezetett. A hetvenes évek elejével, közepével és végével kezdődnek a nyolcvanas évek. Később Jakobovitsék.
Váradon, hangsúlyozom: nem Nagyváradon, Váradon számomra nagyjából ezerkilencszázhetvenegyben, többek között a Kortárs Színpaddal, és akkor Demkó bácsival, vele már előtte is, minden, ami nyolcvanas évek is, elkezdődött.
Magyaróra, magyar történelmi ismeretek nélküli magyaróra, magyar történelmet sohasem tanultunk. Demkó bácsi, aki ma Demkó tanár úr lehetne, és lenne, nem tudta elviselni. Történelemórát tartott, az egy órából legalább húsz percet. Zárójel, mondta, és kötelezően leraktuk a golyóstollat, a ceruzát. Azt, aki ennek ellenére jegyzetelt, kiküldte. A „történelemórája” után elmenekült, húsz perc múlva, rumszagosan vissza, ez is menekülés volt. Az iskolával szembeni Japortban (máskor Gong) berumozott, így viselhette el a menekülések utáni feljelentéseket. Megéreztük a szagán.
Szóval, vajon a nyolcvanas évek hogy is kezdődnek a hetvenes évek legelején?! Hát a nyolcvanas évekkel a hetvenes évek legelején. Gimnazista énem számára a villanyszerelő filozófussal, Szilágyi Alival, Nagy Béla és Tőke Csaba szerkesztő urakkal, Joviánnal, Ara Kováccsal (akkor még kötőjellel: Ara-Kovács), Nagy Emese nudiztatásával (így!) a Körös-parton, és egy másik lánnyal, aki egy lakótelepi padon megmutatja kecskeszőlő alakú, hegyes melleit. Egyik mutatványosra sem merek odanézni.
Megfogadtam, hogy többé nem írok baszós történeteket, a novellát itt nem folytatom.
*
Ezerkilencszázhetvenkilenc májusában életemben először Nyugatra, Magyarországra utazhatok. Addig összes kérelmemet visszautasította a rendőrség, ahova a kérelmet be lehetett adni. Nagy sor állt az utcán, egy idő után, hogy ne látszódjon a sor, udvart képeztek ki, elvették a helyét a szomszédos iskola kosárlabdapályájától.
Anyámék, húgaim kétévente, azaz rendszeresen utazhattak. Sokadik kérelmem egyikét azzal kaptam vissza, hogy a leadott fényképeken csak az egyik fülem látszik, holott szemmel láthatóan kettő van belőle.
Attila kísért ki az állomásra, Ara-Kovács. Miután elindult a vonat, már a biharpüspöki határállomáson vesztegelhetett, a vasúti postán feladta a Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsának címzett kivándorlási kérelmemet, a román nyelven kitöltött formulárt. Minden normális ember személyesen Nicolae Ceauşescu elvtárssal levelezett.
*
Budapesten, a Párizsi udvarban találkozom Orsolyával. Vele Zirkuli Péter, akit személyesen akkor még nem ismerek, hoz össze. Robogóval érkezik (Orsolya). Megállapítom, hogy bombázóval lenne dolgom, ha lenne. Megegyezünk, hogy üzletmentes névházasságot kötünk.
Bakcsi Ildikóval megnézzük az épp akkor bemutatott Angi Vera c. filmet. Sokan vagyunk, kevesen más mozikban újra megnézzük. Megállapítjuk, hogy ez már szabadság, sőt, maga a demonstráció.
Látom a Balatont, másnap visszautazom Váradra, haza, de már nem haza.
*
Kiss Juditot meg Barna Imrét kapják el kézirataimmal kifelé menet a határon. Nem lesz következménye. Eörsi nem találkozik Tamás Gazsival, de egy szabad éjszakára beköltözünk a Lótusz negyedbe, és a Gillányin át érkezik az ötvenhatos börtönélmény, na meg később Pfeifer és Bika Juli. Ülünk Ara-Kovácsnál, panelházban, egy előszobában a földön.
Pfeifer és Bika Juli azért Váradon, mert az egyiket nem engedték be Budapestre, a másikat nem engedték ki Ausztriába. A férfi Jugoszlávián keresztül, Temesváron át jött Bécsből Váradra szeretni, a lány, a dögösen kövérkés, egyenesen Budapestről ugyanazért.
*
A Széchényi könyvtár valamelyik szekciója, az, amelyik a Magyarország határain kívül megjelenő sajtót és könyveket gyűjti, rendszeresen bejelentkezik, megtalálja a módját annak, hogy a hiányzó anyagokat „személyes kapcsolatokat kiépítve” beszerezze. Tőlem is rendszeresen kérnek régi folyóiratszámokat, könyveket. Cserébe könyvet küldenek, kérni is lehet. Egy alkalommal, valamilyen csatornán, kincs, többek között a kétkötetes Világirodalmi enciklopédia érkezik. Sohasem az érték számít, és nem darab – darab. Ekkor mintha Ilia is hasonló intézmény lenne, jönnek Szegedről az egyetemisták, fémcsöves hátizsákkal. Befelé könyveket, kifelé, a hátizsákcsövekben, kéziratokat csempésznek ki.
Kiss Judit főiskolást, nem tudom, Ilia vagy a könyvtár küldte. A vámos sokallja a 10-12 darab könyvet (nem tudom, cserebugyit hoztak-e magukkal akkoriban a lányok), felszólítja, hogy dobja ki a felét. Judit nem képes erre, a könyv nem az övé, valaki küldi valakinek. Ha nem te, akkor én, és a vámos válogatás nélkül szórni kezd, egy ide, egy oda. Így kerül az Európa kiadónál akkoriban megjelent Szovjet drámaírók antológiájának kétkötetes kiadásából Váradra az egyik.
*
Nagyjából ekkoriban terjed, Hollandiából, protestáns egyházi körökből szivárog be a hír, hogy Románia Szocialista Köztársaságban bezúzott Bibliákból készítettek vécépapírt.
*
A nyolcvanas évek ezerkilencszáznyolcvankettő március huszonharmadikán délben véget érnek.
Előtte több napon keresztül Kertész Attiláéknál, a milyen utcában is, talán a Mihai Viteazulban, ottnemalvós buli van, minden nyolcvanas évek váradija megjelenik.
A vízcsapnál mindenkit, mindenkit, aki főz, vagy mosogat, megráz az áram. Ha sós a kezed, még jobban megráz. Azt hiszem, én főzök, én mosogatok. Attila anyukája (pulóvert) köt, vagy varr egy kicsi szobában, mellettünk, a többnapos bulink mellett, ablakon át, a tornácról látom. Néhány évvel később, sok-sok házkutatást követően, darázscsípésbe belehal.
Megjelenik Molnár Miklós Szombathelyről. Qrva hideg van az udvarban, még mindig és megint. Felesége szülni készül, Miklós naponta küld haza táviratot, így: „Holnap érkezem.” Az utcán, amíg a postára megyünk, qrva nagy szél fúj, utána lehet nézni.
Egyik nap, amikor a postáról visszaérkeztünk, éppen annyian lettünk, ahány betűből áll a nevem, tízen. Mindenki beír egy betűt az útlevelembe, az aláírás számára kipontozott rubrikába. Arra ügyelek, hogy minden aláíró kezébe ugyanaz a golyóstoll kerüljön, ne változtasson színt. Másnaposak vagyunk, vagy részegek, viccelni sem engedek senkit.
Évekig rettegtem hazamenni, meg visszajönni, onnan, haza. Ott vagytok, ott van a betűtök az útlevelemben, a kivándorló útlevelemben.
Kivándorlásom előtt napokig nem mentem haza, anyámék tudták, hogy „utoljára” látnak, azért még láttak. Cs.-vel többször lefekszünk egymással napközben is, csak úgy, mint azelőtt másfél éven át minden körülmények között. Itt is, Kertészéknél, anyámék „kisszobájában”, Lóri disznóhizlalda melletti szolgálati lakásában, a földön, zsigeri szuszogások és horkolások kamaratermében, közvetlen Cs. „lórúgásos abortusza” előtt. Mert már úgyis mindegy, meg közvetlenül utána is, minden abortusz után. Mert a boldogságnak szüksége van ránk.
Cs. lenyeli a kancáknak szánt, méretében is lovas abortusztablettát, állatorvosi javaslatra.
*
Ezerkilencszáznyolcvankettő, március huszonhárom.
Anyám és apám vár haza, vagyis hát hazavár. Később tudom meg, apám jobban, mert azt gondolja, utoljára lát. Nem lesz igaza. Egyszer még hazajutok. Ezerkilencszáznyolcvanhárom tavaszán, amikor azonnal és apám szeme láttára „örökre”, kiutasítanak a román szocialista köztársaságból. Egyenruhás őrnagy jön értem a lakásra, ami ekkor már csak az ő lakásuk. Jelen van Qukorelly. Bújtatom, hogy hírt vihessen rólam, ha netántán engem bújtatnának el. Cs. kórházban, vele már nem találkozom soha többet. Ellenpont sincs már, ami fogadhatná a Pesten rám bízott üzenetet.
De vissza. Ezerkilencszáznyolcvankettő március huszonhárom, dél. Baranyai Laci jön értem Pestről Váradra fekete Ladában. Előtte sohasem találkoztunk, nem láttuk egymást, nem beszéltünk, a szervezés jól működött. Igaz, őt megelőzte a felesége, Koppány Gizi, és Bódy felesége, Baksa-SósVera.
Majd jött Bódy, Gábor, Gizivel.
Egy egész napot Trabantban vodkáztunk el. Üveget cserélni megálltunk, pénz nem számított. Tavaszi tárlatot nyitottunk meg Gábor földig érő fekete kabátjában, bőrkesztyűjében, városi-megyei elvtársak megrökönyödésére. Következménye nem lett, megmaradtunk, a kiállító fiúk, Găină meg Jovián a film plakátjáról ismerték fel a Psychét.
De vissza. Ezerkilencszáznyolcvankettő március huszonhárom, dél. Baranyai Laci, a Kút című novella (Jelenkor) és sok dráma szerzője kifekszik a határon, süt a nap. Amit bepakoltunk, néhány perccel később a határon a románoknak leltár szerint kipakoljuk.
Használt bugyik és gatyák, zoknik, egy-kétszáz könyv, cím és leltár szerint kikerül a kőpadkára. Szúrópróbaszerűen átnézik. Mindent hozhattam volna, amit nem hozhattam, ha belefért volna. Úgy tesznek, mintha tennének. Unják.
Cs. még abban az órában a besúgóm lesz, hacsak nem volt már azelőtt is az (nem tudom), és azon a napon (nem tudom) lesz Kertész Attila szeretője.
Kertész Attila néhány évvel később színpadon lesz öngyilkos, és valóságosan hal meg. Kibaszottul meghal. A temetésekor éppen Hollandiában vagyok (megint Qkorellyvel), életemben másodszor Nyugaton.
*
Egyszer még, úgy emlékszem, ezerkilencszáznyolcvanháromban (apám is él), hazamegyek. Jávor Pityesz fekete Ladája visz. Kuksi (megint Qkorelly) velem. Ha bármi történne (már van Ellenpontok, levelezünk), tanú legyen.
Hatalmas sor a határon, kilométeres, ehhez szoktatva lettünk. Az volt a cél, hogy félj, hogy elmenjen a kedved. Kiszállok, gyalog mennék át, át is megyek. Előtte kitöltök egy tenyérnyi nyomtatványt, benne, kérdésre válaszolva, közlöm anyámék címét, s hogy mi célból megyek (rokonlátogatás). Odaszól őrnagy elvtárs (tovaras major) a kiskatonának. Mai pulika, ja pune o stampila. És a faszocska (a pulika az a pula) belepecsétel az útlevelembe.
A túlsó oldalon, a mi oldalunkon már, több mint egy órát várok Kuksira, Pityeszre. Éjszaka van, látom, mi történik odaát, vagyis a határon, éppen középen, még nem a senkiföldjén, de már mégis ott. Pityeszt Ladástul, Kuksistól visszazavarják a román útlevélkezelők vagy vámosok.
Lengyel Polski Fiatot stoppolok, csaknem hazáig visz, besétálok apámhoz, anyámhoz. Alig egy óra múlva, éjfél is elmúlt, megérkeznek Pityeszék. Jaj, akkor, abban a Romániában nagyon sötét szokott volt lenni, a lakásokban maximum negyvenes égő.
Mesélnek. A könyvek miatt zavarták vissza őket, többek között az Európa fekete sorozata miatt, a kétkötetes Beszélgetések Hitlerrel c. könyvvel. A könyveket a kempingben hagyják az éjszakai őrnél, és ennek mindjárt története lesz.
Pityesz még akkor visszaül a kocsiba és Székelyföldre megy, szerető van az útban, tuti, nagy divat ez már akkor.
Másnap Kuksival a városban csavargunk, megiszunk egy sört a „Transzi” kerthelyiségében. Jön egy zivatar, elzavar. Futás közben Kuksi útlevele kiesik a zsebéből, majdnem bele a pocsolyába. Fölkapom, s hogy meg ne ismétlődhessen, fekete-fehér csergetarisznyámba dobom, ott nem lehet baja. Kinézünk magunknak egy esti színházi programot (akkor még jó a váradi színház). Otthon, talán ebédeltünk is, csengetnek. Én rohanok ajtót nyitni, gyorsan terjed a hír, itthon vagyok, vagyis otthon, hátha valamelyik haver, nehogy már apám nyitogasson ajtót.
Az ajtóban az éjszakai őrnagy, a tovaras major áll, mosolyog. Bine v-am găsit, mondja. Hívnám be, nem jön, nem szabad. La ce vă gîndiţi. Baj van az útlevelemmel. Gond? Nem gond, baj. Milyen gond? Semmiség, hamar tisztázzuk. Apám is megjelenik, barna szvetterével a kezében, talán anyám kötötte. Vidd ezt, vihar is lehet. Vállamon a csergetarisznya, a lépcsőház kapujában rájövök, benne Kuksi útlevele. Visszamegyek a cigarettámért, mondom, tovaras major. Kinyitom az ajtót, ott áll Kuksi kővé dermedve, kikapom az útlevelet, odadobom a lába elé.
Nem nagyon lehetett érteni, de sejteni se, mi fog történni. Utólag gondolom: tökmindegy, hogy az lesz, ami lett – merthogy akkor kitoloncoltak –, és az is tökmindegy, ha minden másképpen történik. Kuksi útlevele a szatyromban volt.
Be van borulva az ég. Nyitott katonai dzsipben ülünk, az őrnagy meg én, nyár van. Nem a városba, ahogy az ajtóban mondta, a határ felé megyünk, nyolc kilométer, maximum. Egyik kezével a kormányt, a másikkal a karomat szorítja.
A magyar oldalon, radiátor mellett várakoztatnak magyar katonák, magyarok. Sok idő telik el. A rangjeleket nem ismerem fel, egyenruha kérdezi, miért várakozok. Mondom, hogy nem tudom. Az nem lehet, mondja, tudnom kell, „a tolvajokat Magyarországon is felakasszák”.
Visszakapom az útlevelemet, a tegnap esti beutazó pecsétet románok érvénytelenítették, benne egy másik pecséttel („anulat”). Kiutasítottak.
Állok az országúton, közvetlenül a határ közelében, a kempinggel szembeni oldalon. Apám temetésére jövet, két évvel később, nyáron, ezerkilencszáznyolcvanöt augusztusában, ebben a faházban alszunk majd.
Két faszi beszélget odaát. Könyveket hagyott itt, mondja az egyik, a tegnap éjszakai őr. Ezek nem fogják föl, bazmeg, hogy a románoknál hiába próbálkoznak. Eladtam belőle kettőt.
Ezek voltak Pityesz könyvei. Röhögnek.
Elered az eső, ahogy apám megsejtette, vihar is lett. Nem áll meg senki, hiába stoppolok. Egy Skoda mégis. Hátul öregasszony ül, a vezető magyarázkodik. Értsem meg, minden pénzét elvették a románok, csak akkor tud felvenni, ha fizetek. Semennyi pénzem nincs, de beugrik, többször hallottam már, hogy az ártándi református lelkész (ateistákon is) segít.
A Skoda hazáig visz. Hazáig? A Sólyom utcába, ahol Hamburger Miska vár. Sok sört megiszunk, isszuk másnap is. Ahány fenyőfa az udvaron, kétszer, háromszor annyi eldugott sörösüveg. Itatna, itatna, itatna, nem bírom.
Ő, Miska lett megbízva azzal, hogy ha baj ér Váradon, azonnal hírt csinál Nyugaton. Megkapott minden telefonszámot, keresett is, Kolozsváron. Hívásaira román nyelven jelentkeztek be, amit nem értett, aztán feladta. Várad körzetszámát elfelejtettem neki megadni. Így konspiráltunk. Lehet, lehet, hogy mégsem nyolcvanháromban, nyolcvankettőben mégis. Minden később kezdődik.
*
Nyolcvanöt augusztusában meghal apám, a temetésére, a határhoz, ahonnan alig két és fél éve elküldtek már, nagy pocakkal érkezünk. Szívatnak, visszaküldenek, visszaküldenének. Kempingben, fapadon éjszakázunk. Másnap, hazugságok és huzavona után beengednek. Elhitetem az őrnaggyal, hogy apámat már eltemették, csupán anyámat vigasztalni megyünk, dehogyis temetésre.
Órával az elhantolás előtt érkezünk. Anyám megkérdezi, akarom-e látni holtában apámat. Nem akarom.
Decemberben megszületik Sára, nyolcvanhét júniusában Ágnes, nyolcvannyolc szeptemberében Gáspár.
Ezek, a nyolcvanas évek már Budapesté, és a belőle, a Budapestből kitaposott városé. Ekkor minden mindegy, és mindegy, ami nem.
Sáskáék tartanak el, oda jön, hozzájuk, minden, ami jön, és onnan megy Váradra minden, ami megy. Az Ellenpontok is Szilágyi Sacival, Arany László motorjában, korabeli hátizsákok csőrendszerében.
Kiderül, remélem, közben és végérvényesen: Váradon, a nyolcvanas években, amelyek a hetvenes években kezdődtek (azok meg a hatvanas években, és így tovább, visszafelé), szóval azon a Váradon bebizonyosodott egyszer és végre, hogy a minden mindegy sem mindegy. Meg az, hogy a legendákban nincs semmi túlzás, merthogy legendák.