A városépítő Rimler Károly IV.
A béke esztendeje
Ezzel a címmel közölt vezércikket a Nagyváradi Napló 1918. január 1-jén, de sajnos nem vált be a szerkesztő kívánsága vagy jóslata. Idézünk a cikkből: „Ami most történik Breszt–Litovszkban, Bécsben, Berlinben és Budapesten, az már ennek a nagy teremtő akarásnak a jele. Ha józan belátás vezetné a józan francia vezetőket, akkor fontolóra vennék azt a veszedelmet, amelyet a nyugati frontra nézve az 1.200 kilométeres keleti német hadsereg felszabadulása jelent.”
Ugyanezen a napon közölte a lap, hogy Bihar megye és Nagyvárad összesen 100 millió forint hadikölcsönt jegyzett. Január 3-án arról írt a Nagyváradi Napló, hogy Kratochvil ezredes ajándékot küldött Olaszországból a váradi szegény gyerekeknek, s közölte a polgármesterhez intézett levelét. „Az általam olasz földön vásárolt szövetárut és gyerekjátékokat két ládában az igen tisztelt Polgármester úr címére küldöm, hogy mint az én ajándékomat a négyes tisztek és honvédek özvegyeinek és árváinak kiosztani méltóztassék.” A város tanácsa és a polgármester meleghangú levélben köszönte meg a nemes cselekedetet.
Január 8-án Rimler Károly Budapestre utazott, hogy megoldást találjon a liszt, a szén és a szesz hiányára. A városnak addig 88 vagon liszt járt, s ezt lecsökkentették 44 vagonra. Az eddigi 240 gramm fejadag liszt helyett csak 120 grammot tudtak adni, amiből lehetetlen megélni. Február 9-én a város közgyűlésén a polgármester javasolta, hogy állítsanak fel egy 10 tagú bizottságot, amely pontos programot dolgoz ki a háború miatt abbamaradt munkák normális újrafelvételére. Folytatni kell a vágóhíd, a munkásházak, a foglalkoztató műhelyek és sok más építés munkálatait.
Az 1918. január 10-i törvényhatósági bizottság közgyűlésén, amelyen Ember Géza főispán elnökölt, Rimler Károly polgármester a bejelentések során szót adott dr. Soós István tb. aljegyzőnek, hogy olvassa fel Bozevits Szvetozár vezérezredes beszédét, aki 1917. december 4-én a magyar királyi 20. honvédhadosztály körében megtartott szemléjén a tisztikarhoz így szólt: „Örömmel üdvözlöm önöket olasz földön, mint az én Gárda hadosztályom, a 20. honvédhadosztály hős csapatainak tisztikarát. Azon a teljesítményen, amelyeket önök előbb a Kárpátokban, majd később a Monte San Michelén és leginkább a Monte San Gabriellén parancsnokságom alatt teljesítettek örök dicsőségei maradnak történelmünknek. Soha nem mulaszthatok el egyetlen alkalmat sem, hogy hivatalos jelentéseimben a 20. hadosztályt, mint a vitézség és a kötelességteljesítés mintaképeit meg ne említsem. Sőt, amidőn Ő Császári és Apostoli Királyi Felségének, mint hadseregparancsnok jelentettem, minden alkalommal rá mutattam, hogy a 20. honvédhadosztály az olasz front egyik legjobb, legmegbízhatóbb, legvitézebb hadosztálya.
Örömömre szolgál, hogy ezt most Önökkel, az Önök kiváló hadosztályparancsnokuk előtt közölhetem. Uraim! Önök büszkék lehetnek az önök eddigi nehéz, súlyos, páratlanul vitéz, dicsőséges és eredményes teljesítményére, az utókor pedig hálával fog önöknek tartozni, s mind azideig, míg a világon csak egy magyar ember lesz, feledhetetlenek maradnak a 20. hadosztály dicsőséges küzdelmei és minden magyar ember, de az egész világ mindenkor elismeréssel fog a derék hadosztály vitéz ezredeinek adózni. Önök nem is tudják, hogy milyen teljesítményeket végeztek, és majd csak a világtörténelem elolvasásakor fogják megtudni azt a nagyjelentőségű teljesítményt, amit a 20. hadosztály a Monte San Gabriellén kifejtett.”
A jegyzőkönyvben beírt fenti beszéd meghallgatása után a következő szöveg olvasható: „Kitörő lelkesedéssel és határtalan örömmel értesült ma Nagyvárad polgársága arról a magasztos megnyilvánulásról, amellyel Bozevits hadseregparancsnok szemléje alkalmával az annyi harcos babérral díszített 20. honvéd hadosztály dicső harcos tetteit igazolta. A hősi hadosztályban küzdenek a mi véreink is, a mi drága 4-es honvédeink is, s így leghangosabban a mi szívünk dobbant fel, midőn a kitűntető, elismerő szavak hozzánk eljutottak.
Tisztelettel kérem a tekintetes Törvényhatósági Bizottságot, hogy a 4-es honvédek dicsőségét is hirdető Bozevits vezérezredes fentebb közölt beszédét tartalmazó napiparancs okmányt a város levéltárában elhelyezni méltóztassék.”
Az okmány valóban ma is megtalálható a nagyváradi állami levéltárban az alábbi jelzet alatt: Arhivele Naţionale Bihor, Fond Primăria mun. Oradea, Inventar 143, Dosar 88. Egyébként ez az utolsó bejegyzés a jegyzőkönyvben, s az utolsó irat a dossziében. Újabb iratok, természetesen csak román nyelven, csupán az 1920-as évekből vannak és kutatásuk körülményesen elérhető, végezhető. (Sic transit gloria mundi!)
Február 23-án a Nagyváradi Napló olvasói megtudták, hogy a város mellett hatalmas áramfejlesztő művet létesítenek.
Március 5-én a városi közgyűlésen a polgármester bejelentette, hogy Kratochvil ezredes távozik a 4-es honvédezred éléről. A város úgy érzi, hogy ezzel élénk veszteség éri a város honvédeit. Ezért a parancsnok távozása alkalmából való hálás üdvözletét, valamint az új ezredesnek, Gombos Zoltánnak az üdvözletét javasolja. A törvényhatóság a javaslatot elfogadta.
Pár nappal később a nagyváradi lapok közölték a négyes honvédek új parancsnokának a polgármesterhez intézett alábbi levelét: „Szentkereszthegyi Kratochvil Károly úrnak a magyar hadsereg 39. honvédgyalogdandár parancsnokává történt kinevezése folytán a magyar királyi honvédgyalogezred parancsnokságát én vettem át.
Amikor ezt Nagyságodnak tudomására hozom, kérem, hogy a szívélyes viszonyt, amely az ezred és Nagyvárad város közönsége között fennállott, velem együtt s engem is támogatva tartsuk fenn továbbra is, mert az egyik hathatós feltétele, egyik eszköze az ezred eddigi kiváló szellemének. Ennek egyik eszköze az elesett hősök özvegyeiről és árváiról való gondoskodás, amely tekintetben Nagyvárad város közönsége szép, igazán példás áldozatkészséget és együttérzést tanúsított. E tekintetben is az ezred vezetésem alatt ugyanazt a szellemet fogja megőrizni, amelyet kiváló hős, emberbarát elődöm meghonosított. Fogadja mélyen tisztelt polgármester úr és Nagyvárad város közönsége kiváló tiszteletem és nagyrabecsülésem nyilvánítását: Gombos Zoltán ezredes.”
A Nagyváradi Napló 1918. március 17-i számában Rimler Károly kitüntetése címmel így írt: „Nagyvárad polgársága pártkülönbség nélkül, igaz örömmel veszi tudomásul, hogy Rimler Károly polgármestert, aki életének javát Nagyvárad modern kultúrvárossá fejlesztésének szentelte Őfelsége a király a közügyek terén szerzett érdemeinek elismeréséül a III. osztályú vaskorona renddel tüntette ki. A Magyar Tudósítónak, a kormány félhivatalosának jelentése szerint, ezt a hírt holnap teszik közzé.
Kora ifjúsága óta Nagyvárad közigazgatása szolgálatában összeforrt a város polgárságának minden vágyával, törekvésével, amely a 35 év előtti kis városból az országnak ma egyik legnagyobb emporiumát akarta és tudta megteremteni. Mint katonaügyi tanácsos kezdte hivatali működését, majd mint rendőrfőkapitány, ő teremtette meg a váradi modern közrendészetet. Majd dr. Bulyovszky József halála után polgármesterré választotta meg a közbizalom, amelynek fokozott ambícióval felelt meg. A színház, az új városháza, a villamosvasút, a vízvezetékek, a csatornázás létesítése és az egymás után emelkedő középületek, kulturális és humánus intézmények megvalósulása, mind az ő alkotó munkájának eredményei.
Rimler Károly kitüntetése meggyőző bizonysága annak, hogy az értékes munkát megbecsülő Wekerle kormányt nem párttekintetek, hanem igazi érdemek elismerése irányítja a kitűntetéseknél. Hisz épp a legutóbbi közgyűlésen kifogásolta az egyik szónok, hogy miért demonstrálja munkapárti érzelmeit a polgármester azzal, hogy egyedü13l csak a munkapárti értekezleten referál a város ügyeiről. És íme, most mégis a Wekerle kormány terjesztette elő Rimler Károlyt [a királynak], akit a vidéki polgármesterek közül úgyszólván egyedül, szinte egész Nagyváradot sértően – a szabadelvű párti és munkapárti kormány mellőzött a kitüntetéseknél. Rimler Károly polgármestert, aki most városi ügyekben Budapesten időzik, számosan táviratilag üdvözölték kitűntetése alkalmából.”
A lap egy másik oldalán megtudhatták az újságolvasók, hogy a polgármester a leánygimnázium és más fontos ügyekben Budapestre utazott, ahonnan a hét végén tér vissza.
1918. március 27-én Rimler Károly ünneplése címmel írta az alábbi beszámolót: „Az egész város őszinte örömét és meleg rokonszenvét tolmácsolta az az üdvözlő deputáció, amely hétfő délelőtt a polgármester előtt megjelent. A város tisztikara, a polgármester munkájának és érdemes működésének közvetlen részesei járultak elébe, hogy kitűntetése alkalmából üdvözöljék. A tisztviselőkart Lukács Ödön főjegyző, helyettes polgármester vezette, s e szavakkal köszöntötte a polgármestert »A városi tanács és tisztikar szokatlan időben és kivételes alkalomból kifolyólag tiszteleg Polgármester úr előtt, mert kivételes az esemény is, amely az egész városi közigazgatásnak dicsőséget szerez, s amely fölött az egész város társadalma osztozik. Eljött a tisztikar őszinte örömének kifejezést adni afelett, hogy a király Őfelsége hosszú évtizedeken át kiváló buzgalommal teljesített szolgálataiért Önt kitüntette. A városi tanács és tisztikar tanúja annak a lelkes szeretetnek, amely Polgármester urat e városhoz fűzi, tudja, hogy a Polgármester úr minden vágyának, cselekedetének végcélja a város felvirágoztatása, boldogítása, szemlélője annak a buzgóságnak, amellyel a közérdekű ügyeket intézi s egyszersmind tanúja annak a puritán felfogásnak és erkölcsnek is, mely Önt közéleti működésében vezeti, s amely közszereplésének minden mozzanatát jellemzi is.
Felemelő érzést vált tehát ki belőle, hogy a Polgármester úr e kiváló tulajdonai és közéleti érdemei a legfelsőbb helyen is honoráltattak, s fokozza ezt az a közfelfogás, amely az elismerésben a város megbecsülését s a tisztikar kitüntetését is látja.
S amidőn ennek az érzésnek itt most e kitüntetés alkalmából hangot ad, amidőn őszintén örömmel üdvözli és lelkes szeretetéről, ragaszkodásáról biztosítja, s egyszersmind szívből kívánja, hogy adjon a Mindenható Polgármester úrnak nehéz és felelősségteljes munkájának betöltéséhez erőt és kitartást.«”
A világháború utolsó fejezete
Az ötödik éve tartó világháború óriási ember és anyagi veszteségei, az egyre romló gazdasági helyzet, a néptömegek nyomora, a világszerte egyre fokozódó háborúellenes mozgalmak rákényszerítik az agresszív, militarista köröket is, hogy mielőbb vessenek véget az értelmetlen öldöklésnek, pusztításnak, teremtsenek békét a világban.
1918. március 3-án aláírják a breszt-litovszki békét a központi hatalmak az időközben létrejött Szovjet-orosz országgal.
1918. május 5-én a központi hatalmak előzetes békét kötnek Bufteán Romániával. Május 7-én a békét megerősítik Bukarestben. Dobrudzsát Bulgáriához csatolják, Magyarország javára 5–20 km-es határkiigazítást fogadnak el a Kárpátokban – ugyanakkor Románia súlyos gazdasági engedményekre is kényszerül a mezőgazdaság, erdőkitermelés és a kőolaj eladása terén.
Az általános béke reményét csökkentette az a tény, hogy megindult a második nagy német támadás a nyugati hadszíntéren. Az olasz fronton is tovább folytatódtak a harcok. Ide kapcsolódik egy nagyváradi vonatkozású hír, amelyről a Nagyváradi Napló 1918. április 13-i számában jelent meg Ember Géza főispán levele a 4-es honvédokhoz címmel. A főispán emléksorokat küldött az Isonzói tárogató című laphoz. Akkor jelent meg 45. alkalommal az olasz front borzalmai közepette dr. Váradi Ödön váradi ügyvéd (akkor százados a váradi ezredben) által szerkesztett újság. A százados szerkesztő a jubiláris számot azzal próbálta ünnepibbé tenni, hogy a főispánt kérte fel, írjon bátorító, lelkesítő szöveget a váradi fiúkhoz.
Az általános óhaj a békéért viszont egyre inkább fokozza a nagy európai birodalmakban élő különböző nemzetiségek önállósulásának, egyesülésének megvalósulását. Így 1918. április 8-án az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeinek római kongresszusa kimondta, hogy nem akarnak továbbra is a birodalom keretei között élni, és állami önállóságot követelnek (az Amerikai Egyesült Államok kormánya 1918. május 29-én helyeslőleg tudomásul vette ezt a határozatot).
A hadviselő országok helyzetét nehezítette az egyre erősödő szocialista és kommunista irányzatú munkásmozgalom, amely háborúellenes tüntetéseivel, sztrájkjaival próbálta elérni saját terveit, célkitűzéseit.
Nagyvárad kiáll Rimler Károly mellett, 1918 májusában újból kifejezte a város polgármestere iráni szeretetét és elismerését. Ember Géza főispán halálával megüresedett magas tisztség betöltésére őt találta a legalkalmasabbnak a város vezetősége. A Nagyváradi Napló 1918. május 22-i számában Nagyvárad bizalma Rimler Károly mellett címmel így foglalt állást mellette:
„Ember Géza örökségét csak váradi ember veheti át. Ez Nagyvárad polgárságának őszinte, meg nem alkuvó nézete. A háború nehéz éveire Váradnak egy boldogabb, sokat jelentő ígérete szakadt. Ezt az ígéretet a megvalósuláshoz juttatni az elkövetkező szebb napok során, ez Nagyvárad polgárságának egyetlen óhaja. És hogy erre alkalmas személyt találjon a kormány, segítségére siet Nagyvárad polgárságának bizalomteljes megnyilatkozása. A város fejlődésének útján két férfiú törekvéseiben látja a boldogabb elkövetkezések garanciáját, Rimler Károlyban, mint főispánban és Lukács Ödönben, mint polgármesterben. Tegnap délután impozáns módon nyilatkozott meg a város társadalmának hangot adó tényezői részéről a bizalom Rimler Károly főispánsága mellett. Az EMKE külön helyiségében értekezlet volt, amelyen a résztvevő váradi polgárság tagjai egyhangúlag amellett döntött, hogy Rimler Károly főispánsága mellett egyhangúlag kiállnak és megvalósulásáért fontos lépéseket fognak tenni a fővárosban. Az értekezleten jelen volt dr. Thury Kálmán, az ügyvédi kamara elnöke Hiemes Frigyes az Osztrák–Magyar Bank nagyváradi fiókjának elnöke, Czeglédi Jeremiás az Ipartestület elnöke, dr. Popper Ákos a Biharmegyei és Nagyváradi Takarékpénztár vezérigazgatója, Adorján Ármin az izraelita hitközösség elnöke, a Nagyváradi Munkapárt alelnöke, Juricskay Barna városi tanácsos, Materny Imre evangélikus lelkész, Sulyok István református esperes, Szmazsenka Ernő a városi vasút igazgatója, dr. Thury László városi főügyész, Rimanóczy Béla a villamosművek igazgatója, Olasz Béla a 48-as és Függetlenségi párt elnöke és még más jelentős férfiú.
Úgy határoztak, hogy deputációt indítanak Budapestre Wekerle Sándor miniszterelnökhöz, kívánságuk elfogadtatásáért.”
A küldöttség elindítása okafogyottá vált, mert másnap már arról szóltak a hírek, hogy Malitinszky Lajost, az addigi megyei főispánt bízta meg a miniszterelnök a város irányításával. Így egy kézbe került a megye és a város irányítása, mint volt régebben báró Dőry József, majd Beöthy László idejében, majd Glatz Antal volt az utolsó, aki egy személyben irányította a két intézményt. Miskolczy Ferenc csak úgy vállalta el a főispánságot, ha lesz Váradnak is külön főispánja, mert akkorára a város igen megnövekedett.
Így lett előbb Hlatky Endre, majd dr. Cziffra Kálmán és legutóbb Ember Géza Nagyvárad főispánja, s most ismét egy kézbe került a két intézmény. Malitinszky el akarta hárítani a két méltóság vállalását, hivatkozva a háború következtében rendkívül megnövekedett feladatok sokféleségére. Jelezte a miniszterelnöknek azt is, hogy mozgalom indult Nagyváradon Rimler Károly kinevezése mellett, de a kormányelnök ragaszkodott elgondolásához, így a küldöttség már el sem utazott, és a kedélyek lecsendesedtek. Azért az akció nem volt hiábavaló, meggyőzte a polgármestert, hogy munkája méltó elismerést vált ki a város hangadó személyeinek körében, és ez a mozgalom is csak tovább erősítette benne szeretett városa iránt érzett felelősségtudatát.
1918. június 10-én megtörtént Malitinszky Lajos installációja és a kedélyek megnyugodtak.
A hanyatlás kezdete
1918 nyarán–őszén a Központi Hatalmak országaiban erősödik a háborúellenes mozgalom és a két birodalomba betagolt népek önálló állammá való szerveződéséért folytatott harca. Ez kihat a háború további menetére is, az antanthatalmak fokozatosan erőre kapnak, az Amerikai Egyesült Államok támogatásával.
1918. június 15-én Piavénál az osztrák-magyar támadás kudarccal végződött, a július 15-i utolsó nagy német támadásra a nyugati fronton három nap múlva az antant ellentámadással válaszol, a németek visszavonulásra kényszerültek. Augusztus 8-án az Antant seregek repülőgépek és harckocsik tömeges bevetésével áttörik a visszavonuló németek arcvonalát.
Rimler Károly polgármester tiszteletdíja
Ezzel a címmel jelent meg a Nagyváradi Napló 1918. szeptember 5-i számában az alábbi idézet, amelyből nemcsak a polgármester töretlen népszerűségét munkájának elismerését ismerhetjük meg, de szerénységét és önzetlenségét is. Idézzük a cikket: „Rimler Károly polgármesterről mindenki tudja, hogy szerény ember, és ha lehet, még ennél is lelkiismeretesebb tisztviselő. Típusa annak a becsületes, puritán közigazgatási tisztviselőnek aminő már nagyon kevés akad széles e hazában. Mindig és mindenhol ott van, amikor a tisztviselők anyagi helyzetének megjavításáért valamit tenni lehet. De ott találjuk őt mindenütt, amikor Nagyvárad városának naggyá és korszerűvé tételéről esik szó. Nem kap és nem is kér ezért semmit. Hiszen emlékezetes még az a kölcsönüzlet, amely létrejött az Első Hazai Takarékpénztárral, 10.000 koronát adott jótékony célokra, azzal, hogy minden nagyobb üzletnél ezt szokta tenni. A polgármester nem szólt senkinek semmit, hanem a pénzt, úgy ahogy kapta leküldte a pénztárba és bevételeztette, mint a város bevételét. Mindez elmondása pedig úgy vált aktuálissá, hogy a tanács tegnapi ülésén beterjesztette az 1917-es évi zárszámadást és a személyzet jutalékára fordítandó 51.740 korona mikénteni javaslatait. Juricskay Barna pénzügyi tanácsos azt javasolta, hogy a villamosmű jövedelméből adjanak tiszteletdíjat a polgármesternek és dr. Thury László főügyésznek, Rácz Géza főszámvevőnek és Komlóssy József gazdasági tanácsosnak.
Az indítvány meglepetést okozott, de Juricskay olyan meggyőző hévvel bizonyította indítványának helyességét, hogy nem lehetett egyszerűen napirendre térni fölötte.
Az első hozzászóló Rimler Károly volt – a polgármesteri állás csak dekórum, amely fizetésen kívül nem ismer más tiszteletdíjat, én a magam részéről csak a kötelességet ismerem. Fordítsák csak a tiszteletdíjakat a tisztviselők fizetésének javítására, annak én sokkal jobban örülök.
Juricskay azt felelte, ma már más világot élünk. A városnak a villamosmű is egy üzlet, amelynek jövedelméből honorálni kell mindazokat, akik dolgoznak érte. Sem a polgármester úr, sem a főjegyző úr ez ideig nem kapott tiszteletdíjat azokért a különmunkákért, amelyeket olyan páratlan szorgalommal intéztek. Rimler Károly és dr. Thury László felszólalása után a tanács úgy döntött, hogy az indítványt méltányosnak tartja és ilyen szellemben a közgyűlésnek javaslatot fog tenni.”
Gyűlnek a vészfelhők
1918. szeptember 14-én a balkáni antant-hadtest döntő támadást indított Ausztria–Magyarország ellen, és a gyors bolgár és török kapituláció után ellenállás nélkül közeledett a Monarchia határai felé.
1918. október 12-én az erdélyi és a magyarországi Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága Nagyváradon Aurel Lazăr ügyvéd Nagysándor József utcai házában tartott ülésükön elfogadták az Erdélyi és Magyarországi Román Nemzeti Függetlenségi nyilatkozatát, amelyet 1918 októberében felolvasott a magyar képviselőházban is.
Hiábavalónak bizonyult Bécs fegyverszünetre és béketárgyalásra vonatkozó javaslata és 1918. október 16-i manifesztuma, mellyel a császár szövetséges állam létrehozásával próbálta megállítani Ausztria–Magyarország felbomlását, ez már nem sikerült, nem sikerülhetett. Ekkor már nemcsak Károlyi Mihály, de Tisza István is elismerte a háború elvesztését.
1918. október 18-án Nagyvárad városi közgyűlésen Stokker József és Grósz Menyhért A független Magyarországért című beadványát tárgyalták. Kijelentették, hogy megszűnik a dualizmus és a perszonálunió alapján a demokratikus népkormánynak egy önálló független Magyarországot kell kikiáltani. Lukács Ödön felszólalásában hangsúlyozta, hogy a népek önrendelkezési jogát illetően nem eléggé világos, mert nem mondják, hogy ez a kül- vagy a belpolitikában érvényesül.
A polgármester helyesli a főjegyző előterjesztését, s kijelenti, hogy ha magát Wilsont kérdeznék meg, ő maga sem tudná megmondani, hogy milyen demokratikus törvényeket kellene hozni Magyarországnak, amely minden nemzetiség igényét kielégítené.
Lukács Ödön újból szót emelt a demokratikus fejlődés mellett, majd pedig a polgármester meleg szavakkal ajánlotta elfogadásra a javaslatot. Az állandó választmány elfogadta.
Ezen a napon, 1918. október 18-án a Nagyváradi Napló adta hírül, hogy a magyar parlamentben elhangzott a román nemzeti párt deklarációja, amelyet a nagyváradi ügyvéd, Vajda Sándor – Alexandru Vaida Voievod nemzetiségi képviselő napirend előtt olvasott fel, s közölte ezt a szöveget. „A magyarországi és erdélyi román nemzetnek szervezete nem ismeri el a parlament és a magyar kormány jogosultságát, hogy magát a román nemzet képviseletének tekintse, s nem ismeri el tőle idegen tényezők oly jogát, hogy a békekongresszuson a magyarországi és erdélyi román nemzet jogait képviseljék, mert az érdekek védelmét csakis saját nemzetgyűlése által kijelölt tényezőknek adja. A párt végrehajtó bizottságán kívül senki sem lehet feljogosítva, hogy a nemzet politikai ügyeire vonatkozó kérdéseket tárgyaljon. A határozatokat és megegyezéseket, melyek a bizottság hozzájárulása nélkül hoznak, érvénytelennek tekintik.”
Október 23-ról 24-re virradó éjszakán megalakult a budapesti Károlyi-palotában a Magyar Nemzeti Párt – tagjai a Károlyi párt, a Jászi-féle Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Elnökül Károlyi Mihályt választják. Programjukban, amelyet Jászi Oszkár fogalmazott meg a 48-as hagyományok szellemében követelték a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását, a képviselőház feloszlatását, új demokratikus választásokat, a wilsoni béketerv megvalósítását Magyarország területi integritásának fenntartásával, nagyszabású birtok és szociálpolitikai reformokat. A Nagyváradi Napló A képviselőház izgalmas ülése címen számolt be erről az eseményről s ugyanott közölte, hogy Mihali Péter román képviselő a magyar Országgyűlésben néhány megjegyzést tett a román nemzeti párt Vajda Sándor által előadott deklarációjához. Kijelentette, hogy a magyarországi románok e kialakuló új világban egy független, erős, boldogabb magyar nemzet tagjai lesznek.
Ettől kezdve tüntetést tüntetés követett, a tömegek a 12 pont teljesítését, a Nemzeti Tanácsból új kormány alakítását és a béke megkötését követelték. De nemcsak Budapest, hanem az egész monarchia forrongott, október 28-án megalakult a Csehszlovák Köztársaság, október 29-én a zágrábi országgyűlés kimondta Horvátország elszakadását, október 30-án megalakult Ausztria forradalmi kormánya. Így aztán az Osztrák–Magyar Monarchia gyakorlatilag az őszirózsás forradalomnak nevezett október 31-i magyarországi fordulat előtt felbomlott.
Ezen a napon József főherceg kinevezi Károlyi Mihályt miniszterelnökké, aki a Nemzeti Tanácsba tömörült pártokból megalakítja koalíciós kormányát és József főherceg előtt felesküsznek a királyra. Másnap, miután a király a Károlyi kormányt saját kérésére felmentette a neki tett eskü alól, november 1-jén este a kormány tagjai Magyarországra és a magyar népre esküsznek fel.
Ezen az ellentmondásos, zűrzavaros napon állítólag „ismeretlen” fegyveresek meggyilkolták gróf Tisza Istvánt, egykori miniszterelnököt, akit a nagyváradiak döntő többsége saját miniszterelnökének, s nagy patriótának tartott.
Az országos változások nagyváradi visszahatása
1918. november 1-jén a Nagyváradi Napló vezércikkben: Nagyvárad polgársága, munkássága, helyőrsége a Nemzeti Tanács mellett címen így írt: „A városi tanács megfogalmazta a város proklamációját, melyben csatlakozik az Országos Nemzeti Tanácshoz. Nagyvárad városi tanácsa a mai válságos időben Magyarország jövőjét csak úgy látja biztosítva, ha az ellenséges invázió le lesz verve és az ínséget a rögtönös béke és teljes demokrácia váltja fel. Ez a Nemzeti Tanács programja. A város tanácsa csatlakozik e programhoz, a Nemzeti Tanácsot elismeri, munkájában támogatja. Mivelhogy pedig a várost megillető önrendelkezési jog letéteményese a város képviselő testülete, ennél fogva a város tanácsa rendkívüli közgyűlést hívott egyben hogy a törvényhatósággal a további egyetértő munkában megállapodjunk. Sorsunk attól függ, hogy akkor, amidőn kelet felöl a román betörés fenyeget, délről a szerbek, Szlavóniában szökött martalócok fosztogatnak, a személy és vagyon biztonságot sikerüljön megőrizni. Ezért a városi tanács minden lehetőt megtesz, hogy a város lakosságát minden rendzavarástól megóvjon.
Felszólítja ezért a város tanácsa a város közönségét, támogassa nagy nemzeti kötelezettségének teljesítésében. Csatlakozásával adjon erőt a hatóságok lelkes törekvéseinek megvalósításához, sorakozzék zászlónk alá, melyre a béke, a függetlenség és a nemzeti becsület van írva.
Rimler Károly polgármester, Lukács Ödön főjegyző”
1918. november 3-án tartották az első együttes tanácsülést, amelyen szintén Rimler Károly elnökölt, de jelen voltak a Nemzeti Tanács részéről dr. Grósz Menyhért, dr. Ágoston Péter, dr. Berkovits René, Bíró Márk, Fridländer Sándor valamint a Katz fivérek: dr. Katz Béla és dr. Katz Lipót.
November 5-én Dutka Ákos: Vigyázzunk emberek! címmel írt lelkes hangú, de felelősségteljes vezércikket a Nagyváradi Naplóban. Cikkét így kezdi: „Forradalmi testvérek! Legyünk józanok és méltók a fölénkbenőtt történelmi napoknak.”
November 6-án Széchenyi Miklós püspök pásztorlevelét közölték a lapok, melyben megfogalmazta álláspontját a békéről és a Nemzeti Tanácsról. [Remek diplomáciai érzékkel megfogalmazott, mértéktartó, elgondolkoztató, de az értők számára iránymutató írása nem illeszthető jelen munkánk kereteibe – csak figyelemfelkeltésként említjük meg.]
November 6-án a Nemzeti Tanács felfüggesztette a törvényhatóság működését azzal, hogy létrehozhatják a polgári tanácsot. 1918. november 7-én Rimler Károly nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy első feladata a rend, a biztonság fenntartása. Hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja, elvárja véleményének figyelembe vételét az új hatalom képviselői által. Kéri, sőt elvárja, hogy a közigazgatási bizottság és a közgyűlés kezdje mag működését. Hivatkozik arra, hogy az új belügyminiszter Nagyvárad törvényhatóságához intézett leiratot, tehát elismeri annak törvényességét.
Ugyanezen a napon közölték a lapok, hogy a városi tisztviselők letették az esküt az új főnökségre dr. Soós István jegyző asszisztálása mellett. Rimler Károly az új főispán, dr. Katz Béla kezébe tette le az esküt.
1918. november 7-én Károlyi Mihály miniszterelnök vezetésével küldöttség ment Belgrádba Franchet d’Esperey tábornokhoz az antanthatalmak keleti frontjának főparancsnokához, hogy Magyarország nevében külön fegyverszüneti tárgyalást folytasson. A tábornok 18 pontból álló, a magyar részről elfogadhatatlan követeléseket nem írják alá.
November 15-én Jászi Oszkár folytatott tanácskozást Aradon a Román Nemzeti Tanáccsal, de az elutasította a számos engedményt (köztük számunkra megalázókat) tartalmazó javaslatait.
November 17-én végre egy jó hírt is olvashattak a nagyváradiak újságjaikban: Hazajönnek a váradi négyesek Olaszországból.
November 19-én a Nagyváradi Napló így számolt be megérkezésükről: „Kratochvil ezrede a fegyvereket megőrizve 50 gépfegyverrel és 800 puskával hozta haza az 1200 váradi honvédot. Az egész trént, meg szép olasz hintókat, gépfegyvereket, puskákat, muníciót, nyersanyagokat, mint hadizsákmányokat, amelyekről tudta, hogy idehaza szükség lesz rájuk.
A peronon Ágoston Péter kormánybiztos, Rimler Károly polgármester, a magyar nemzeti tanács több tagja, a román nemzeti tanács részéről Csorogaru Romulusz püspök, Lázár Aurel és dr. Ardelean Justin fogadta őket.
Kratochvil vezérezredes rövid köszöntőjében így szólt a megjelentekhez: »Négy és fél esztendővel ezelőtt, úgymond erről a helyről indultunk el, és azt fogadtuk, hogy győzedelmesen térünk vissza. Fölemelt fővel mondom, hogy győzelemmel jöttünk vissza. Pillanatra meg kell állnunk, hogy megemlékezzünk a sok drága bajtársunkra, akik vérüket ontva ott maradtak a csatatéren. Isten áldása rájuk. Mi pedig, akik hazajöhettünk, köszönjük a szeretetteljes üdvözlést és fogadalmakat.
Éljen a haza! Éljen Bihar vármegye és Nagyvárad közönsége!«”
A lap megírta, hogy ugyancsak vasárnap érkezett haza Nagyvárad 37-es gyalogezrede, de csak annak a trénje mintegy 200 főnyi utász, egy hadnagy vezetésével. Az ezred törzskara és a lövészárkokban volt századok nem jöttek meg, valószínűleg olasz fogságba estek.
November 21-én végleg megszűnt a román–magyar megbékélés reménye. Az Aradon székelő Román Nemzeti Tanács elnöksége proklamációt tett közzé, hogy nem maradnak állami közösségben a magyarokkal.
Nagyváradon mégis volt egy közismert román ügyvéd, dr. Pelle János, aki két nyílt levélben foglalt állást a román–magyar megegyezés mellett, az egyiket magyar nyelven dr. Grósz Menyhértnek, a nagyváradi magyar nemzeti tanács elnökének, a másikat dr. Aurel Lazar Aurelhez, mint a nagyváradi román nemzeti tanács elnökéhez címezte román nyelven. Akkor már Lázár Aurel jóval magasabb pozícióban képviselte a román érdekeket.
1918. november 24-én a Tiszántúl Nagyvárad népe köztársaságot akar címmel terjedelmes összeállítást közölt, melyben beszámol a városi tanács határozatáról, közli Bíró Márk ott elhangzott beszédét a 400 éves Habsburg uralomról, ismerteti a polgármester bejelentését, hogy Nagyvárad város tanácsa a köztársasági államforma mellett foglalt állást. Ezt ismertetjük az alábbiakban:
„Rimler Károly polgármester megkapó beszéd keretében felolvasta a városi tanács határozatát: »Nagyvárad város tanácsa a történelmi nagy események hatása alatt, amidőn a világ felszabadítás nagy gondolata vezérli a társadalmat, lelkiismeretes mérlegelés tárgyává tette, hogy Magyarország új élete minő új államjogi berendezést tesz szükségessé. A szabad eszmék diadala, s ennek nyomán a Földet rázó evolúció, amely széttörte az aulikus Ausztria bilincseit, köztársasággá tette a hatalmas Németországot, s lángba borítja az olaszok, franciák és angolok népeit, megöli az imperializmus kísértő szellemét, Magyarországnak is meghozta szíve vágyát, a szabadságot és függetlenséget. (…) Ezen izzó atmoszférában Magyarország csak úgy tudja fennmaradását biztosítani, ha határai között békés, szabad és boldog emberek hazáját teremti meg, s az emberi élet e nagy vívmányait pedig csak úgy érheti el, ha a hazai földön való közös együttélés formáit és szabályait a világ-felszabadítás nagy szellemében alkotja meg. Éppen ezért Nagyvárad tanácsa, hazaszeretettől áthatva állást foglal a köztársasági államforma mellett. Meggyőződésünk, hogy ez az állásfoglalásunk nem állítja ellentétbe a monarchikus államforma keretében vállalt kötelményeinket, mert a királynak hűségesküje alól való feloldozása a magyar közélet többi szereplőinek is megadta a magyar népfenség nevében az elhatározási és cselekvési szabadságát.«”
E ma már kissé nehezen követhető, bonyolultnak tűnő megfogalmazásból kitűnik a polgármester őszinte hite a humanista eszmékben, az erkölcsös, becsületes politizálásban. Mai szemmel olvasva, a korabeli eseményeket, azok körülményeit és következményeit ismerve megállapíthatjuk, hogy túlságosan idealisztikusnak bizonyultak az ő őszinte reményei és elvárásai a korabeli politikusok valamennyi oldalával szemben. És ez sajnos a mai helyzetre is érvényes: A történelem ismétli önmagát.
1918. november 26-án megalakult a zsidó nemzeti szervezet is Nagyváradon. Programjukban ezt írták: „mi, tagjai az egymillió kétszázötvenezer magyarságnak szintén nemzeti közösséget akarunk alkotni. Mi magyar zsidók akarunk maradni, és a magyar integritásért célunk küzdeni.” Ezen állásfoglalását fenntartotta a későbbi években, a román impérium megszilárdulása után is a nagyváradi neológ hitközség vezetője, a kitűnő költő, a Kisfaludy Társaság tagja Kecskeméti Lipót neológ főrabbi.
Ugyancsak november 26-án tartották a dr. Ágoston Péter által főispánként és kormánybiztosként létrehozott Propaganda bizottság nyitórendezvényét a Városháza nagytermében. Grósz Menyhért a Nemzeti Tanács elnökeként arra figyelmeztette a nagyszámú hallgatóságot, hogy meg kell akadályozni a jobboldali royalista és a baloldali anarchista veszélyt. A Propaganda bizottság elnöke Berkovits René a forradalom védelméről tartott előadást.
1918. december 1-jén a gyulafehérvári román nemzetgyűlés kimondta Erdély egyesülését Ó-Romániával. Ezzel befejeződött az egységes román állam kialakulási folyamata. Erdély új vezetésére kormányzótanácsot – Consiliu Dirigent-et választanak, amely 1920. április 2.-ig működött. Elnöke Iuliu Maniu lett. A Gyulafehérvári határozat szerint az együttlakó nemzetiségek teljes szabadságot kapnak; az oktatás, közigazgatás és igazságszolgáltatás saját nyelvükön történik, nemzetiségük soraiból választott tisztviselők révén; minden nemzetiség számarányának megfelelő képviseletet kap. A gyűlés létrehozta az Erdélyi Román Kormánytanácsot, amely 1920. április 2-ig működött Iuliu Maniu vezetésével.
Nagyváradon nem keltett riadalmat e hír, hisz a történelmi Erdély határain, Királyhágon túl fekszik.
1918. december 13-án a Nagyváradi Napló arról adott hírt, hogy francia katonák jönnek a városba fenntartani a rendet. Nagyvárad sorsa előzetes békekonferencián fog eldőlni.
Közben megkezdődött a Kárpátokon túlról a román csapatok behatolása Erdélybe. December 18-án a Nagyváradi Napló közölte Ugron Gábor nyilatkozatát, miszerint nincs megelégedve a magyar kormány tétlenségével, hogy nem igyekszik megvédeni a székelyeket, akik készek az utolsó szál emberig védeni hazájukat és készek visszaállítani a korábbi önálló Erdély országot. Azt is elmondta, hogy a románok Kolozsvárt, Nagyváradot, sőt Debrecent és Budapestet is meg akarják szállni.
1918. december 23-án Philippe Berthelot tábornok a Havasalföldön állomásozó Dunai Hadsereg parancsnoka, a bukaresti francia misszió vezetője jegyzéket juttat el a magyar kormányhoz. Közli, hogy engedélyezte a román hadsereg-főparancsnokságnak a november 13-i belgrádi fegyverszünetben megszabott erdélyi demarkációs vonal átlépését. (Amit a román hadsereg már napokkal azelőtt megtett.)
A Nagyváradi Napló december 23-i számában Kolozsvár sorsa című cikkében megírta, hogy Apáthy István Erdély kormánybiztosa arra kérte a román főparancsnokot, hogy Kolozsvár megszállását halasszák december 29-re, vagy legalább a karácsonyi ünnepek utánra. Kérése nem talált meghallgatásra.
Ennek ellenére sor került mégis a kolozsvári magyar nemzetgyűlésre, ahol legalább annyi magyar és székely gyűlt össze, mint december 1-jén Gyulafehérváron, csak az itt elhangzott kívánságokat, kéréseket, követelményeket egyszerűen elseperte a történelem vihara. A nagyváradi küldöttségben részt vett Strengar Demian Sava szociáldemokrata párttitkár és Avramescu bukaresti szociáldemokrata, akik tiltakoztak az ellen, hogy miután a magyar kormány megengedte a románok gyulafehérvári nemzetgyűlést, sőt külön vonatokat is biztosított az odaigyekvők számára, a románok megakadályozták a székelyek Kolozsvárra jutását. (Ez már nem bír semmilyen jelentőséggel, de hozzátartozik a történelmi igazsághoz.)
Kolozsvár megszállása után biztossá vált a román seregek Nagyváradra történő bevonulása. December 25-én a Tiszántúlban Napok kérdése Nagyvárad megszállása címen jelent meg egy rövid és semmi konkrét forrása nem hivatkozó cikk.
A Nagyvárad 1918. december 28-i számában Rimler Károly polgármester így válaszolt az újságíró kérdésére: „A sorompónál fogom várni őket. Mindez azonban csak terv. Az hogyan történnek a dolgok, az akkori körülményektől függ, elsősorban attól, ha a megszálló csapatok parancsnoka nem hív-e maga elé, ahogy a kolozsvári polgármesterrel tette. (…)
Egyet mondhatok: a helyemen maradok, ameddig erőm és a körülmények megengedik, s csak egy célom van e szerencsétlen napokban: a város minden polgárát megvédeni. Én bízom benne, hogy sikerül, mert a románok konciliaris viselkedéséről kapok mindenfelől híreket.”
1918. december 31-én azt írta a Nagyváradi Napló: Francia lovasság jön Nagyváradra. Berthelot tábornok tegnap rövid látogatásra érkezett. A Nagyvárad tudósítója megkérdezte, mikor cserélik fel a román csapatokat franciákkal. A tábornok így válaszolt: Nagyváradra egyelőre egyáltalán nem jönnek csapatok, de ha rendfenntartás szükségessé fogja tenni, akkor francia csapatokat küldök, amelyeket román csapatok fognak kiegészíteni.
Román közélelmezési biztost nevezett ki a nagyszebeni kormányzótanács egy volt nagyváradi honvédtiszt Bezsán Miklós személyében, aki megkereste Lukács Ödönt, a helyettes polgármestert, hogy tájékoztassa a város közélelmezési állapotáról. Lukács kérte, hogy a román kormányzótanács is legyen segítséggel a város közellátásának biztosításában.
Berthelot tábornok nagyváradi tartózkodása során találkozott Ágoston Péter kormánybiztossal, aki a következő szavakkal köszöntötte őt kitűnő franciasággal: „Üdvözlöm a győztest, aki győzelemre segítette a magyar köztársaságot és a demokráciát. A francia nemzet nagy gondolkodói és írói, Franciaországból ideszármazott utódai kiknek egyike, ím ön előtt áll, járultak hozzá, hogy a nagy átalakulás megtörténjen.” – Majd elmagyarázta a tábornoknak, hogy ő francia eredetű családból származik, nagyatyja Mercier tábornok volt, atyja pedig Elszászból került Magyarországra. A továbbiakban arról igyekezett meggyőzni Berthelot-ot, hogy indokolatlanok a románok területi követelései, s azért is elfogadhatatlanok, mert itt az új köztársaságot egy régi királysággal akarják felváltani. Elmondta, hogy a város lakóinak aggodalma azzal magyarázható, hogy 95%-ban magyarok és csak 5% a román lakosság. Azt is elmondta, hogy a megyében 307.000 magyar és 286.000 román él.
Berthelot válaszában csupán annyit mondott, hogy a demarkációs vonal csak az ellenséges csapatok elválasztását szolgálja, nem jelent végleges határokat.
A következő napon egy másik újsághír arról tudósított, hogy Ágoston Péter kormánybiztos találkozott Vincze Sándorral, az erdélyi főkormánybiztos [Apáthy István] helyettesével, a Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács alelnökével. Beszéltek Kolozsvár román megszállásáról, a magyar hatóságok és a román parancsnokság közötti kapcsolatokról. Kolozsváron úgy tudják, hogy Nagyvárad román megszállása rövidesen bekövetkezik. Berthelot tábornok kijelentette, hogy a román megszállás bizonytalan időre szól, s a román csapatokat francia parancsnokság mellé osztják be (Nagyvárad, 1918. december 31., 1919. január 1.)