A városépítő Rimler Károly III.
A polgármester házassága
Ez a rövid cím a Nagyváradi Napló harmadik oldalán 1916. május 6-án bizonyára óriási szenzációt jelentett a korabeli Nagyvárad minden polgára számára. A mindig a város ügyeit intéző, sokat dolgozó, elfoglalt embernek jóformán nem volt magánélete. Kevés szabadidejében a már említett Kányavár asztaltársaság keretében, férfitársaságban szórakozott, kvaterkázott. Idézzük a lap beszámolóját a nagy eseményről:
„Rimler Károly örömünnepe a mi ünnepünk is. Nemcsak azért, mert ő ennek a városnak a polgármestere, hanem mert Nagyvárad egész polgársága csak szeretettel, tisztelettel és nagyrabecsüléssel gondol a város első polgárára, aki három évtizedes közhivatali működésével szimbóluma lett nemcsak a puritán közigazgatási tisztviselőnek, hanem a kort megértő, a korral haladó várospolitikusnak is, aki a gondjaira bízott értékek önzetlen védelmében, a polgárság jólétének fejlesztésében, a város kulturális és gazdasági felvirágoztatásában értékesítette a maga tudását, tehetségét, energiáját.
Rimler Károly mindenképpen kedves érték nekünk, aki nélkül el sem tudnánk képzelni ezt a várost. A polgárság bizalmából elfoglalt szép állást a közvetlen, jó ember egyszerű természetével töltötte be, valahogy eltüntette a Sal Ferenc-féle piedesztált, mert úgy érezte, bátrabban, könnyebb szívvel fordulhatnak akkor hozzá a segítséget, támogatást, tanácsot kérő egyszerű szegény emberek is. Nincs is senki ebben a városban, aki ne tartaná őt a legjobb akaratú embernek, és a mi hitünk szerint ez a legszebb ítélet ezen a földön, különösen ebben a városban.
Rimler Károly polgármester házassága nem új keletű, nem jelent meglepetést a mi részünkre, mert Nagyvárad polgársága már rég szankcionálta ezt az ügyet. Hiszen ismerjük régtől fogva Rimler Károlynét, ő is ismer bennünket. Csak vissza, haza jön az ő városába, hogy első asszonya legyen a városnak. (A mindenki által ismert, nagynevű orvosnak, dr. Berkovits Miklósnak az özvegye, a Mandel család tagja, férje halála után költözött Budapestre, ott élő rokonsága közelébe) Ezt a helyet nem kellett kiküzdenie, mert a város polgársága, – nők és férfiak egyaránt – a legnagyobb szeretettel és tisztelettel fogadja őt, mint Nagyvárad polgármesterének feleségét.
Dr. Bárczi István Budapest főpolgármestere vezette a házasságkötési szertartást. Mikor Bárczi feltette a kérdést Rimler Károly Emil feleségül akarja-e venni Mandel Vilmát, a polgármester erős nyugodt hangon mondta az igent. A menyasszony is biztos, de kissé elfogódott hangon, halkan mondta az igent.
Ezután felolvasták a házasságkötési jegyzőkönyvet: »Rimler Károly Emil Nagyvárad város ágostai evangélikus vallású polgármestere a mai napon házasságra lépett Mandel Vilma izraelita vallású úrihölgy, budapesti lakossal. A házasságkötés tanúi dr. Hoványi Géza és dr. Sámson József voltak.«
Dr. Bárczi István polgármester meleg szavakkal üdvözölte polgármesterünk nejét, – Károly, régi kedves jó barátom, boldoggá fogja nagyságos asszonyomat tenni. Majd Rimler Károlynak fejezte ki jókívánságait.”
A házasságkötés alkalmából Nagyvárad város tanácsa a következő üdvözlő táviratot küldte:
„Rimler Károly polgármester úrnak, Budapest Brisztol szálloda.
Nagyvárad város tanácsa és tisztikara örömmel vette hírül, hogy szeretett polgármesterünk igen tisztelt arájával házasságot kötött. A tiszteletteljes szeretet érzésével keresi fel önt, hogy életének e fontos mozzanata alkalmából, amely lelkének derűt, szívének pedig boldogságot ad, – benső melegséggel üdvözölje. Szívből kívánja a város tanácsa, hogy e házasság váltsa valóra a reményeket, amelyeket az előkelő házastársak hozzá fűzhetnek és legyen a mai nap egy hosszú, boldog és megelégedett életnek kezdete.
Nagyvárad, 1916. május 2.
Lukács Ödön pm. helyettes.”
A polgármester választávirata:
„Lukács Ödön városi főjegyzőnek
Nagyvárad
Életem nagyjelentőségű napján a városi tanács és tisztikara nevében küldött, szívemnek annyira jóleső, meleghangú üdvözletéért fogadják mindnyájan hálás, szívből jövő, legforróbb köszönetemet.”
Újabb veszteségek és eredmények
1916. május 6-án meghalt Hlatky Endre, aki 1910 óta volt Nagyvárad főispánja. (Bihar vármegyének külön főispánja volt Miskolczi Ferenc személyében, aki nem akarta Nagyvárad főispánságát átvenni, elég volt számára a megye sokféle gondja.) Így esett a választás a tősgyökeres váradinak számító Hlatky Endrére, aki Biharlonkán született 1851. október 21-én, családi birtokukon, de Nagyváradon végezte tanulmányait a premontreiknél és a Jogakadémián. A szabadelvű párt helyi elnöke, 1905-ben országgyűlési képviselője lett, sokat segítette Rimler Károlyt a város fővárosban intézendő ügyeiben. A Szaniszló utcai gyászházból temették nagy részvét mellett.
A világháború folytatása újabb terheket rótt a város lakosságára. 1916-ban már a negyedik hadikölcsönt kellett jegyezni Bihar vármegyére és Nagyváradra 15 millió korona jutott, de ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a virilisek száma a háború évei alatt 62-ről 1916-ra 80-ra nőtt, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a hadviselés míg nem saját területünkön folyt gazdaságélénkítő hatással járt, és elsősorban a hadsereg szükségletét ellátó iparágak fejlődtek, erősödtek és ennek tulajdonosai és beszállítói gazdagodtak.
1916-ban megkezdték a Nemzeti Áldozatkészség szobrának felállítására a gyűjtést. Ez az akció az ország 10 nagy városának és vármegyéjének kezdeményezésére indult 1915-ben. A szoborállító bizottság tagjai: Fráter Barnabás Bihar vármegye alispánja, Rimler Károly polgármester, Obrincsák István honvédezredes és a fővédnök József főherceg.
A hatalmas szobor fából kifaragva fog állni a város szívében Karácsony Géza agyagból elkészített szobra után Molnár József faszobrász faragja ki, a művész irányítása mellett. Mivel a faszobor réz-, illetve bronzpikkelyekkel lesz borítva, már május 24-től megkezdték a borító lapok árusítását. Egy pikkely 2 koronába kerül (a napilapok egy száma akkor 20 fillér volt). Azt is megírták a lapok, hogy aki legalább 50 korona értékű érclemezt vásárol, művészi kivitelezésű emléklapot kap.
1916. május 23-án a Tiszántúl arról számolt be, hogy a városháza nagytermében a város előkelőségét összehívták, hogy megvitassák az emlékszobor állításának ügyét. A polgármester ez alkalommal mondott beszédéből idézünk.
„Tisztelt és nagyrabecsült polgárai Biharmegyének és Nagyváradnak, nagy diadalok idejében hívtunk össze benneteket. A világ szeme lázas izgalommal lesi most, hogyan viseli magát a magyar nemzet most, amikor vitéz ezredünk a pusztulásunkra esküdött ádáz ellenség legnagyobb rémületére jövendő királyunk vezetése alatt bevonul a hitszegő szövetségesünk földjére (…)
A mi mai ünnepünk szent áldozás a hazaszeretet, a hála, az emberi könyörületesség oltárán. (…)
Adjunk otthont, kenyeret és vigasztalást hőseink hátramaradottjainak. Tudjátok, hogy sok ezren, fiatalok és öregek soha többé visszajönni nem fognak, nem ereszti vissza őket a föld. Ugye nem tűrjük, mi itthonlévők, hogy az ő gyermekeik, öreganyjuk, akikre ők haláltusájukban, haldokló szívük utolsó dobbanásával gondoltak, közöttünk szemeink láttára nyomorogjanak. Nem akarunk szégyenkezni gyermekeink előtt, nem akarjuk a hálátlanság bélyegét hordani homlokunkon. Hatalmas szobrot emelünk és nem lesz Biharvármegyében, Nagyvárad városában olyan család, egyesület, testületi társaság, vállalat, nem lesz olyan polgár, aki egy rézszeg vagy egy rézlemez árával ne járulna hozzá a szobor felállításához és ezzel önvédelmi harcunk legelszántabb áldozatai jövendőjének biztosításához.”
A Nagyváradi Napló 1916. május 14-én már arról adott hírt, hogy megkezdődött az Áldozatkészség – Isonzó őre szobrára a gyűjtés, réz pikkelyekkel és lemezekkel fogják díszíteni Karácsonyi Géza művét. Felhívja olvasóit, hogy anyagi erejük, lehetőségük felső határáig támogassák a nemes kezdeményezést, mellyel a hazáért harcolók családjainak nyújtanak segítséget. Június 3-án a törvényhatósági bizottság állandó választmánya elfogadta javaslatait a június közepén sorra kerülő közgyűlés napirendjére. Fontos téma lesz a fronton szolgáló katonák családjainak megsegítésére vonatkozó intézkedések elfogadása és az egyre súlyosbodó húshiány enyhítésére javasolni fogják, hogy a város bármelyik részében lehessen sertést tartani. A június 20-i közgyűlésen ezt is megszavazták és támogatták a polgármester javaslatát, hogy a város tisztviselői egy-egy fizetési osztállyal magasabba legyenek besorolva, tekintettel a háború követelményeként beálló drágulásra és pénzromlásra.
1916. július 14-én dr. Cziffra Kálmán lett Nagyvárad új főispánja, Rimler Károly helyettes főispáni tisztet is betölt mellette. Az új főispán hivatalos installációja július 28-án volt. Augusztus elsején Nagyvárad első orvosnője, Ravaszdi Barnáné dr. Braun Erzsébet megkezdi gyógyító tevékenységét.
1916. augusztus 3-án az Isonzónál harcoló négyes honvédek saját háborús lapot adnak ki Isonzói tárogató címmel dr. Váradi Ödön szerkesztésében.
Augusztus 9-én Rimler Károly Kérelem a város közönségéhez címmel közleményt jelentet meg a helyi lapokban. Ebből idézünk: „… Folyó hó 18-án a harctéren küzdő összes csapatok szeretetadományban fognak részesülni I. Ferenc József császári és királyi felség születésnapján. Az itthonmaradottak szerető gondoskodása ezen nevezetes napot a legméltóbban úgy ünnepelheti meg, ha pénzadományaival hozzájárul ahhoz, hogy hős fiaink odakint a harctéren a hadvezetőség intenciói szerint erre a napra a tapasztalatok szerint szeretetadományokkal elláttatnak.
Lássuk el hát őket olyan bőségben, mint ahogy ezt megérdemlik akkor amidőn páratlan hősiességgel tartóztatják fel a reánk zúduló ellenség túlerőit, akkor amidőn a szó szoros értelmében hazánk földjét, hazánk határait védik.
Nagyvárad, 1916. aug. 8.
Hazafias üdvözlettel
Rimler Károly
Háború Erdélyért
A román politika vezető erői 1916 nyarán elérkezettnek látták az időt, hogy feladva semlegességüket az Antant oldalára állva belépjenek a világháborúba. A titkos konvenciót augusztus 15-én kötötték meg, s két nap múlva, augusztus 27-én este diplomáciai úton közölték, hogy Románia hadiállapotban lévőnek tekinti magát Ausztria–Magyarországgal.
A magyar hadvezetőséget, de az egész magyar társadalmat felkészületlenül érte a hadüzenet és a román seregek behatolása a jóformán védelem nélkül álló erdélyi területekre. Az ott lakó székelység nagy tömegekben hagyta el szülőhelyét, a menekültáradat már augusztus végén, szeptember elején elárasztotta Nagyváradot is.
1916. szeptember 2-án a Tiszántúl Nagyvárad társadalma a menekültekért címmel számolt be a kialakult helyzetről és arról, hogy dr. Cziffra Kálmán főispán vezetésével Intéző bizottságot állítottak fel az ügy kezelésére és lehető megoldására. Az Intéző bizottság többi tagja: Rimler Károly polgármester, Lukács Ödön helyettes polgármester, dr. Medvigy Gábor ügyvéd, Gerő Ármin rendőrfőkapitány, dr. Tóth Ferenc ügyvéd előadó-tanácsos, Sass Elemér főispáni jegyző.
1916. szeptember 8-án meghirdették az ötödik hadikölcsön jegyzési akciót, amely a kialakult új háborús helyzet miatt vált rendkívül fontossá.
Rimler Károly polgármester jelentése szerint szeptember első két napján 3000 átmenő menekültet láttak el, az ideiglenesen felállított segélyező pontokon. Nagyváradon ekkor 207 férfi, 275 nő és 465 gyermek, összesen 947 személy maradt rokonoknál, ideiglenes szálláson, befogadóhelyeken. 1916. szeptember 11-én, a városi közgyűlésen Rimler Károly beszámolt a menekültek ügyéről is, elmondta, hogy a város egész társadalma támogatja a hatóságot e súlyos ügy kezelésében. Sulyok István tanácstag, református lelkész elmondta, hogy már halálozás is előfordult a menekülők között és rámutatott, ilyenkor kétszeres kötelességünk segíteni a szenvedőkön. A halotti bizonyítványba, melyet ilyenkor felvesznek, minden intézkedést fel kell írni. A menekülök között elhalt Jancsó István kézdivásárhelyi városi aljegyző. A halotti látlevelet és a bizonyítványt felvették, de nem intézkedtek, hogy a holtat honnan kell eltemetni. Családtagja nem volt itt, tehát a rendőrségnek kellett volna értesítenie a lelkészi hivatalt. Hasonló esetekre kér intézkedéseket.
A polgármester válaszában elmondta, intézkedett, hogy az elhunytat, mint kollegájukat tisztességesen temessék el. A halotti anyakönyvbe csak azt lehet felvenni, ami elő van írva, de intézkedni fog, hogy a jövőben hasonló esetben a lelkészi hivatalt megfelelően értesítsék.
A város életrevalóságát bizonyítja, hogy ebben a nehéz helyzetben sem érvényesült a régi latin mondás, hogy „a háborúban hallgatnak a múzsák”. 1916. szeptember 10-én megjelent a Színház és Művészet című szépirodalmi hetilap első száma. Az új lapot beharangozó hirdetés szerint „Változatos tartalom, kitűnő elevenség és hangulat nagy érdeklődésre tarthat számot. Emőd Tamás, Székely János, Marton Manó, Barna Ferenc, Huzella Ödön, Nagy Mihály, dr. Major Rezső, Kormos Ferenc és Branyiczky Dezső írásai váltakoznak a színházi újságban, csekély 20 fillérért vesztegetik a tőzsdékben [trafikokban], színházi jegyszedőknél és utcai árusoknál.”
Visszatérve a háborús ügyekre, annak kellemetlen következményeire, szeptember 13-án Lukács Ödön polgármester-helyettes a rekvirálási rendeletet ismertette a napilapokban.
1916. szeptember 14-én, a városi közgyűlésen arról tárgyaltak, hogy folytatódik a gyűjtés az Áldozatkészség szobrára. Megalakították az erdélyi menekülteket segélyező bizottságot, s meghallgatták a nagyváradi románok hazafias nyilatkozatát.
1916. szeptember 17-én hatósági konyha nyílt a Körös utcai Botó-féle alapítvány házában, ahol naponta 400 ebédet készítenek a menekülők számára – írta meg a Tiszántúl.
1916. szeptember 21-én Biharvármegye közgyűléséről számolt be a Tiszántúl. A közgyűlés egyik pontja, az erdélyi menekültek segélyezése volt, melynek kapcsán dr. Csordás János felolvasta a következő nyilatkozatot: „A most folyó világforgatag kitörése óta a román nép a legnagyobb lelkesedéssel dobta oda a haza oltárára minden kincsét, életét és vérét, és minden testi és lelki energiáját, amelyek emberileg kifejezhetők voltak.
A világháborúnak Románia alattomos beavatkozása folytán kreált új fázisában a román nép magatartása nem lehet más, mint az, amely a magas trón és a magyar haza iránti hagyományos hűségből természetesen folyik. Nem lehet más ez a magatartás, mint az, amely hősöket nevel a hazának, és amely újabb önfeláldozással, elszántsággal és vitézséggel fogja gyarapítani a magyar hadsereg dicsőségét.
Biztosítom a tekintetes törvényhatóságot, hogy a biharmegyei román nép magatartása sem lesz más, mint hazafias, és a haza védelmének nagy művében semmiféle hatalomnak a világon nem fog sikerülni választófalat emelni a románság és a magyar testvérek közé, mert a magyar és a román vérrel egyaránt átitatott harcmezőkről a testvéresülés szent szelleme száll felénk, amelyet semmiféle fegyverrel széttépni nem lehet.
Némuljon el minden bizalmatlanság, és ne hagyja el senkinek az ajkát a gyanú szava, amely bár egy pillanatig is, de képes volna a testeket megbénítani és az energiákat elzsibbasztani.
Ebben a sorsdöntő, súlyos időkben csak egy érzésnek szabad a lelket uralnia: a hazafias érzésnek, csak egy szó hagyhatja el ajkunkat: a kölcsönös megbecsülés és szeretet szava, és csak egy gondolta szállhat el agyunkból: a magyar haza igazi, nagy dicsősége.
A zászló alá, amelyen ezek az elvek vannak felírva lelkesen fog felsorakozni minden biharmegyei román és a jövőben is ki fogja venni illő részét a magyar haza védelmében.”
A Tiszántúl a továbbiakban beszámolt arról, hogy dr. Csordás János beszédét többször zajos tetszésnyilvánítással szakította félbe a közgyűlés, s végül lelkesen megéljenezték.
Dr. Miskolczi Ferenc főispán úgy értékelte, hogy a beszéd szívből jövő felajánlás a trón és a haza iránt, s hasonló nyilatkozásokat tettek a magyarországi románság többi jeles vezetői és főispánjai. Indítványozta, hogy a felolvasott nyilatkozatot a vármegye jegyzőkönyvében szó szerint megörökítsék. Indítványát zajos helyesléssel fogadta a közgyűlés.
1916. szeptember 28-án szintén a Tiszántúl számolt be arról, hogy Mangra Vazul, mint szebeni mitropolita a király előtt letette a hűségesküt. Másnap, a szeptember 29-i számában Mangra riadója az áruló oláhok ellen című cikkében szószerint idézi a metropolita szavait: „A hazai románság a Kárpátokon túli oláhokat gyalázatos orvtámadásuk után nem tekinti testvérüknek, hanem ügyük árulójának, ellenségüknek, készek ellenük egy emberként, a legelszántabb harcba szállni, vérüket, vagyonukat áldozni a királyért és a hazáért.”
Közben már szeptember 26-án megindult a német csapatok által is támogatott osztrák–magyar csapatok ellentámadása Erdélyben. Az első nagy csata szeptember 26–28. között Nagyszebennél volt, ezzel kezdődött a román királyi hadsereg visszavonulása. Október 5-én Brassóban a Cenk csúcsán felállított millenniumi emlékművet a visszavonuló hadsereg utászai felrobbantották – adta hírül a Tiszántúl.
Az erdélyi menekültáradat még ekkor is folytatódott. A Tiszántúl október 8-i számában közzétett jelentés szerint addig harmincötezer menekült fordult meg városunkban, nagy többségük tovább menekült az ország belsejébe.
1916. október 20-án a Tiszántúl beszámolójában a város e havi közgyűléséről megírta, hogy a városvezetőség úgy határozott, a más temetőkben eltemetett hősi halottakat is áthozzák a Rulikovszky temetőben kijelölt sírkertbe. Rimler Károly polgármester bejelentette, hogy a hősök sírkertjének gondozását a város vállalja és egy méltó emlékművet is fog állítani a háborúban elesettek számára.
1916. október 29-én iktatták be a Holdas templomban Mangra Vazult, az ortodoxok nagyszebeni érsekét.
1916. november 3-án a Tiszántúl Gyászünnepély a hősök sírjánál című írásából idézzük a polgármesternek ott elhangzott szavait: „… Harmadszor hullatják a fák elsárgult leveleiket, harmadszor zarándokolunk a mi hőseink drága sírhantjaihoz, és még mindig dörögnek az ágyúk, ropognak a fegyverek, lángban ég körülöttünk az egész szemhatár. (…) A természet éppen most készül hideg szemfedőjével beborítani a földet. A tél hideg takarója azonban még nem jelent örök halált, a hideg föld alatt ott van a feltámadás szép és fenséges gondolata. A mi szemhatárainkban is ott dereng már a dicsőséges győzelem hajnalcsillaga, a kiontott drága vér új életet varázsol a földre, feltámad az örök szent igazság, a porba hull, semmivé lesz az irigység, álnokság, erkölcstelenség. Igen, feltámadunk! Kiharcolják gyermekeinknek, unokáinknak a dicsőséges békét, átadják nekünk az imádott, édes magyar hazát, csorbítatlanul, érintetlenül.
Addig is aludjátok hős fiaink az édes haza lágy ölén örök álmotokat, ne zavarja semmi zaj boldog pihenéseteket. Mi pedig harcoljuk tovább a nagy harcot, ne riadjunk vissza semmi áldozattól, még akkor sem, ha mindnyájunknak el kell mennünk.
Ha azonban csüggedés fogna el, idejövünk e megszentelt helyre, drága poraitokhoz, hogy tőletek tanuljuk meg, miként kell szent ügyünkért élni, küzdeni és meghalni.
És most leteszem városunk közönsége nevében a koszorút drága hamvaitokra. E koszorúba fontuk minden bánatunkat, forró könnyeinket, e koszorú jelképezze a mi soha el nem múló hálánkat és kegyeletünket.
Nyugodjatok békében.”
A lap szerkesztője csak annyit fűzött hozzá, hogy „a szép beszéd a közönség tömegéből halk zokogást váltott ki.”
1916. november 9-én a Tiszántúl hírül adta, hogy „Szobrot állít Nagyvárad a 4. honvédgyalogezrednek” s beszámolt Rimler Károly és az ezredparancsnok Kratochvil levélváltásáról ez ügyben.
1916. augusztus 6. és november 2. között zajlott a hatodik, hetedik, nyolcadik és kilencedik isonzói csata az olasz fronton, minden komolyabb eredmény nélkül, de nagy veszteséggel mindkét részről.
November 14-én a negyedik honvédhadezred egyik zászlóalja rövid pihenésre hazaérkezett. Közben november 10-15. között zajlott az ojtuzi csata, melynek megnyerése után az osztrák–magyar haderők behatolnak Romániába. November 15–17. között zajlott a Târgu Jiu-i csata, amelyben a román hadsereg vereséget szenvedett.
1916. november 20-án meghirdették az ötödik hadikölcsönt. Másnap, novembert 21-én meghalt I. Ferenc József osztrák császár, magyar király, utóda IV. Károly lett.
1916. november 28-án Nagyvárad városa az ötödik hadikölcsönre 1 millió koronát jegyzett, a különböző alapok és alapítványok 300.000 korona hadikölcsönt jegyeztek 5,5%-os kötvényekkel. 1916. december 5-én Rimler Károly polgármester felhívást tett közzé a város közönségéhez, hogy támogassák a honvédelmi minisztérium Hadsegélyező hivatalának és a Vöröskereszt Egyletnek a kezdeményezését, a hadbavonultak támogatására segélyt gyűjteni. A támogatók a felajánlott segélyt a polgármesteri hivatalban fizethették be.
A város közgyűlése ezen a napon fejezte ki hódolatát az új királyi pár, IV. Károly és Zita királynő iránt.
1916. december 6-án a német és osztrák–magyar csapatok megszállták Bukarestet.
Az 1916-os év végre reménykeltőnek tűnt a háborúba belefáradt és sok szenvedéssel, nélkülözésekkel sújtott népek számára. IV. Károly császár-király és Vilmos császár békeajánlattal fordult az Antant államaihoz. A Tiszántúl december 16-án közölte Wilson amerikai elnök szavait, mely szerint érdeklődik a békejavaslat iránt, de addig nem nyilatkozik, míg nem ismeri az Antant hatalmak álláspontját. 1916. december 20-án a lap közölte Lloy George elutasító válaszát, melyben kijelentette, hogy „a német kancellár javaslatának elfogadása azt jelentené, hogy fejünket hurokba tennénk. Elégtétel nélkül a béke lehetetlen.” December 23-án Wilson mégis azt nyilatkozta, hogy „a béke közelebb van, mint hinnék” 1916. december 24-én a Tiszántúl arról írt, hogy a pápa is békeakcióba kezdett – mint tudjuk, eredménytelenül.
December 30-án a nagyváradi lapok közölték Rimler Károly polgármester és Lukács Ödön főjegyző aláírásával Nagyvárad hódoló feliratát IV. Károlyhoz és Zita királynéhoz.
1917, a földgázvezeték terve
A március 16-i közgyűlésen a polgármester beszámolt az előző év második felében elvégzett munkákról és a város anyagi helyzetéről. Nagy vitát váltott ki az a bejelentése, hogy Nagyváradnak 2 millió korona deficitje van. Az ellenzék támadását azzal verte vissza, hogy a tanács akarata volt, hogy nagy lépésekben fejlődjünk. Amikor a milliókat felvettük jó világ volt, de jött a rossz, a háború, és a kiadások már nem voltak arányban a bevételekkel.
Március 26-án a helyi lapok közölték Rimler Károly alábbi felhívását a város közönségéhez.
„Újból kérelemmel fordulok Nagyvárad áldozatkész közönségéhez. Távol az édes hazától, különböző harctereken küzdenek derék katonáink, Nagyvárad házi ezredei. E derék vitézek sokszor emberfeletti fizikai munkát végeznek előttük teljesen ismeretlen és szokatlan hegyes, sziklás vidéken. A nehéz fizikai munka és az állandó életveszély után szellemi erősítésre, szórakozásra van szükségük. E célból alakítottak ki a front mögött különböző katonai otthonokat, azzal a céllal, hogy az elfáradt harcosoknak pihenést, üdülést, szórakozást biztosítsanak.
Hősi ezredünk céljait szolgáló katonai otthon részére kívánunk magyar és román nyelvű helyi újságokat, könyveket, szórakoztató eszközöket (dominó, sakk, harmonika, gramafon stb.) gyűjteni számukra. Aki tud adni, hozza el a városháza első emeleti 2. számú szobájába, ahonnan el fogjuk juttatni a rendeltetési céljainak megfelelően a harctéren küzdő katonáinknak pihenőházaiba.”
A Tiszántúl 1917. áprilisi száma beszámolt a polgármester budapesti útjának eredményéről: még ezen a tavaszon kiépítenék az erdélyi földgáz energiát szállító vezetéket Nagyváradig, majd az innen ágazna két irányba, Debrecen és Arad felé, s folytatnák a főágat Budapest irányába. Járványkórházat építenek a biharpüspöki út mellett. A város két és félmillió korona kölcsönét a Pesti Hazai Takarékpénztárnál konvertálják. Az újabb 1.340.000 korona kölcsönt jóváhagyta a minisztérium. A polgármester megsürgette Nagyvárad város új szervezeti szabályzatának jóváhagyását. Engedélyt kért városi szeszfőzde felállítására, felvetette, hogy a vegyvizsgáló állomás engedélyét 3 év óta sem kapta meg. Végül jóváhagyatta az áramdíjak emelését is.
A polgármester vitacikke
1917. május 15-én A városi polgárság szervezkedése címmel Rimler Károly vitába száll dr. Medvigy Gáborral, aki a Szabadság vasárnapi számában bírálta a Magyar Városok Országos Kongresszusán hozott határozatokat, kijelentette, hogy a „polgárság szervezkedésének az a célja, hogy a vidéki városok polgársága egyes budapesti urak járószalagjára kerüljön Budapest partikuláris érdekeinek szolgálatára”.
A továbbiakban kivonatosan idézzük Rimler Károly szavait, amelyek ma is meggyőzően hatnak és igazolják a polgármester elhivatottságát, demokratikus gondolkozásmódját:
„Bármennyire kerültem is mindig, hogy az ország fejlődéséért hazafias lelkesedéssel és kötelességtudással elöl harcoló városok szolgálatában legjobb tudásom szerint végzett munkám közben bárkivel is szembeszálljak, bárkivel szemben a magyar városok országos kongresszusának a haza és nemzet egyes érdekeit szolgáló becsületes, nyílt, minden pártpolitikai vagy partikuláris érdekektől mentes törekvéseit megvédjem, rákényszerít igaz ügyünknek a sajtó útján való nagy tévedések pergőtüzével élesen támadó cikk, mellyel dr. Medvigy Gábor barátom kísérli meg diszkreditálni a városi polgárság új, május 18-iki zászlóbontását a Szabadság vasárnapi számában.” (…) „Az a feladat, ami előtt állunk: bátor kezdéssel felszabadítani és munkába állítani épen maradt fizikai és szellemi erőinket, helyreállítani a megromlottakat, plántálni újakat, minden rendelkezésre álló erőt bevetni az újjáalkotás munkájába, s evvel hazánkat új, gazdagabb élet elé vinni. (…) És mert ezzel szemben azt látja a városok fejlesztéséért nyolc év óta annyi energiával küzdő Magyar Városok Országos Kongresszusa és a polgárság, hogy a városok jelenlegi helyzetükben képtelenek hivatásuknak megfelelni, azért határozta el, hogy a romboló háború után kötelességévé váló újjáalkotás nagy munkájára már most szervezkedik egész erejével, és egységes akarattal felépül a demokratikus alapon az állami gyámkodástól szabaddá tett önkormányzatot, a városok pénzügyi önállóságát, mely képessé teszi egyre növekvő terheink viselését. Ezért vette fel programjába a városi élet és közigazgatás nekilendítését, az építőipar lábraállítását, a fogyasztó polgár fő szükségleteinek kielégítését: a jó, egészséges, olcsó élelmet és lakást, a nép uralmát a törvényhozásban és a közélet minden terén, egyszerű, gyors és élettel teli közigazgatást, jól fizetett, hozzáértő, független tisztviselőkkel; a közterhek arányos, egyforma és igazságos megosztását az egész társadalomra. A termelés fokozását, a gazdasági tevékenység szabadságát, a közérdekből való ellenőrzés mellett. Nagyarányú beruházásokat az állami élet egész vonalán: minden jogi, társadalmi, közigazgatási, egészségügyi és gazdasági feltétel megteremtését arra, hogy több ember szülessék, több maradjon meg , s aki megmarad emberségesen élhessen, boldogulhasson, a munkájuk után élők tisztes megélhetésének biztosítását, a munka nélkül lévőkről és munkaképtelenekről való gondoskodást, egyszóval erőteljes szociális politikát.” (…)
„Amikor pedig 138 magyar város tisztikara és polgársága azt hirdeti programjában, hogy szervezkedésével nem akar sem szövetkezni, sem szembehelyezkedni semmiféle már meglévő politikai párttal, akkor ennek a kijelentésnek az őszinteségét dr. Medvigy Gábornak sem szabad kétségbe vonni.
Nem értem azt sem, hogy miért fél dr. Medvigy Gábor annyira a demokrácia szótól, mikor Lukács György volt miniszter, valóságos belső titkos tanácsos maga üdvözölte Bárczy Istvánt, mint a Városok Kongresszusának elnökét, azért a demokrata és kulturális szellemért, mely a magyar városok irányítását áthatja. Ez a demokrata szellem csak a dolgozó városi polgár érvényesülését keresi, és munkájában a magyar városok egyetemes érdeke vezeti, mely kizár minden politikát. Biztosíthatom Medvigy Gábort, hogy e szervezkedésre Budapestnek van a legkevesebb szüksége, mert hisz ott van mellette a kormány s az egész ország, mely a főváros fejlődését országos nemzeti érdekből támogatja. A városok polgárságának társadalmi egyesüléséről és semmi egyébről nincs szó. (…) A mi eddigi politikai magatartásunk kizárja azt a Medvigy Gábor által hangoztatott, lekicsinylő, meggyanúsító föltevést, hogy mi köntörfalazunk. A mi igaz utunkat, melyen a magyar városok fejlesztése, új alkotó munkára ébresztése, polgárának boldogulása felé haladni akarunk, a mi becsületes, világos programunk jelöli meg. És ezen az úton bátran, hazafias lelkesedéssel magyar hazánk, magyar városaink jövőjének megteremtéséért fognak előretörni és küzdeni.”
Újabb anyagi áldozatvállalás
A Nagyváradi Napló fentebb idézett számában egy másik, még súlyosabb kérdésről tájékoztatták olvasóikat. Dr. Cziffra Kálmán főispán összehívta a hadikölcsön akció értekezletét Száz előkelőség kapott meghívást címmel. Ebből idézünk: „Nagyvárad impozáns erőfeszítésekre készül most a hatodik magyar hadikölcsön sikeréért. A béke kölcsöne a megmozdíthatatlannak hitt, gyümölcsözetlen és eddig halott pénzeket, az eldugott milliókat is képes lesz megmozdítani, és Váradnak is meg lesz az ereje és az akarata is hozzá, hogy ezeket a milliókat ő is előhívja rejtekükből.
Az eddig széttagolt és rendezetlen hadikölcsön agitációknak is meglepően nagy volt a sikerük. Várad 30–50 milliót tudott produkálni a maga szerény eszközeivel, amelyek a más ipari centrumoknál is nehézkesebbeknek bizonyultak, mivel a váradi tőkét a háború immobil állapotban találta. (…) Dr. Cziffra Kálmán most egy hatalmas akcióvá akarja tömöríteni a széttagolt akciókat, hogy egységesen minden szakma, minden intézmény külön megfeszített erejével is tudjon hatni, hogy Váradnak minden tőkéje, pénze belejusson ebbe a nemcsak befektetést adó, hanem ezenkívül a haza védelmét is szolgáló mozgalomba.” Az értekezleten részt vettek a különböző ipari, kereskedelmi szervezetek, intézmények képviselői, valamennyi egyház vezetője. Külön kiemeli a cikkíró, hogy „Mangra Vazul és Radu Demeter püspökök, valamint Ciorogaru Romulus püspöki helynök, papságuk és híveik körében pásztorlevelekkel készítik elő a hazafias kölcsön talaját, a zsidóság pedig a hadikölcsönökért az elöljárósági üléseken agitál a szokásos agitációs utakon kívül. Az Egyesült Bank és Takarékpénztár a most folyó VI. hadikölcsönből saját tárcája részére 500.000 korona hadikölcsön jegyzését határozta el, úgy, hogy ezen összeggel a korábbi kibocsátásából az intézet összesen két és félmillió korona hadikölcsönt vett át saját tárcája részére. A VI. magyar hadikölcsönből eddig is már több kliensük intézkedett nagyobb összegeknek a hadikölcsönbe történő átutalásáról.
Az áldozatkészség szobrának leleplezése
Mind a négy jelentős váradi napilap több alkalommal is beszámolt a készülő szoborról, megírva, hogy a váradi szobor Isonzó őre nevet kapja, elismerésként az olasz fronton harcoló nagyváradi 4. gyaloghonvéd hadezred vitézi tetteinek. 1917 májusában már az utolsó faragásokat végezte Molnár József faszobrász Karácsonyi Géza gipszbe öntött modellje után. A szobor anyagának hársfát választották, mert úgy találták, hogy „ez a fa különösen alkalmas a katonai keménység, a magyar dac kifejezésére” – írta a Tiszántúl szerkesztője. Május végére elkészült a sátor és a szobor posztamentuma.
Május 28-án közölték a lapok, hogy a felavatási ünnepély június 17-én lesz, és már elküldték a meghívókat a szövetséges uralkodóknak, meghívták Vilmos német császárt, V. Mehmed török szultánt, Ferdinánd bolgár cárt, és természetesen IV. Károly osztrák császárt, magyar királyt, valamint Kratochvil ezredest, a nagyváradi négyesek parancsnokát. A két élelmes váradi mozis, Boros Jenő és Székely Jenő engedélyt kértek, hogy az ünnepségről mozgóképeket készítsenek. Művészi kivitelezésű képes levelezőlapokat is forgalmaztak az Isonzó őre szoborról, amely magyar motívum oszlopok, valamint Nagyvárad és Bihar megye címere fognak körbe. A képeslapot Mikes Ödön festőművész tervezte és Lévay Sándor főhadnagy készítette 20.000 példányban. A képeslapok értékesítéséből származó összeg a szoboralap tőkéjét gyarapítja, és a hadirokkantak megsegítésére fogják fordítani.
A szoboravatási ünnepség gazdag műsorát a Tiszántúl 1917. június 19-i számában ismertette, amely kötetünk mellékletében olvasható.
Június 22-én a Tiszántúlban közzétették a szoborkészítés és felavatás költségeinek elszámolását, mely szerint az előmunkálatok, a kivitelezés, felhasznált anyagok, a felavatási ünnepély összköltsége 11.000 korona volt, amely jelentős összeg, de jóval kevesebb a rémhírekben terjesztett 80.000 koronánál.
A polgármester bejelentette, hogy a szoboralap javára 79.610 korona van betéve a bankba gyümölcsözés végett. A Tiszántúl így értékelte Rimler Károly szerepét ebben a hazafias akcióban: „A polgármester különös szertettel és ambícióval fogott hozzá ezen alapvető munkához és az ő irányítása, szervező ereje és körültekintése a nagyszabásúvá nőtt akció minden mozzanatán meglátszott. Rimler Károly számos kiváló alkotása között méltán foglalhat helyet az a szobor, amely az idők szellemének szülötte. Nagyvárad polgármestere megértette, hogy a sok sebet csak mindnyájunk szíve melegével lehet gyógyítani és munkaerejének, idejének és ambíciójának nagyrészét a humánus eszme megvalósításának szentelte.”
Kratochvil Károly ezredes, a 4. honvédgyalogezred parancsnoka az alábbi táviratot küldte: „Visszatérve a frontra elmondtam honvédeimnek amit az elragadó ünnepélyen láttam, hallottam, éreztem. Hálatelt szívvel fogadták beszámolómat. A polgármester úrnak valamint Nagyvárad és Bihar vármegye polgárai illetve közönségének szeretetteljes ragaszkodó hazafiúi üdvözletemet küldöm.”
1917. június 17-én a Vigadó mozgószínházban, a Fekete Sas passageban ünnepi műsor keretében mutatták be a szobor leleplezésén készült mozgóképeket.
1917. augusztus 5-én a lapok közölték: „Meghívták Rimler Károly vezetésével Nagyvárad küldöttségét a harctérre, Lukachich tábornok hadosztályparancsnok köszönetet mondott a polgármesternek a meleg fogadtatásért, amelyben a hadosztályába tartozó négyes honvédeket részesítették. Méltóztassék egy küldöttség élén a polgármester úr a 4-es honvédeket meglátogatni.” Az újságírók kérdésére a polgármester kijelentette, augusztus végén vagy szeptember elején egy küldöttséggel látogatást tesz az olasz fronton harcoló honvédezrednél.
A szobor ügy méltatlan lezárásáról is be kell számolnunk. 1917. augusztus 18-án a Tiszántúl Szalmaláng volt csak című cikkében arról számolt be, hogy „a szobor talapzatán van már egy párszáz fémlap, de az újabbak verése úgy készül, mint a Luca széke. Van egy kaliba üresen, ahol az adományokat átvennék, a polgármester irodájának tőszomszédságában is, szintén üresen áll egy erre kijelölt helyiség.”
1917 decemberében a honvédszobrot bevitték a Városháza lépcsőházának fordulójába. Ott állt a szobor, ahol a lépcsők kétfelé válnak, egyik fut a főispán, a másik a polgármester irodája felé. Ezen a helyen pompásan érvényesül Karácsonyi Géza remek alkotása – írta a Tiszántúl.
Kordics Imre Egy nagyváradi honvédszobor története című írását felhasználva be tudunk számolni e neves alkotás későbbi sorsáról is.
„Ezek a szobrok a vesztes háború következtében elpusztultak. A trianoni diktátumot követő új hatalom katonái megsemmisítették a magyar honvédet szimbolizáló áldozatkészség szobrokat. Így történt ez 1919-ben Váradon is, egy újsághír tanúsága szerint a darabokra tört szobrot a román katonák a Körösbe dobták.
A Nagyvárad Történet a váradi honvédszoborról címmel egy rövid, ám érdekes cikket közölt az egyik 1940-es számában. Többek közt ezt írja: »Sokan emlékeznek még arra az impozáns honvédszoborra, amely hatalmas méreteivel ott magasodott a városháza előtti téren. A világháború hős honvédjét szimbolizálta a művészi kézzel, fából faragott emlékmű, amelyet Karácsonyi Géza váradi szobrászművész mintázott…«Az elpusztított szobor egy méter magas „eredetije” [azaz makettje] a városháza padlásán megmenekült. Ezt egy váradi hölgy özv. Cserey Gézáné, született Komoróczy Kornélia, 1930-ban, megőrzésre elkérte Kőszeghy József városi főmérnöktől. Kimentették a városházáról és a hölgy tíz éven át őrizte a lakásán.
A II. bécsi döntés értelmében Észak-Erdély visszakerült az anyaországhoz. Átlépve a trianoni határokat, a magyar honvédség szeptember 6-án vonult be Nagyváradra. Ezt követően az említett hölgy eljöttnek látta a pillanatot, hogy a féltve őrzött makettet átadja a város katonai parancsnokának. Bátor, hazafias tettét a tábornok a következő szavakkal köszönte meg: »Igazolom, hogy bejelentése kapcsán beszolgáltatott egy honvédszobrot, amelyet 1930 óta a lakásán őrzött. Fogadja ezúton is köszönetemet hazafias cselekedetéért, vitéz Rajnay Károly tábornok, városi katonai parancsnok.«
Bihar vármegye és Nagyvárad város Áldozatkészség szobra – ahogy nevezték – még 1919-ben megsemmisült. Egyes források Isonzó őre megnevezéssel illetik a honvédszobrot (a kolozsvári a Kárpátok őre nevet kapta).
Félő, hogy 1930-ban hiába vállalt áldozatott a szobor-terv megőrzésével Komoróczy Kornélia. Hazafias lelkesedése, a bevonulás keltette megnyugvás öröme cselekvésre késztette és visszavitte a városházára a relikviát. A hölgy úgy gondolta, hogy ott örökre megmarad. Nem úgy történt, nyoma veszett.”
1917. november 29-én megalakult a nagyváradi hadigondozó bizottság: elnöke Rimler Károly, tagjai Imrik S. Zoltán plébános, Sulyok István református esperes, Siket Traján postaigazgató és Pásztor Ferenc bankigazgató.
Az alábbiakban közöljük a Tiszántúlban 1917. december 9-én megjelent levelet a harctérről:
„A nagyváradi négyes honvédek a 10., 11. és 12-ik olasz offenzivákban.
Dr. Váradi Ödön százados levele az olasz harctérről Rimler Károly polgármesterhez a Nagyvárad és Biharmegye derék fiait magába foglaló V–4. zászlóalj dicsőséges harcairól.
Igen tisztelt Polgármester ur!
Az olasz földön történt dicsőséges előnyomulás után néhány napi pihenőre egy kis olasz faluba kerülve, csak most jutok hozzá, hogy zászlóaljunknak «a nagyváradi 4. népf. honvéd gyalogezred 5. zászlóaljának», a 10. 11. és 12. offenziva alkalmával kifejtett ténykedéseiről röviden beszámolhassak.
A 10. Isonzói csatánál a zászlóaljunk hadi jelentésekben is ismételten kiemeli, az olasz tulerő támadásainak leginkább kitett auzzai szelvény védelmezésével volt megbízva. A zászlóalj ezt a helyet heteken át tartó rettentő ágyútűzben, akna-esőben és ismételt pergőtüzek között szilárdan megtartotta és véres fejjel voltak kénytelenek a támadó olasz csapatok állásaink elől, melyet a zászlóalj kitünően megerősitett, visszavonulni. Zászlóaljunk ezen alkalomból dandárparancsnokunk Colerus ezredes urtól a következő leiratot kapta:
«táboriposta. . . . . május 20.
Ugy látszik, hogy a dandárunk déli szárnyán folyó küzdelmek az ellenségnek az Isonzó nyugati partjára való visszavonulásával egyelőre befejeződtek.
Nyugodt, bizakodó hangulatban ugy a parancsnokok, mint az egyes katonák olyan helyzetekben is, melyek napokon keresztül kritikusoknak mondhatók, azt a feltétlen elhatározást tanusitották, hogy az Isonzó parti állásokból egy talpalattnyit sem engednek, ezek az utolsó csep vérig is megtartják.
Én a 3. szelvény parancsnokának, Gaál Henrik őrnagynak ezen hajthatatlan elhatározását ujólag különös elismeréssel és dicsérőleg emelem ki, valamint köszönetem fejezem ki ezen védőszelvény összes megszálló csapatnak, hasonlóképpen az ott beosztott müszaki erőknek az ő állhatatos kitartásukért és a legnagyobb tűzben kifejtett munkálkodásért.»
A zászlóalj sikeres vezetéséért Gaál Henrik őrnagyot, ki már addig is négy harctéri kitüntetésben részesült, Őfelsége a vaskoronarenddel tüntette ki, hasonlóképpen tömeges kitüntetés jutott osztályrészül a zászlóalj tisztikarának és legénységének.
A 11. Isonzói csatánál ujból a legnehezebb feladatuk egyike jutott zászlóaljunknak. Auzzánál és Loganál óriási olasz tulerők ellenében tartotta fenn napokon keresztül az állásokat. Nehéz küzdelmekben olasz hullák százai tornyosultak állásaink előtt, de a mi sok derék harcosunk vére is pirosra festette állásainkat.
Boroevics vezérezredes elismerése
Hadseregparancsnokunk, Boroevics Szvetozár vezérezredes ur ezen alkalomból sürgönyt küldött a zászlóaljhoz, mely szerint a zászlóaljnak azon állhatatos kitartásáért, melyet a Tratta és Auzza közti záróállásban dacára, hogy az ellenség oldalt és hátban veszélyeztette, tanusitott különös elismerését fejezte ki.
E sürgönyhöz Scotti altábornagy hadtestparancsnok úr azon megjegyzést füzte, hogy örömmel közli a hadseregparancsnok úr e szavait és a maga részéről is csodálatát fejezi ki.
A 12. offenziva fényes kárpótlást nyujtott a zászlóaljnak a harctéri 40 hónap alatt átélt sok megpróbáltatásáért.
Az offenziva kezdete minket a bainsizza Heiligengelst fensikon talált, innen kezdtük f. évi október 25-én előnyomulásunkat, melynek folyamán olasz földre érkeztünk.
Az olaszokkal való küzdelmeink közepette már október 26-án 800 foglyot ejtett zászlóaljunk. Az október 29-ike különösen dicsőséges napja volt a zászlóaljnak; 1-ső századunk és a hozzá beosztott roham szakaszunk meglepetésszerűen rajta ütvén nagyobb olasz erőkön, azokat megadásra kényszeritette és ily módon ujból 5 tisztet és 929 gyalogost ejtetünk foglyul. Elképzelhetetlen nagy volt derék nagyváradi és Biharmegyei fiaink öröme, mikor diadalmasan beszámoltak ily nagyszámú foglyokkal, a foglyok jó része különben egyértelmüleg szidta Gadornát és többen azt emlegették, hogy bár már csak Rómában volnának csapataink, hogy igy azután hamarosan véget érhetne a háború.
Előnyomulás Olaszországban.
Később nagyobb olasz városokon át vezetett előnyomulási utunk, legszebb volt köztük St. Vito, hol a polgármester fényes palotájában ittunk magnum áldomást; a polgármester elmenekült, de kedves figyelem gyanánt ott maradt hatalmas borpincéje.
Az ő remek, velencei csillároktól ékes ebédlőjében ünnepeltük eddigi sikereinket s az ellenséges márkájú francia pezsgőket és az édes olasz borokat jókedvvel üritettük a magyarok egészségére.
Szép nagy város Kormons is, ahol óriási élelmikészleteket találtunk. Volt is hegyen-völgyön lakodalom. Finom májpástétomok, halak, befőttek ezer és ezer dobozban, óriási tömegekben finom olasz palackborok. Roskadozott is minden bakának a hátizsákja a sok jó enni- és innivalótól. Zászlóaljunk részt vett a Tagliamenton való dicsőséges átkelésben és az első csapatok között volt, melyek a legnagyobb ellenséges gépfegyver- és puskatüzben Gaál Henrik őrnagyukkal élükön átuszta a Tagliamento erős sodrású jeges vizét és szerencsésen kierőszakolta az ezen való átkelést, további előrenyomulásukban ujból 30 tisztet és egy erős zászlóaljat foglyul ejtettünk.
Az uton, utfélen, az országutakon, az állásokban visszahagyott óriási tömegű ágyú «15-ös, 28-as és hajóágyuk», elképzelhetetlen sok feldöntött szekér, az olaszok által agyonlőtt lovak százai, a nagy tömegekben heverő olasz sisakok és fegyverek mutatták, hogy ugyancsak sürgősen szedték a taljánok sátorfájukat.”
1917. december 28-án a váradi lapok arról számoltak be, hogy Rimler Károly polgármester tíz napi szabadsága alatt, mely időben Budapesten tartózkodott, a minisztériumokban több fontos városi ügyet intézett el, tegnap hazaérkezett. Amint a lapok későbbi híradásaikból kiderült, a polgármester elsősorban a már negyedik évében tartó világháború következtében előállott súlyos ellátási gondok enyhítésére igyekezett megoldást találni. A mezőgazdasági minisztériumban engedélyeztette, hogy a város közvetlenül foglalkozhasson sertéstenyésztéssel, s ehhez kapjon takarmányt. Miután megkapta az engedélyeket, szerződést kötött 8 nagygazdasággal 2.000 sertés hízlalására a város számára, a város sertéstelepén pedig 1.044 sertést tartottak. Ebből kellett biztosítani a 90.741 lakosságú város hússzükségletét. Ezekkel az intézkedésekkel is csak havi fél kilónyi húst jelentett személyenként. Az élelmezési segélyre szoruló hadiárvák és özvegyek és nincstelenek számára igen alacsony áron biztosítottak ebédet a Bottó-féle főzőiskolában, a Három rózsa vendéglőben a Sztaroveczky utcában és a Fekete Sas palota alagsorában lévő munkáskantinban. A város- és megyeháza kisfizetésű alkalmazottjai a Fekete Sas éttermében kaptak olcsó ebédet.