A városépítő Rimler Károly II.
Tíz éve a város élén
Az 1912-es év különös jelentősége volt, hogy ekkor töltötte be a polgármester városvezetői szolgálatának tizedik esztendejét. Ez az évforduló minden ünneplés, megemlékezés nélkül telt el.
A Tiszántúl január 28-i száma Rimler polgármester a miniszternél címmel így írt: „Nem arról van szó, hogy Rimler Károly polgármester valamilyen nagyobb állást foglalna el valamelyik minisztériumban. Erre ő nem lenne kapható, mert jobban össze van ő nőve e várossal és annak intézményeivel, amelyek jórésze az ő működése alatt került tető alá, vagy jutott a megvalósítás stádiumába. Beöthy László kereskedelmi miniszterrel tárgyalt több kérdésben:
1. a vasúti üzletvezetőség felállítása;
2. állami segély munkáslakások építésére;
3. a felső ipari iskola felállítása;
4. kötő-szövő gyártelep létesítése, ha lesz államsegély;
5. városi államsegélyből Nagyvárad megkapja a részét, de nem többet 75.000 koronánál, mert a fennmaradó összeg 805-át az állami rendőrség felállításához és fenntartásához használja fel az állam.”
A még nyilvánosságra nem került városi törvényből annyit elárultak, hogy abban a városok autonómiája is benne lenne. A Páris patak rendezésének ügye most került a jóváhagyás szakaszába, a Szent László tér burkolásának ügye jelenleg a pénzügyminiszternél van.
1914. február 13-án A városi papnövelde országos szenzációja című cikk egy közfigyelemre számító jelenségről adott hírt. A görög katolikusok 1806-tól nevelkedtek együtt a nagyváradi papi szemináriumban a latin szertartású római katolikus teológusokkal. A görög katolikusok az 1700-as évek közepén váltak ki a római katolikus egyházból. Amióta Románia önálló királyság lett, Károly királyt a román növendékek saját királyukként tisztelik. A 19. század végén zajlott memorandum per idejében élesedett ki az ellenségeskedés a román nemzetiségű hallgatóság soraiban. Az intézetben és az utcán csak románul beszéltek, az énekkarban nem vettek részt a magyar nyelvű énekek éneklésében, sőt a magyar himnusz eléneklésekor is tüntetőleg hallgattak.
Február 7-én dr. Lányi József felszentelt püspök és kanonok, az intézet rektora felszólította a román hallgatókat, hogy magyar társaik jelenlétében ne beszéljenek tüntetőleg és főleg sértően, hisz azok többsége nem érti a román szót.
Másnap Bene György III. éves román hallgató nyíltan kijelentette, hogy nem tartja be a rektor utasításait, s ha őt ezért kizárják, akkor a püspöke elküldi őt a balázsfalvi szemináriumba. Mikor a rektornak tudomására jutott ez a kijelentés, kizárta a növendéket. Erre a többi 15 román hallgató is elhagyta az intézetet, s testületileg elmentek Stan Florian görrög katolikus püspöki helynökhöz. A püspöki helynök próbálta maradásra bírni őket, de a kezdeményező Bene György nem volt hajlandó engedelmeskedni s bocsánatot kérni, hozzá csatlakozott még Chivari Ignat, Popan Vazul, Szabó Iuliu, Bucur Valér és Pasca János, akik szintén megtagadták a bocsánatkérést – így őket is hivatalosan kizárta a rektor. Amikor a többi tíz román hallgató meghallotta a konferencia határozatát, ők is kijelentették, hogy távoznak a nagyváradi papneveldéből. Tehát először csak egy hallgatót zártak ki, majd a vikárius békéltető akciójának kudarcaként még ötöt, a többi önként távozott.
A Românul és a többi román lap magyarellenes kirohanásokkal mutatta be az ügyet, hozzájuk csatlakoztak a szabadkőműves magyar lapok, a Világ, a Népszava és mások – zárta az eset bemutatását a Tiszántúl.
Ennek az incidensnek csupán azért adtunk helyet a Rimler-korszak bemutatásáról szólva, mert mai szemmel olvasva felismerhető benne a később bekövetkező, számunkra tragikus fordulat előszele. Még egy árnyalattal világosabbá válik a román görög katolikusok kérdése, és a velük kapcsolatos korabeli magyar politika, ha itt is felidézzük az 1914-es esztendő egy fontos egyházpolitikai eseményét. 1917. február 26-án új magyar görög katolikus egyházmegye alakult. A határozat szerint az eperjesiből 8, a munkácsiból 10, a nagyváradiból 52, a szászfalviból 7, a balázsfalviból 30 plébánia fog az új püspökség fennhatósága alá tartozni, összesen 177 plébánia 137.513 hívővel, s ehhez csatlakoznak a budapesti görög katolikusok is. Hangsúlyozzuk, ezek magyar budapesti görög katolikusok voltak, viszont az első világháborút követő impériumváltozás után az új uralom területére kerülő magyar görög katolikusok elvesztették identitásukat.
Visszatérve a Rimler Károly vezette városfejlesztő tevékenységhez, az 1912. februári városi tanács közgyűlésen Rimler Károly olyan nagyszabású munkaprogramot terjesztett elő, amellyel több évre előre meghatározta volna a város fejlődését. Hangsúlyozta, hogy a sorrendet és a megvalósítások időpontját gondosan kell megállapítani a városi tanácsnak. A feladatok a következők:
1. Az Ezredévi emléktér megnyitása;
2. Az új vágóhíd felépítése;
3. A Royal kávéház kibővítése;
4. A tűzoltók őrtornyának megépítése;
5. Iparpalota építése;
6. Községi iskola építése a Csillagvárosban;
7. A fogyasztási hivatal újjáépítése;
8. Általános utcakövezési program;
9. munkáskertek felállítása a Bóné kút környékén
10. A népfürdő megvalósítása;
11. vásárcsarnok létesítése a Nagypiac környékén;
12. műegyetem létrehozása;
13. A Pável utca kinyitása;
14. A köztisztasági kérdés megoldása;
15. Az állam által építendő gazdasági ismétlőiskola létrehozása.
Javaslata szerint ezekről a kérdésekről még tavasszal, a márciusi esetleg az áprilisi közgyűlésen végleges döntések kell szülessenek.
Visszatérve az előbbiekben felsorolt 15 pontból álló tervekhez, azokban nem szerepelt egy állami főgimnázium felállításának kérdése. A Tiszántúl március 6-án megjelent Szmetka L. Ödön, a premontrei főgimnázium igazgatójának Nyílt levél nagyságos Rimler Károly úrhoz, Nagyvárad polgármesteréhez című írása. Ebből kiderül, hogy a polgármesterrel pár nappal azelőtt megbeszélést folytatott a premontrei gimnázium ügyeiről. A megbeszélés során a polgármester szóba hozta, hogy egy állami főgimnázium létrehozása az utóbbi időben közkívánalommá lett, s így az illetékes körök a kívánság elől nem zárkózhatnak el. Mivel a rövid megbeszélés során nem volt lehetősége a levél írójának e közléssel kapcsolatos kérdések megvitatására, s erről sem a sajtó, sem a törvényhatóság semmit nem tett közzé, ezért fordult a Tiszántúl segítségével a polgármesterhez, az ügy tisztázása céljából. A levél írója szerint csupán két esetben lenne szükség egy új középiskolára. Egyik ok lehet az iskola túlzsúfoltsága, amely tényleg akadálya a középiskolai oktatás szélesebb körű kiterjesztésének. Ezt viszont meg lehetne oldani, ha a királyi jogakadémiát kitelepítenék a jelenlegi helyéről. Meg is jelöli, hogy hová lehetne átköltöztetni e szintén fontos, jelentős intézményt, éspedig a Sal Ferencről elnevezett utca elején álló tágas nagy és világos termekkel rendelkező katonakórházba, amely intézményt amúgy is a város falain kívül akarja elhelyezni a városvezetőség. Így az állam nem károsodnék, ha az igen sok költséggel járó iskola szervezése helyett, a meglehetősen szűken juttatott államsegély megadása mellett a premontreieknek adná át a Jogakadémia áthelyezésével megüresedő épületszárnyat, és alkalmat adna ennek a hazafias kötelességét mindenkor lelkiismeretesen teljesítő rendnek, hogy iskoláját már addig is modern irányba fejlessze, osztályainak számát a kívánalomnak megfelelően szaporítsa, és sok szülőt mentesítene attól a dilemmától, hogy gyermekét egyházi vagy állami iskolába adja. A közóhajtás második forrása az lehet, hogy egyes szülők – a kor divatos áramlatától előírt és különösen a szocialista gyűléseken hangoztatott jelszó hatására –akarná kivenni gyerekét az egyházi iskolákból.
A továbbiakban szó szerint idézzük a nyílt levél utolsó részét: „Nos hát, Nagyságos Uram, igen szépen kérem, világosítsa fel az ily gondolatmederben mozgó töredékét, mert hála Istennek, a 3.000 ember ama kiáltozása, hogy »le a csuhásokkal« csak a töredék szava, volt más 60.000 lakos békés csendjével. Mondja meg nekik Nagyságod, arról a fényes polcról, amelyre Önt szintén a népbutító papok iskolájában szerzett alapos tudása és az ott kialakított kátói jelleme emelte, hogy az állami iskolák épp oly terv szerint tanítják és nevelik az ifjúságot, mint a papok kezén lévő hitvallásos iskolák; hogy ott is annyi a gond a vallás tanainak megértésére és épp oly szigorúsággal ellenőrzik a hitvallásos kötelezettségek teljesítését, mint a felekezetieskedőnek híresztelt szerzetes iskolákban, amelyekből, hogy csak mint élő példákra hivatkozzak: egy Beöthy László, egy Székely Ferenc, egy Hazai Samu, egy Hoványi Géza és egy Rimler Károly került általánosan tisztelt és becsült egyéniség gyanánt a közélet fórumára.”
Nem sikerült kideríteni, hogy Rimler Károly hogyan reagált a Nyílt levélre, de ismerve gondolkozásmódját, joggal tételezhetjük fel, hogy a levélírónak adott igazat. Egyébként a nyílt levélben történő utalás az akkori szocialista mozgolódás egyik vezetőjére vonatkozott, a szalontai születésű Rozvány Györgyre, aki később nemcsak hitét, de ősi nevét is megváltoztatta, s román illegalista kommunista vezérként tisztelte később a ceauşista korszak „tudományos” történetírása.
Rimler Károly elmaradt ünneplése
A Tiszántúl március 21-i számában az Újdonságok rovatban egyszerűen Rimler Károly címen jelent meg az alábbi szöveg. „Voltaképpen ünnepelni kellene hangosan. Rimler Károly betöltötte polgármesterségének tizedik esztendejét, s amikor sokkal jelentéktelenebb eseményeket megjubilálunk, szinte szokatlan, hogy Nagyvárad város közönsége ezen az évfordulón csendben haladjon át.
Nagyvárad történelmében új korszakot nyitott ez a tíz év, amelyre most egy pillanatig megállva visszatekintünk. Ez a tíz év bizonyította be, hogy Nagyvárad nemcsak a régmúltban volt Magyarország egyik legszebb, legfontosabb városa, de van ereje, szorgalma, pezsgő lelkesedése ahhoz, hogy a jövőben is azzá legyen.
Ez a tíz év hozta meg Nagyváradnak a villanyvilágítást, a villamos vasutat, a vízmű kibővítését, az új városházát, a csatornázást, az új gyaloghidat, az utcák egyrészének modern burkolását, szóval egy egész sorozatát a modern alkotásoknak. Mindeniknek ott a vezérnek, Rimler Károlynak széles látókörre valló, erélyes és céltudatos irányítása.
Büszkék lehetünk arra, hogy Nagyvárad ma egyike a legerőteljesebben fejlődő magyar városoknak, de büszkék kell lennünk Rimler Károlyra is, aki a fejlődés élén állva, azt irányítja, vezeti lankadatlan buzgósággal, szülővárosa [sic] iránti rajongó szeretettel.
Ahogy a tíz év lezárul, új, még szebb jövő tárul föl. A Pece és a Páris patak beboltozása, a harmadik vashíd, a villamosvasút fejlesztése, a Körös-partok felszabadítása és rendezése, az utcaburkolás továbbfejlesztése, a kultúrpalota építése mind részben már kész, részben teljesen előkészített alkotások; megvalósítása még közelebb fogja hozni Nagyváradot a modern város ideális fogalmához. Mindezekben ott van Rimler Károly alkotó szelleme, előrelátó bölcsessége, kitartó erélye.
Betegágyon érte Rimler Károlyt az évforduló napja – de kívülről az egész város szeretete fokozott mértékben keresi föl őt ez alkalommal, szívből óhajtja, hogy amit annyi buzgalommal kezdett el tíz évvel ezelőtt, a nagyra hivatott város vezetését folytassa tovább is, még szebb sikerekkel.”
Rimler Károly erős szervezete s még erősebb akarata csakhamar legyőzte a betegséget, és megújult erővel folytatta városfejlesztő politikáját. Az 1912-es esztendő legjelentősebb alkotását, a csendőriskolát Vágó József tervei alapján, Incze Lajos építész kezdte építeni, és a Fő utca későbbi büszkesége, az Apolló palota építését szintén Vágó József tervei alapján ifj. Rimanóczi Kálmán kezdte el.
Az 1912-es évre tervezett 120 munkáslakás építésére 600 ezer koronára lett volna szükség. Rimler Károly még betegágyba kerülése előtt felutazott Budapestre, hogy állami segélyt kérjen a minisztériumtól a terv megvalósítására, de kérését elutasították. Ezután működésbe lépett a fővárosban a mai szóval élve „váradi lobbi”. Dr. Hoványi Géza felkereste Beöthy László minisztert, s így sikerült elintézni az ügyet. Dr. Teleszky János pénzügyminisztériumi államtitkár értesítette a várost, megkapták a 200.000 koronát.
1912. október 1-jétől dr. Thury László lett a város főügyésze, aki jó kapcsolatban állott Rimler Károllyal – párttársak is voltak. Az 1912-es év két jelentős eseménnyel zárult. December 14-én a Katolikus Kör vezetősége tisztelgett Belopoteczky címzetes püspök nagyprépostnál, aki fejedelmi bőkezűséggel biztosította az új palota felépítését, dr. Karácsonyi János kanonok neves történész mondott köszöntő beszédet.
1912. december 15-én felállították és felavatták a színház előtt a névadó színműíró, Szigligeti Ede szobrát. Dr. Hoványi Géza országgyűlési képviselő szép beszéd kíséretében adta át Margó Ede művészi alkotását. Rimert Károly néhány lelkes mondat kíséretében átvette a szobrot, és elsőként helyezte el a szobor talapzatán a város hatalmas babérkoszorúját. A korabeli lapok beszámoltak róla, hogy az ünnepség a Pannónia szálló különtermében rendezett 40 tagú társas ebéddel zárult, ahol lelkes pohárköszöntők hangzottak el.
1912. december 28-án rendkívüli városi közgyűlésen tárgyalták a városi tisztviselők fizetési osztályba sorolását és a családi pótlékok megállapítását. Dr. Hoványi Géza és társai indítványozták, hogy Rimler Károlynak, aki semmi címen nem részesült fizetésemelésben, évi 2.000 korona személyi pótlékot szavazzanak meg. A közgyűlés ellenszavazat nélkül fogadta el a javaslatot, újabb bizonyítékát adva a polgármester munkássága elismerésének.
Még egy, szerencsére meg nem valósított terv is napirendre került 1912-ben. A Tiszántúl adott hírt róla 1912. március 6-i számában A vár lerombolása című cikkében. Mint a város, illetve a vár történetére vonatkozó érdekességet iktatjuk be ennek az évnek a krónikájába. Megjegyezzük, hogy a fanatikus tervet szerencsére jóformán senki sem támogatta.
„A vár lerombolása
Váralja fejlődése
Bátran a forrongás korszakának lehet nevezni Nagyvárad fejlődésében a mostani pár évet. Nagyszabásu tervek, intézmények megvalósítása sürü egymásutánban merülnek fel.
Hire volt, hogy a nagyváradi várat egy konzorcium meg akaja venni, hogy majd parcellázza.
Most a városi mérnöki hivatal terjesztett elő egy érdekes dolgot. A katonai épületek kihelyezéséről van szó, amelyek útjában állnak a város fejlődésének.
A csapatkórház kihelyezéséről és a vár lerombolásáról van szó.
A városi főmérnök tárgyalt a temesvári VII. hadosztály épitési osztályával, amely hajlandó, bizonyos feltételek mellett a vár felhagyására, csak megfelelő férőhelyről kell gondoskodni.
A csapatkórház kitelepítése a polgármester eszméje, amelyet már ismertettünk, ez a kérdés sürgősebb, mert összefüggésben van a Párispatak rendezésével.
A vár kitelepítése ugyan értékesités szempontjából nem előnyös, de a város fejlődése szempontjából nagy jelentőségü lehet.
A jelenlegi sáncokat betömni alig lehetne, az óriási költség miatt, igy pedig épitkezésre nem lehet felhasználni, miért is a főmérnök azt javasolja, hogy alakitsák át mély parkokká, aminőt Nürnbergben csináltak a sáncokból. Igy igen szép pormentes parkja lenne ennek a városrésznek, amely ugy is nélkülöz minden üdülőhelyet.
A csapatkórház kitelepitésére már ismertettük a polgármester tervét, amely szerint a Rulikovszky-uton épitenék fel az uj katonai kórházat s az épitési költség és a mostani épület értéke közötti különbséget megtéritené a katonai kincstár, esetleg beleszámitva a két telek közötti értéket is.”
Az utolsó békeév – a gazdasági válság mélyülése
Az 1913-as évet Rimler Károly a város anyagi helyzetének megjavítása céljából budapesti és bécsi utakkal kezdte. Budapesten nem sikerült kölcsönt kapnia, de annyit elért, hogy a város által kért új gyorsvonatokat a májusi menetrendbe beiktatják, így könnyebben, megfelelő időben és rövidebb idő alatt lehet a fővárosba utazni és visszatérni. Hasonlóképpen négy új csatlakozás lesz a Nagyvárad–Fiume útvonalon.
Február 4-én Bécsbe utazott az Osztrák–Magyar Bank közgyűlésére, folyószámla kölcsönt kért, hogy a gazdasági válság miatti munkanélküliséget enyhíthessék és a legszükségesebb építkezéseket elkezdjék. Készen álltak a honvédtüzérségi laktanya, az új vágóhíd, a tűzoltóság őrtornya, a kislakások [munkáslakások] és a népfürdő építésének tervei, de ehhez 6,5 millió korona kellene. Folyamatban lévő munkákhoz is kellene kölcsön, elsősorban az Apolló palota építéséhez 750.000 koronát és a csatornázási munkák bővítéséhez 312.000 korona szeretne kapni.
A válság mélyülése, a város költségvetési hiánya egyes alapok megszűnéséhez vezetett. A Szabadság című ellenzéki lap Nincs a városnak pénze címmel arról adott hírt március 27-i számában, hogy a villamosművek értékvesztési alapjából és az amortizációs alapból vettek ki a kiadások fedezésére 100 ezer koronát, s így ez a két alap megszűnt.
1913. június 3-án Rimler Károly számolt be a közgyűlésnek újabb budapesti útjának eredményéről, hogy jóváhagytak a város számára 3 milliós kölcsönt, amit 1916. május 31-ig kell visszafizetni. Elmondta, hogy a belügyminisztériumban a világ nyolcadik csodájának tartották, hogy a város ezt a jelentős kölcsönt megkapta. A polgármester sikerét mi sem igazolta jobban – tudták meg a váradi lapok olvasói, hogy Berlinben Budapest székesfőváros nem kapott kölcsönt.
1913 nyarán Lukács László lemondása után újból Tisza István lett a miniszterelnök, s ezt a tényt Nagyváradon a törvényhatóság közgyűlése hosszú vita után 64 szavazattöbbséggel, 28 ellenszavazattal, bizalommal fogadott. A Tisza István ellenzői, a függetlenségi párt képviselői elkeseredett ostroma a bizalom megszavazása ellen nem járt, nem is járhatott eredménnyel a Tiszák városának számító Nagyváradon.
1913. július 13-án nagy árvíz sújtotta Bihar vármegyét, különösen Mezőtelegden okozott nagy károkat, de Várad egy részét is érintette. Július 15-én Rimler Károly felhívást intézett a város lakóihoz az árvízkárosultak megsegítésére.
1913 nyarán a város korszerűsítésének újabb jeleként megjelennek az első autótaxik. A bérkocsisok tizenöten a polgármesternél tiltakoztak, s arra hivatkoztak, hogy kijelentette ezelőtt három évvel, amíg ő polgármester addig autótaxi Váradra be nem teszi a lábát. A polgármester azt felelte a tiltakozóknak, hogy nem emlékszik, s nem is tartja valószínűnek, hogy ezt mondta volna. Megígérte, hogy a bérkocsikat ezzel semmi sérelem nem fogja érni. Egy héttel később a lapok megírták, hogy már 6 pompás autótaxi színesíti az utcák forgalmát.
1913 szeptemberében a nagyvárosok polgármesterei újabb értekezletet tartottak Budapesten, melyen ismétRimler Károly képviselte a várost. Ez alkalommal is próbálkozott újabb államsegélyeket szerezni a városnak, elsősorban a gyermekkórház felépítésére. A pénzügyminiszter azzal hárította el a kérést, hogy a jelen gazdasági viszonyokban nincs erre lehetőség. Szerinte a városok túlköltekeznek, nagyobb takarékosságra ösztönzi őket.
A válság, a pénzhiány ellenére az építkezések folytatódtak. Az 1913. szeptember 28-i közgyűlésen arról tárgyaltak, milyen sorrendben építsék az új közkórházat. Bejelentették, hogy a honvéd-tüzérlaktanya építését Incze Lajos és társa nyerte el és a csoportmunkákat a nagyváradi iparosok fogják végezni. 1913. október 25-én átvette a város a Rákóczi úti aszfaltozási munkát.
1913. december 5-én megnyitották a harmadik vashidat. Rimler Károly a város nevében vette át. Rövid beszédben felidézte a híd építésének történetét, s kifejtette reményét, hogy a jelenleg stagnáló, de fejlődőképes környéknek a híd fellendülést fog hozni.
Az 1913-as év lezárásához méltóképpen illeszkedik Rimler Károlynak a Nagyvárad város közönségéhez címmel a Szabadság című lapban megjelent felhívása, amelyben újból tanújelét adta humanizmusának, a szegények, elesettek iránti felelősségérzetének. Idézzük a teljes szöveget.
„A nyomor szava kiált hozzánk, e város vezetőségéhez! A gazdasági válság ezreket fosztott meg munkájuktól és ártatlan asszonyok, gyermekek szenvednek az ínség és nélkülözés csapásai alatt. Mindenki, akinek szíve van, aki kötelességet érez a társadalom fájdalmainak enyhítése iránt, meghallja a nyomos szavait és anyagi, erkölcsi erejének súlyával siet a nyomorban sínylődők segítségére.
Igaz örömmel tölt el engemet, hogy már eddig is akadtak Nagyváradon tényezők, amelyek önmaguktól vállalkoztak a nyomor enyhítésére és áldozatkészségükkel másoknak is példát adtak a gyors és eredményes cselekvésre (…) Gyakran fordultam már Nagyvárad polgáraihoz humánus célok felkarolása érdekében és ebben az intelligens és jószívű polgárságban sohasem csalódtam. Erős hit él bennem, hogy nem fogok csalódni most sem, mikor kérő szóval fordulok a város közönségéhez, áldozzék a nyomor enyhítésére. (…)
Felhívom tehát Nagyvárad város közönségét, juttasson mindenki vagyoni viszonyaihoz képest pénzbeli adományokat a város vezetőségének kezébe, hogy minél több ingyen fát és kenyeret oszthassunk ki azoknak, akik esengően nyújtják felénk kezeiket. (…)
A szükség igen nagy, legyen a segítség gyors és elegendő. Nagyvárad társadalma mutassa meg, hogy az emberszeretetért nemcsak beszélni, a szenvedőkön nemcsak szánakozni, de cselekedni is tud.
Nagyvárad, 1913 decemberében
Rimler Károly polgármester”
Hogy a polgármester segélykérő szava visszhangra talált, csupán egy pár példa a Szabadság következő napi híradásából: „A Steiner-féle péküzlet 100 kg fehérkenyeret juttatott Kemény Ignác rendőrkapitányhoz a szegényeknek. Gyémánt Mihályné 30 koronát, Zimmer ügyvéd 20 koronát küldött az izraelita árvaháznak koszorú megváltás címén – édesanyjuk elhunyta alkalmából.” (Ebben az időben vált megszívlelendő, s akár ma is követésre méltó példának vehető szokás, hogy az ismertebb, jelentősebb személyek temetésére nem mindenki vitt drága koszorút, hanem annak értékét koszorúmegváltás címén jótékonysági intézménynek fizették be, s ezt az illető intézmény az újságban közzétette. Ennek kettős haszna volt, egyrészt felhívta a figyelmet az elhunyt iránti részvétre és a hamar a szemétbe kerülő drága koszorúk ára az ínséget szenvedőkhöz jutott.)
A tragikussá váló 1914-es év
Az év első fele még a béke jegyében zajlik Nagyváradon, habár a gazdasági válság nem enyhül, folytatódik az építő, fejlesztő munka. Ennek hiteles bizonyítéka a Nagyváradi Napló március 8-i számában alig jelent meg Mikor Nagyvárad polgármestere pihen című cikk, melyet jellemző korbizonyítékként teljes terjedelmében tesszük közzé.
„Mikor Nagyvárad polgármestere pihen
Rimler Károly ujabb 3.000.000 korona kölcsönt szerzett a városnak. – A belügyminiszter és a gyermekkórház. – A Fa- és fémipari szakiskola a Nagypiac-téren. – Rimler Károly és Bókay János professzor.
Rimler Károly polgármester egyhónapi szabadsága nem tartott tovább tizenöt napnál, amit, tekintettel arra, hogy a polgármester két év óta nem vette igénybe szabadságidejét – bizony nagyon kevés.
– Haza kellett jönnöm, mert a jövő héten itt van a közgyülés. A helyettesem beteg, a helyettesem helyettese szintén beteg, a közgyűlést pedig elő kell készíteni. Tehát határozott orvosi tanács ellenére hazajöttem.
A polgármester azonban még ezt a tizenöt napot se arra használta fel, hogy pihenjen. A pesti pihenés és a nagyváradi munka között mindössze annyi volt a külömbség, hogy Budapesten még intenzivebben tudta folytatni Rimler Károly azt a munkát, amit tizenöt nappal ezelőtt Nagyváradon félbehagyott.
A hárommilliós kölcsön.
– Tárgyalásokat folytattam a Pesti Hazai Takarékpénztárral, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal és a Magyar Jelzálog és Hitelbankkal a hárommilliós kölcsönre vonatkozó kötvények kiállitásának ügyében. Azt akartam elérni, hogy a kötvény árfolyam-differenciáját ne vonják le.
Mind a három bank elfogadta propoziciómat és most egy-egy banktól nem egymillió koronát, hanem egymillió és százhuszonötezer koronát, vagyis összesen 3.375.000 koronát kapunk a hárommillió kölcsön helyett. Tekintettel arra, hogy milyen égetően szükséges beruházásokra költjük a kölcsönpénzt, nagy rubrikát jelent ez az uj 375ezer korona.
Felépül az uj gyermekkórház.
– A Nagyváradi Napló mai számából látom, hogy a belügyminiszternek az uj gyermekkórházra vonatkozó leirata már leérkezett. Néhány nappal ezelőtt fenjártam a belügyminisztériumban és meggyőződtem arról, hogy Sándor János belügyminiszter minden tekintetben honorálja és nagyrabecsüli azt a munkát, amit dr Schiff Ernő a nagyváradi és biharmegyei gyermekegészségügy terén elvégzett.
Feltétlen biztosra vehető, hogy 1916–17. évre ki fogják utalni az uj gyermekkórház felépitéséhez szükséges államsegélyt. Azt, hogy mekkora legyen az uj gyermekkórház, általánosítással és más városok példája után nem lehet Budapestről megállapítani.
A legközelebbi tanácsülésen és a szakbizottságokban tárgyalni fogjuk a belügyminiszter leiratát, át fogjuk ugy vizsgálni a számitásokat és mindenesetre olyan gyermekkórházat fogunk épiteni, amilyenre szükség van. Végtére ránk nézve csak a nálunk valóban fennálló szükség lehet irányadó, nem pedig az, hogy Aradnak vagy Bécsnek hány ágyas gyermekkórházra van szüksége.
Már tervezik a Fa-és fémipari szakiskola épületét.
– Názánfalvi Fekete Józseffel, a központi iparoktatási főigazgatóval, aki – mint a Nagyváradi Napló meg is irta – tegnapelőtt Nagyváradon volt, alaposan megtárgyaltuk a Fa- és fémiopari szakiskola ügyét. Egyértelműen konstatálni voltunk kénytelenek, hogy jelenleg a Fa- és fémipari szakiskola felépitésének ügye holt ponton van.
– Tény az, hogy a mostani tüzoltólaktanya és városmajor helyét csak akkor tudná átadni a város, ha volna egymillió koronája egy új tüzoltólaktanya épitésére és a major kitelepitésére. Bizonytalan ideig kellene ugyanis várnunk, mig a városnak erre a célra lessz ennyi pénze. Én azt ajánlottam a tanácsban és a közgyűlésen, hogy az új tüzoltólaktanyának szánt helyet, a Nagypiac-térnek a sóház és áruraktár közötti részét ajánlja fel a Fa- és fémipari szakiskola épitésére. Végtére ez nagyon alkalmas és szép hely. Az új tüzoltólaktanyát felépitjük a mostani helyén, mihelyt pénzünk lesz rá.
– A legközelebbi tanácsülésen és azután közgyülésen elő fogom terjeszteni régi inditványomat, remélem, hogy most több megértéssel fogok találkozni, mint eddig.
– Tény az, hogy a kereskedelemügyi miniszter már-már meg is bizott két előkelő müépitészt a nagyváradi Fa- és fémipari szakiskola terveinek megrajzolásával. Harkányi kereskedelemügyi miniszter nem várja be, míg a város meg tudja adni a 700.000 koronát, hanem azonnal megkezdeti a szakiskola épitését, mihelyt a telket a város átadja. Tehát nincsen semmi ok a késedelemre, ha két éven belül már úgy is be kell költöznie a szakiskolának az uj épületbe.
Tanitás az iskola udvarán.
Rimler Károly polgármester mindjárt Budapestre érkezése után következő napon résztvett az Országos Tüdővész Ellen Védekező egyesület évi közgyülésén dr Grósz Menyhérttel együtt, aki a nagyváradi Dispensairt képviselte a közgyülésen.
Rimler Károlyt – aki egyik alelnöke ennek az egyesületnek – annyira meggyőzte a nagy Bókay János professzornak az iskolás gyermekek tuberkolózisának gyógyitásáról szóló előadása, hogy rögtön hazaérkezése után hozzáfogott a Bókay János gondolatainak praktikus kiviteléhez.
– Bókay beszédében elmondta, hogy Németországban a népiskolák udvarait fenyőfákkal ültetik be és március elejétől egészen október végéig nem a tantermekben, hanem a befásított udvarokon történik az oktatás. Ez, a fenyőfák között, a szabad levegőn való tartózkodás legjobban megvédi a gyermekeket a tuberkolózistól. Már ma délben beszéltem Kőszeghy József főmérnökkel, hogy az uj helyi iskolákat már ugy épitsék, hogy tavasszal, nyáron és ősszel az udvaron tanithassák a gyermekeket.
Érdekes, hogy a nagyváradi izraelita iskolában már évek óta a fás udvaron folyik nyáron az oktatás, éppen ugy, mint Budán, ahol már évek óta folynak az ilyen kisérletek.
Ezt a csekély munkát végezte el Rimler Károly azon a tizenöt napon, amelyet pihenésre szánt.”
1914. április 10-én a Tiszántúl már a Tüdőszanatórium építéséről számolt be – tehát már megkezdődött a polgármester „pihenése” eredményeinek gyakorlatba ültetése.
Április 15-én, a városi közgyűlésen vitatták meg a több mint három milliós kölcsön felvételét, néhány ellenzéki tartózkodás mellett. Ugyanis a Pesti Hazai Takarékpénztár, a Magyar Jelzálog Hitelbank és a Magyar Kereskedelmi Bank ajánlata hárommillió, 50 éves törlesztés, 5,2% annuitással, 89-es árfolyam mellett 2%-os stornódíj kikötésével. Balogh Döme drágállta a kölcsönt, mert szerinte a levonásokkal alig kapnak két és fél milliót. Javasolta, hogy a város maga bocsásson ki kölcsönkötvényeket. Dr. Hoványi Géza megmagyarázta, hogy ezt a lehetőséget a kormány csak Pozsonynak, Fiuménak és Zágrábnak adta meg.
Egy szomorú eset is megtárgyalásra került ezen a közgyűlésen. A város főjegyzője, a polgármester barátja s egyben polgármester helyettes is, súlyos beteg. A közgyűlés gyógyítási költség címen 2.000 koronát szavazott meg számára.
1914. május 10-én felavatták a Katolikus Kör impozáns palotáját és nagytermét, Némethy Gyula dr. mondott szép avató beszédet, kiemelve az új kulturális intézmény szerepét a város életében. Szintén májusban adtak hírt az újságok a Kálvária renoválásáról. Május 14-én a május havi közgyűlésen Rimler Károly, mint az újonnan megalakult központi választmány elnöke letette az esküt. Ezen a közgyűlésen 38 pontot tárgyaltak meg. 1914. június 10-én Tóth István szobrászművész Nagyváradra jött és bemutatta a polgármester és az illetékes szoborbizottság tagjai előtt a két tervezetét, ami szerint készülne Szent László lovas szobra. Kijelentette, hogy a legfontosabb feladat egy megfelelő férfi modell megtalálása, akiben Szent Lászlót fogja bemutatni. Méltó feladatnak tartja az ágaskodó paripa összes szép vonásainak ábrázolását is – írták másnap a Tiszántúlban.
Életre kelt a nagy háború réme
A történelemben első világháborúként ismert nagy világégés kirobbantó oka (egyesek szerint ürügye) egy merénylet volt Ausztria-Magyarország trónörököse és felesége ellen. Az 1914. június 28-án Szarajevóban végrehajtott merénylet híre két nap múlva jutott el Nagyváradra. A város főispánja július másodikára rendkívüli közgyűlésre hívta össze Nagyvárad törvényhatóságát. Hlatky Endre főispán javaslatára a közgyűlés kijelenti, hogy néhai Ferenc Ferdinánd trónörökös főherceg és felesége Hohenberg Zsófia hercegasszony június 28-án Szarajevóban történt megrendítő elhalálozását mélyen fájlalja, fájdalmát és részvétét a bekövetkezett s hazánkat ért nagy gyász jeléül jegyzőkönyvében örökíti meg. Július hó 4-én a latin szertartású székesegyházban tartandó gyászistentiszteleten részt vesz, amelyre a nagyméltóságú Széchényi Miklós gróf latin szertartású püspök a törvényhatóságot meghívta.
1904. július 25-én viszont már valamennyi váradi újság kiemelt nagybetűs címmel írta: Háború. A Szabadság című lap e napon Egy táborban a nemzet című vezércikkében arról írt, hogy a magyar parlament egyhangúlag helyesli az ultimátumot. A Monarchia körjegyzéket küldött a nagyhatalmakhoz. Ezután következett a hadüzenet Szerbia ellen, majd két ellentétes táborba tömörülő nagyhatalmak között is kitört a háború.
1914. július 31-én Rimler Károly felkereste Hlatky Endre főispánt azzal a javaslattal, hogy a bevonult póttartalékos és népfölkelők családjai számára valamilyen akciót kezdeményezzenek. A főispán a legnagyobb készséggel ígérte meg hozzájárulását és támogatását a tervhez, s megegyeztek, hogy a támogatás módját és tartalmát ezután fogják meghatározni.
Az augusztus 1-jei lapok már az általános mozgósításról, a népfölkelők behívásáról írtak, és hogy Németország hadat üzent Oroszországnak. A franciák és a japánok is megkezdték a mozgósítást.
1914. augusztus 4-én Rimler Károly értekezletet hívott össze a városházára a segélyakció ügyében. Augusztus 5-én Polgárok címmel a következő felhívást tette közzé a lapokban: „Nagy megpróbáltatások óráiban intézem szavaimat Nagyvárad polgáraihoz. A trón és a haza védelmében katonáink fegyverrel küzdenek. Nekünk itthonmaradtaknak szívünk melegen érző dobbanásával, áldozatkészségünkkel, izzó emberszeretetünkkel kell szolgálnunk nemzetünket.
Ha mindenünket odaadnánk a katonák itthon sínylődő családjainak, hozhatnánk-e akkora áldozatot, mint ők, a hadba vonulók, akik az életüket dobják oda a mi oltalmazásunkra, védelmünkre. Nagyvárad társadalma nem fogja megengedni azt, hogy asszonyok, gyermekek nélkülözzenek, amikor a férjek, apák a királyért, a hazáért, mindnyájunkért a vérüket áldozzák.
Nagyvárad népéhez sokszor fordultam már kérelemmel. De ma nem kell kérnem, ma beszélnek helyettem az utcákon elvonuló katonák búcsúpillantásai, az anyák és az ártatlan gyermekek könnyei. Megindító, szívhez szóló néma szavak ezek. Megérti mindenki, tettre, kötelességteljesítésre, segélynyújtásra, adakozásra indít mindenkit, aki hazáját szereti, akinek érző szíve van, aki a legnehezebb időkben fogja föl azt, hogyha katonáink másokért meghalnak, nekünk élnünk kell másokért. (…)
Hazánk határain a katonák erejét, bátorságát, önfeláldozó hősiességét, a király és a haza szeretete mellett az a tudat élteti, hogy ha ők el is hullanak, a társadalom gondoskodik elhagyott családjaikról.
Adakozzunk, hogy lelkiismeretünk nyugodt, katonáink hite igaz legyen!
Rimler Károly polgármester”
A háború első áldozatai már 1914. augusztus elején megjelentek Nagyvárad kórházaiban. A Szabadság augusztus 3-án Mind hősök ők címen arról írt, hogy 1500 háborús sebesültet ápolnak a nagyváradi kórházakban. A Nagyváradi Napló 1914. augusztus 6-án közölte, hogy az egész világ fegyverben áll, s két nagy katonai kolosszus áll szemben egymással: a Hármas szövetség és az Antant.
A polgármester felhívásának egyik eredményeként estéről estére hazafias tárgyú zenés műsorokat adtak elő a Fekete Sas és a Korona Kávéházakban, s rövid idő alatt 19.000 korona gyűlt össze a hadbavonult katonák családjainak megsegítésére – írta a Nagyváradi Napló 1914. augusztus 11-i száma. Népkonyhákat szerveztek, amelyek olcsón biztosítottak ebédet a szegények számára. Augusztus 26-ig újból összegyűlt 35.000 korona, mely összegből 1567 család kapott segélyt.
„Nagyvárad közigazgatásának súlyos vesztesége – Bordé Ferenc halála.
1914. október 17-én a város egyik kiváló vezető fő tisztviselője elhunyt. Egy munkás, érdemekben gazdag élet szűnt meg. Hosszú éveken át szolgálta a várost tudással, szorgalommal, odaadással, mindaddig, míg testi ereje engedte, kivette részét azokból a nagy munkákból, amelyek Nagyváradot a kulturvárosok sorába emelték.
Iskolái végeztével a jogászi pályára készült. Éles jogászi elme volt, nagy akaratával feltűnést keltett nemcsak a törvényhatóságnál, hanem jogászi körökben is. A város vezetői is felismerték kiváló képességeit, s alig hatévi hivatalnokoskodás után adóügyi tanácsnokká választották, s nagy eréllyel biztosította az adók befizetését a renitenskedő polgároktól is.
Az ő elnöklete alatt épült ki a városi vízmű. A villanytelep létesítésének irányítását is ő végezte, majd a csatornázási bizottságban tűnt ki. A város jogi ügyeit Dús László, a város ügyésze után ő ismerte a legjobban. Politikai tekintetben szilárdan szabadelvű volt, a Munkáspárt megalakulása (1910) után annak lett elsőrendű harcosa.
Már régebben keletkezett nyelvrákját sokáig elhanyagolta, csak 1912-ben fordult orvoshoz. Budapesten a legnevesebb sebészorvos operálta meg. Egy évig szinte tünetmentes volt, majd a grünwaldi szanatóriumban rádiumsugárzással kezelték, majd röntgensugárral próbálkoztak. Erős fizikumára vall, hogy csaknem három évig küzdött az irtózatos betegséggel. Tegnap reggel 6 órakor a sokat szenvedett férfiú örökre elaludt, haláltusa nélkül. Halálát szerető feleségén kívül két árva gyászolja, Ferenc, aki 17 éves a premontrei gimnáziumban tanul, és a 11 éves Károly. Temetése holnap lesz a Lukács György utca 41 szám alatti gyászházból.”
A fenti tudósítást a Tiszántúl közölte, de a másik három nagyváradi lap hasonló tartalmú nekrológban búcsúztatta a mindenki által tisztelt, szeretett és nagyra becsült városvezetőt.
Rimler Károly polgármesternek nemcsak nagyrabecsült munkatársa és a város vezetésében, fejlesztésében odaadó segítője volt, de testi-lelki jóbarátja is. Egyidőben, 1902-ben választották meg mindkettőjüket a város vezetőségének élére, s a polgármester akadályoztatása idején ő töltötte be a polgármester-helyettesi tisztet is.
A tanács Bordé Ferenc halálára összehívott rendkívüli közgyűlésén a polgármester így méltatta: „Szomorú kötelességet kell teljesítenem, midőn a tanácsnak bejelentem, hogy szeretett kartársunk Bordé Ferenc Nagyvárad főjegyzője a mai nap reggelén elhunyt. Azt hiszem, nem szükséges a tanács előtt nevezett eredményeit bővebben felsorolni. Mindnyájan tudjuk, hogy Bordé Ferenc három évtizedet meghaladó közigazgatási tevékenysége alatt önzetlen munkálkodásával, kiváló tehetségével milyen nagyszerű eredményeket ért el. Erre való tekintettel javasolom a tanácsnak, hogy emlékét jegyzőkönyvünkben örökítsük meg, s erről az özvegyet jegyzőkönyvi kivonatban értesítse.”
A város tanácsa meghatottan, szomorú szívvel vette tudomásul a polgármester bejelentését.
1914. szeptember 4-én Rimler Károly polgármester egy közleményt tett közzé a helyi lapokban, amelyben felhívja a város polgárait, hogy ne lépjenek kapcsolatba a frontról hazatért sebesültekkel, sem az idehozott hadifoglyokkal, mert ez megalapozatlan félelmet kelthet, vagy az ellenséges kémszolgálat használhatja fel.
1914. november 16-án a Nagyvárad című lap közölte Rimler Károly felhívását Katonák karácsonya címmel. Ebből idézünk:
„… Apák, anyák, gyermekek, gazdagok és szegények egyaránt gondoljunk a hadbavonult, derekasan küzdő nagyváradi 4-es honvédekre, az oly nagy szolgálatot teljesítő honvéd huszárjainkra, a merészségükről híres Vilmos huszárokra, a Biharvármegye és Nagyvárad fiaiból alkotott és oly dicsőségesen harcoló 37-esekre, a bátor 101-es ezredre, a mi gigászi munkát végző 19. tüzérezredünkre, kövessünk el mindent, hogy a halálmegvetéssel küzdő katonáink karácsony napján ne maradjanak oly egyedül. Adjuk módját annak, hogy ők, a bátor harcosok is részesülhessenek gyengéd gondozásban, hogy nekik is legyen karácsonyfájuk a zúzmarás fenyők alatt, valami, ami őket reánk emlékezteti.
Felkérem Nagyvárad város minden polgárát, hogy a szent cél eredményes elérésére adja össze filléreit, adakozzék mindenki, hogy minden katonának jusson egy darabka a mi szeretetünkből.
Szíves tudomására hozom városunk áldozatra kész közönségének, hogy csakis Auguszta karácsonyi csomagokat lehet majd katonáinknak elküldeni, külön az e célra alakult országos egyesület útján, és egy ilyen minta ajándékcsomag, mely 3 koronába fog kerülni, hivatalomban bármikor megtekinthető, s ahol bármilyen csekély összegű adományt köszönettel elfogadunk.
Polgártársaim, egyesüljünk mindannyian, hogy az összegyűjtött fillérekből a nagy és magasztos eszme testet ölthessen.”
A világháború folytatódik. Csökkenő lelkesedés, növekvő veszteségek
A háború második éve nem hozta meg a várt eredményeket, a kezdeti remények, a gyors győzelembe vetett hit kezdett elhalványulni. A polgármester közleményben hívja fel a váradiakat, hogy tilos kapcsolatba lépni a város kórházaiban kezelésre hozott frontharcos katonákkal és a frontról városunkba kerülő hadifoglyokkal, azzal indokolva, hogy a tőlük szerzett információk indokolatlan félelmet keltenének az itthonmaradtak soraiban.
1915 áprilisában a Vöröskereszt helyi tagozata a Félixfürdőben egy rekuperáló tábort szervezett, de ezt megelőzően már megnyílt a katonakórház egy új egysége, a ragályos betegek számára. Még 1914 szeptemberében külön parcellát jelöltek ki a háborúban elesett katonák számára, ahová már akkor 16 katonát temettek el, akik a váradi hadikórházakban hunytak el.
1915. szeptember 4-én a nagyváradi lapok egy országos méretű, valamennyi törvényhatósági joggal felruházott városra kiterjedő mozgalom elindítását hirdették meg. A Tiszántúl 1915. szeptember 4-i számában a 8 oldalon A nemzeti áldozatkészség szobra címmel jelent meg az alábbi híradás és egyben adakozásra szólító felhívás.
„A háborúban elesett hősök özvegyei és árvái, valamint a hadirokkantak országos alapjának gyarapítására jótékonysági akció indult, amelynek tárgya: egy lovas szobor alakot készítenek fából, amelyet a nagyközönség által megvásárolt pikkelyszerűen elhelyezett fémlemezkékkel borítanak be, úgy hogy ezek a pikkelyek a hazafias áldozatot jelképezik. A szobrot borító és az adakozó nevével ellátott bronzpikkelyek megváltási ára 2 korona [az újság ára 8 fillér volt akkor], hogy a legszegényebbek is leróhassák nemzeti adójukat, de természetes, hogy a gazdagabbak, a különböző társaskörök, pénzintézetek, vállaltok anyagi erejükhöz mérten arányosan és progresszíven nagyobb összeggel vesznek részt a nemzeti áldozatkészség szoborba öntésének hazafias munkájában. Lesznek címeres levelek is, nevekkel 25 koronáért, családok 50 koronáért, nagy címerek 100 koronáért, családok címere 200 koronáért. A törvényhatóságok címeres lemezei, testületek, pénzintézetek, társaskörök lemezei a szobor alapzatánál e célra fenntartott helyen lesznek elhelyezve. Készülnek jelvények is, melyek a szobrot ábrázolják, ezek ára szintén 2 korona, és ruhára, sapkára, kalapra téve viselhetők.
Midőn ezen akciót Nagyvárad város közönségének tudomására hozom, felkérek mindenkit, hogy hazafias adományával járuljon hozzá a nemzeti áldozatkészségnek ez ércbeöntött szimbólumához, hogy időtlen időkig hirdesse a magyar társadalom dicsőségét.
Nagyvárad, 1915. augusztus 26-án.
Rimler Károly
polgármester”
A polgármester a háború nehéz anyagi helyzetében egyre több gondot okozó városvezetés kérdéseinek megoldása mellett továbbra sem feledkezett meg a harctéren küzdő, helytálló, állandó életveszélyben lévő váradi – bihari katonákról sem. A halottak napját megelőzően újabb felhívással fordult „Nagyvárad közönségéhez”. Ezzel a címmel jelent meg a helyi lapokban 18015. október 24-én az alábbi felhívás: „Felkérem Nagyvárad polgárait, hogy a halottak számára szánt koszorúit egészben vagy részben váltsa meg a nagyváradi katonáknak küldendő adományok javára. Az idén is el fogja vinni küldeményünket a hősökhöz együttérzésünk és szeretetünk üzenetét. Az idén is gondolunk rájuk, az itthoni ajándék örömeit juttatjuk el nekik, akik oly messze esnek tőlünk, ha áldozatkészségünk varázslatával közelebb nem hozzuk magunkhoz őket. Minden összeget elfogad a polgármesteri hivatal”
Hogy kik voltak ezek a harcosok, akiknek az adományt szánták megtudhatták az olvasók a helyi lapokban, ugyanis éppen ez évben vívta a nagyváradi négyes honvédezred a legvéresebb csatáit Doberdónál. A Tiszántúl 1915. november 8-án A négyes honvédek védték Doberdót című cikkében megírta, hogy október 23-tól 29-ig harcoltak és visszaverték az ellenséget. Ugyanez a lap november 20-án arról számolt be, hogy Bihar vármegye elismerését fejezte ki a négyesek újabb vitézi tettéért, amikor öt negyedórás kézi tusában verték vissza az Isonzó partján az olasz hadsereg túlerőben lévő támadó egységét.
A fegyverzajban sem hallgatnak a múzsák
A világháború harmadik évében a növekvő anyagi gondok, nehézségek, az óriásivá növekvő hadikiadások és veszteségek ellenére Nagyváradon továbbra sem feledkeztek meg a művészetek támogatásáról. Még a háború kitörése előtt megrendelték Tóth István szobrászművésznél Szent László, városalapító királyunk lovas szobrát, melynek egyharmad nagyságú agyagmintája 1916 elejére készült el. 1916. február 8-án a Tiszántúl számolt be a szoborbizottság budapesti útjának eredményéről. A váradi bizottságot Holló Barnabás szobrász kísérte el Tóth István várkert-rakparti műhelyébe és megtekintette az elkészült agyagmintát. A szobrász elmondta, hogy a szobor életnagyságban fogja ábrázolni a szent királyt. A gondolat, amit a szobor kifejez: Szent László csatabárdjával legyőzött kunt lovával átugratja. A földre sújtott kun a kardját és a pajzsát védőleg tartja maga felé, s ez a pajzs az ugró lónak is támaszt nyújt. Szent László arca a régi, 1407-ből való Szent László hermának a művészi mása. Fején kis abroncskorona, melyen apró keresztek vannak. Mellén a legrégibb magyar címer. – A szoborbizottság tagjai meggyőződtek, hogy az alkotás valós művészi hatású, s megkapóan impozáns. Báró Forster Gyula kijelentette, hogy Szent László nagyváradi lovas szobra egyike lesz Magyarország legszebb szobrainak.
Megállapították, hogy a háború, mint egyéb művészi alkotásokra, erre is késleltetően hat, de hiszik, hogy 1917-ben már ott fog állni e diadalmas lovas szobor a székesegyház előtt, mint az a régi elpusztult lovas szobor, mely „olyan gyönyörű volt, hogy meg nem elégedett senki csak egyszer ránézni”. (Bizakodó reménye nem vált valóra, mint sok más tervet, a háború vihara és következménye ezt is elsodorta.)
Az 1916-os esztendő másik szép művészeti eseménye a február 13-án megtartott A művészet ünnepe Nagyváradon elnevezésű képzőművészeti tárlat megnyitása volt a megyeháza nagytermében. Országos, sőt nemzetközi hírű művészek műveit állították ki a Vörös Kereszt rendezésében. Rippl-Rónai József, Csók István, Kosztolányi Kann Gyula festményei, Luka Károly alkotása, a szobrász Kallós Ede művei, akinek kérésére tehetséges váradi tanítványa Karácsonyi Géza is kiállította 5 legújabb alkotását.
A kiállítás megnyitóján Dutka Ákos mondott költői ihletésű beszédet, melynek szövege megjelent a másnapi Nagyváradi Naplóban. A rendezvény előtti napon Antal Sándor közölt ugyanott egy figyelemkeltő, a művészetek ember és jellemformáló szerepéről szóló vezércikket.
Mindkét esemény híre üdítőleg hathatott a háború eseményeiről, annak következményeiről szóló hírek özönében. A város polgármestere is részt vett mind a két rendezvényen.
A polgármester hétköznapjai
Az 1916-os esztendő is állandó munkát, újabb és újabb feladatokkal teli tevékenységet hozott Rimler Károly számára. Már január 5-én felutazott Budapestre, hogy kieszközölje, részesüljenek a 20%-os háborús államsegélyből a legszegényebbek is: a gyakornokok, havidíjasok, kézbesítők, becsüsök és a városi üzemek, akik a legjobban rászorulnak a támogatásra.
Január 11-e a kenyérjegy bevezetésének első napja volt. Január 14-én a városi közgyűlésen a közigazgatási ügyekről szóló beszámolója után javasolta, hogy a várostól távol harcoló nagyváradi honvéd gyalogezredet táviratban köszöntsék, felvetette azt a javaslatot, hogy létesítsenek a négyesekről egy hadimúzeumot, s felvetette a kapcsolatot az ezredparancsnok Kratochvil Károllyal is. Ennek meg is lett az eredménye, amelynek dokumentumát ma a Budapesti Hadtörténeti Levéltárban őrzik. Ugyanis 1916. március 16-án a parancsnok a következő, 47. számú eligazítást intézte alárendeltjeihez.
„Négyesek! Hős Agyagembereim!
Ötnapi nehéz küzdelem után szükségét érzem, hogy nektek bámulatomat és elismerésemet fejezzem ki magatartásotok fölött. Ez állásban nem az olasz, hanem a rossz időjárás, a víz, az eső volt a legnagyobb ellenségetek. Hogy az olasztól nem féltek azt tudom, de hogy hasig vízben, éjjel-nappal ellenséges ágyútűzben, oldalozó, minden irányból jövő gyalogsági és géppuska, bombavető és puskagránát tűzben harcoltatok – ez emberfeletti. És ezt ti, ezt az emberfelettit is leküzdöttétek, és a hatodik napon az ellenség támadását könnyűszerrel visszavertétek.
1. A négyes hős agyagembert, – mert úgy néztetek ki – meg fogom örökíteni az utókor számára, hadd lássa a jövő nemzedék, hogy kik voltak azok, akik jólétükért harcoltak, győztek, megsebesültek és meghaltak.
Egyformán harcoltatok mindnyájan, de mégis ki kell emelnem a Szilágyi zászlóaljat, amelynél a legnehezebb viszonyok uralkodtak. A kötelességtudásnak és a kötelességteljesítésnek legszebb példája nyilvánult meg tisztnél és legénységnél egyaránt az utóbbi napi harcokban.
A Schilhan század hat napig csőben, vízben, sárban, úgyszólván pihenés nélkül, teljesen átázva, átfázva a hatodik napon kapott támadást gyönyörűen verte vissza. Az ezred nevében mondok a század parancsnokának, a század minden egyes tagjának köszönetet.
Ez a szellem, amelyik az ezredben uralkodik, maradjon örökké.
2. Kitűntetési és előléptetési javaslatokat, valamint hőstetteinek írásba foglalt felterjesztését azonnal várom.
3. Ő császári és királyi Fensége Auguszta főhercegnő hozzám intézett kegyes soraiban a következőket küldi:
»Önnek és derék ezredének sok szívélyes üdvözlet az önök őszinte Auguszta főhercegnőjüktől.«
4. Stefánia nővér Ő királyi Fensége Lónyai Elemér grófnő a hozzám intézett kegyes soraiban a következőket írja: »Önnek és vitéz ezredének szívélyes szerencse és jókívánataimat küldöm.«
5. Ő császári és királyi Fensége Zsófia főhercegnő és József Ferenc főherceg szeretetadományokat küldöttek, amelyeket hálásan megköszöntem.
6. Nagyvárad város törvényhatósági bizottságának folyó évi március 9-én tartott közgyűléséből kifolyólag a következő átiratot kaptam:
»Nagyvárad város törvényhatósági bizottsága abból az alkalomból, hogy kiváló katonai érdemeinek elismeréséről Őfelsége Méltóságodnak a Lipótrend lovagkeresztjét a hadiékítménnyel legkegyelmesebben adományozni méltóztatott, ez év március 9-ik napján tartott ülésében elhatározta, hogy mint városunk szeretett házi ezredének kiváló parancsnokát, Méltóságodat meleg szeretettel üdvözli, felhasználja egyszersmind törvényhatóságunk ezen alkalmát arra is, hogy hősiesen küzdő vitéz házi ezredünk dicső haditetteiért, melyet Méltóságod bölcs vezetésének köszönhetünk, – soha el nem múló hálánkat fejezzük ki. A jövőben pedig az eddigi sikerekhez hasonló újabb győzelmek kivívásához a Mindenható további segítségét kérjük.
Rimler Károly polgármester«
Ezen az egész ezredet is illető elismerésre a következő választ küldtem:
»Nagyságos Rimler Károly úrnak
Nagyvárad polgármesterének
Nagyvárad
Olasz harctér, 1916. március havában
Nagyvárad város törvényhatóságának megtisztelő, nekem oly becses határozata meghatott és büszkeséggel tölt el. Hálás köszönet érte. Őfelsége, szeretett királyunk által adományozott kitüntetés hős vitéz ezredemnek szól, ezredem vívta ki magának, vívta ki nekem is. Kötelességét a jövőben is teljesíteni fogja.
A harcokban álló ezred üdvözletét küldi Nagyvárad város közönségének
Mély tisztelettel és nagyrabecsülésem kifejezésével vagyok Nagyságos Polgármester Úrnak és Nagyvárad városának igaz hívük: Kratochvil ezredes, a nagyváradi 4-ik h. gy. ezred parancsnoka«
Jelen parancsom a legénységnek anyanyelvén kihirdetendő. Kratochvil”