A valóságtól az álomig
Aniszi Kálmán: „Több mint kuriózum, hogy Kristófi János alkotói tehetségét nemcsak a festészet terén bontakoztatta ki, templomi orgonajátékával a zene világában is kamatoztatta képességeit. A piktornak a zene iránti életre szóló ilyetén szerelmét nem pusztán figyelemfelkeltő különlegességként említjük, hanem főleg azért, mert a muzsika éteri hatása implicite benne foglaltatik hosszú és igen termékeny festőművészi munkásságában. Bach és a többi halhatatlan művek égi akkordjait a képíró – akaratlanul is – belekomponálta-szőtte festményeibe, mélyítve azok gondolati tartalmát és érzelmi töltetét, emelve művésziségüket. A festészet és a zene, e két művészi kifejezési forma ilyenszerű találkozása ugyanis szinergikusan támogatja egymást, erősíti a művek költői üzenetét, emeli művészi értéküket. (…)
Kristófi János a szó nemes értelmében hagyománytisztelő. Mindig is a szerves fejlődés híve volt, a se szeri, se száma »forradalmi« újítások hidegen hagyták. Mint minden magára valamit is adó alkotó, természetesen ő is kutatott, búvárkodott, időnként új eljárásokkal, technikákkal, kifejező-megformáló modalitásokkal kísérletezett. Ilyesmikre szüksége is van az alkotóművésznek, mivel az új és még újabb lehetőségek felismerése a fejlődés szükségképpeni velejárói, a tiszavirág-életű izmusok azonban nem érintették meg művész-lelkét. (…)
Realista festészetében hihetően két nagy szakasz különböztethető meg: egy korábbi, mely erőteljesen figuratív, már-már dokumentarista erejű; ezt követi egy fokozatos közeledés az impresszionisztikus szemlélethez és ábrázolásmódhoz.
Az első etapban keletkezett alkotások gondolati középpontjában a kor rajza és a korabeli emberek életvitelének ábrázolása áll. Az egy- vagy többalakos kompozíciókon olyan régmúlt emlékek is fel-feltünedeznek, mint a bájos gyermeki örömök, a sokszínű és ezerbogú kenyérkereső munka, a vásárok színes forgataga vagy az ünnepek rítusa, emelkedettsége. A cezúrával élesen nem elkülöníthető szakaszok egyszersmind Kristófi János művészi tevékenységének metamorfózisát, személyiségének belső fejlődését is tükrözik; egész korszakokról vallanak, bennük közösségi és egyéni drámákkal, melyeknek a Mester egyszerre volt személyes tanúja, szenvedő alanya és krónikása. Ebben a hosszú folyamatban jól kivehető az alkotóművész szemléletének árnyalódása, gazdagodása, közelebbről a saját értékvilágában menet közben beállt leheletfinom változások, nemkülönben közeledése ama látásmód felé, amely az élet pillanatonként változó hangulatainak a megörökítését tartja elsősorban a művész(et) feladatának. Akár ha futó filmkockákat néznénk. No ez az, amit igen nehéz festői eszközökkel megragadni. Ezért hát ilyen teljesítményekre csak kiforrott, kiteljesedett alkotók képesek, akik kifejezőeszközeiknek teljes mértékben birtokában vannak. A valóság iránti hűség, az élet mimetikus ábrázolása az autentikus művésznél sohasem jelent szolgai utánzást, a valóságosnak az egyszerű lemásolását; Kristófi János – aki bár a valóság talaján áll – műveiben élményszerűen tükrözi a vant és a legyent, a létezőt és a kellőt, az elvetendőt és a kívánatosat, az erkölcsileg érvényeset, finoman beleszőve azokat a képek szövetébe. (…)
A tájképeken nem lehet nem észrevenni a magukkal ragadó különleges hangulati elemeket: az irizáló fény-árnyék párbeszédeket, a szüntelen változó atmoszferikus hatásokat, állapotokat.
Kristófi János a maga mélységében ismeri az életet. Tudva tudja, hogy mindnyájan a föld fiai vagyunk, hogy általa vagyunk, és azt is, hogy a belőle fakadó Életnek mindnyájan – képességeink szerinti – szolgálói kell hogy legyünk; és hogy ki-ki azzá válik, amivé önmagát küszködései árán teszi. Hogy a vágyak nem egyebek, mint a lelkekben keletkezett űrök kitöltésére irányuló értékteremtő óhajok. Az élet mélységes tiszteletéből, no meg az alkotóművész bölcsességéből következik Kristófi János életművének kiegyensúlyozottsága, a mindenhol jelen lévő visszafogottság, mértéktartás.
Impresszionisztikus hatású képein Kristófi János tudatosan háttérbe szorítja a rajzot, helyébe a fény és az árnyék örök párharca és a színeknek érzelmeinkre gyakorolt hatása lép.” (Üzenet Váradra. Várad, 2011/1.)
Banner Zoltán: „Amiről a század eleji költők álmodtak, ahogyan ezek a költők álmodták a maguk váradi valóságát – azt a festők transzponálják át a húszas, harmincas, negyvenes stb. évek sugallata szerint. Vagy fordítva? Inkább a művészi alkotásból szerkesztjük ki az idők formáját? (…) Maga a váradi szellem, tehát az a bizonyos Várad-sugallta álom, nosztalgia, illúzió, nevezzük bárminő szélesebb körű fogalommal, immár csupán autonóm festői párlatként függetlenedve szolgálja akár az avantgárd vagy progresszív jellegű műalkotást. Ebben a folyamatban a ma hetvenhat éves Kristófi János pályája önmagában véve is szemléletes, hiszen anélkül, hogy elmozdult volna művészetének sarkpontjáról, egyszerűen csak az életmű tengelyén körbefordulva a valóságtól az álomig, újra, s minden bizonnyal utoljára valósította meg a kettő egymásra vetülő, egymásba tűnő, feloldhatatlan egységét.(…) Kristófi a művészet hagyományos funkcióját választotta hivatásául: nem a változást, hanem a változót magát követni a változásban. Tehát előbb a falut, a szülőföldet, a hajdani közösséget, majd az álom és valóság pólusai között vergődő kétlelkű várost, az embert, természetesen a művészben élő embert, a cséplőgép porában, pernyéjében fulladozótól a szférák felé szárnyalóig. Ezért teremt magának előbb egy földszínekből, földformákból elvonatkoztatott föld-nyelvet, majd egy fényszínekből, fényformákból hangolt, áttetsző fény-nyelvet.” (Kristófi-album, 2002.)
Jakobovits Miklós: „A huszadik század művészetében találkozhatunk az »új szenzibilitás« kifejezéssel. Kristófi János művészetében kitágul ez a fogalom, mert műveiben felénk áramló melegség mágneses hullámai messziről jönnek, és lelket vigasztaló katarzis erejével telítettek, ezért méltán nevezhetjük ezt »új szenzibilis humanitásnak«. Ahogy a zenében az ellenpontozott szólamok fegyelmezett rendszere, úgy festészetében a különböző idősíkok, a jelen és a múlt, a városi épületek barokk nagyszerűsége és a falu bársonyos mély zöldjei egybecsengenek, felénk sugározva egy olyan emberi és tárgyi világ harmóniáját, mely csakis az Ő képeinek sajátja.” (Előszó Banner Zoltán Kristófi-albumához, 2002.)
Maria Zintz: „A falu fia mindvégig megőrzött valamit abból a mély, természetes paraszti életfilozófiából és hitből („földből vagyunk, és azzá leszünk”), amely test és lélek, élet és halál, öröm és bánat, valóság és mítosz szerves egységében érzékeli a világot, amelyben minden új élet (gyermek) ajándék, s azt meg kell őrizni Isten dicsőségére. S ez a meggyőződés nemcsak jellemét, hanem művészi magatartását is a szerénység, az alázat, az önfegyelem és a kiegyensúlyozottság erényeivel vértezte fel.” (Kismonográfia román nyelven, Muzeul Ţării Crişurilor, 1997.)
Implon Irén: „Képeiben bizonyos mértékben egy hosszúra nyúlt pillanat impresszióját rögzíti, amelyben a jelen érzékelés élességét feloldja az állandóan jelenlévő emlékezés elmosódott víziója.” (Műteremről műteremre. Fáklya, 1963. augusztus 30.)