„A valóság vézna vásznán kokain” – Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című verseskötetéről
Böszörményi Zoltán legújabb – a pozsonyi Kalligram kiadónál idén megjelent – verseskötetének már a borítója felkelti a figyelmet, nem lehet csak úgy elmenni mellette a könyvesboltban. A könyv címéhez remekül illő színes grafika – akárcsak a többi illusztráció – Részegh Botond munkája. Képei hatásosan egészítették ki a költő és író előző műveit is, de a Katedrális az örök télnek az irodalom és a képzőművészet legsikerültebb találkozása.
A finom vonalvezetés, a kék, a zöld, a szürke, a fekete és az életteli piros kombinációja hű lenyomata a kötet hangulatának, hiszen a versek hol melankolikusak, hol a romantika klasszikusait idézik, máskor olyanok, mint egy légies mozdulat, könnyed tánclépés, s gyakran a friss hóeséshez hasonlóan tiszták, már-már istenközelség árad belőlük, olykor pedig vészjóslóan komorak, akár az űr vagy a csillagtalan éjszaka, hogy aztán hirtelen lázadók, tüzesek, szerelemmel teltek vagy fájdalomtól vérzők legyenek.
A kötet sokszínű, mint egy polifón dallamsor. A négy ciklusba (Délibáb, Ujjrács, Képeslap, Katedrális) rendezett versfolyam: „a valóság vézna vásznára kokain”. A költő baráthoz, Jónás Tamáshoz címzett, Kilenc oktáv című vers e sora több, mint szuggesztív metafora, mert Böszörményi Zoltán lírája egészében szellemi kábítószer: „Parázsló szavak a lélek rongyain”; „Szemem vizébe fényaranyat old”; „Magába roskadva ég fenn a Hold” (A szél), „Az önzetlen vággyal vagyok egyenlő” (Cérnára fűzve); „Szárnyaikat lengetik a kőpelikánok”; „Szomjas bokrok alatt a fény gyíkként szalad”; „Forró homokon ugrál a pillanat” (Antiguai képeslap); „Felvágott ereimből méz csurog” (Kétezeregy); „Makacs vállamra friss, puha fény csepeg / Lemossa véremet” (Reggel); „A Hold kék tintát szitál” (Esti táj); „Sarkon guggol, télről álmodik a nyár” (Aradi anziksz). E képek valósággal beleégnek a tudatunkba, s elhitetik velünk, hogy a szónak, a költészetnek teremtő ereje van ma is, hiába temetik annyian és annyiszor az irodalmat.
A költő Seneca („Senki sem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem azért, mert az övé”) és Tőzsér Árpád („Nincs megismerés… káprázatokban élünk”) gondolatait választotta kötete mottójául, s ezzel meg is határozta a költemények két fő csoportját: az egyikbe a létezés és egyén viszonyán tépelődő, filozofikus, a másikba a hazáról, a magyarságról, a szülőföld szeretetéről szóló versek tartoznak. Beszélhetünk ugyan még külön szerelmes költeményekről, de jobbára ezek is a gondolati szövegek közé illeszkednek.
A könyv nyitódarabja, a Sorsunk délibábja az egyik legmarkánsabb vers, s mint első leütés azonnal magasra emeli a mércét. Az ókori klasszikusokat stílusában, emelkedettségében is megidéző költemény konklúziója: a nagy költők kihaltak, kallódó lelkük sorsunk délibábja. Ahhoz, hogy a vers visszanyerje méltó helyét, igazi tűznek kellene lángolnia a ma alkotó ember lelkében. És ebben a versben ott lángol!
A nyitány súlyos, komor tónusát azonnal oldja a következő vers, az Antiguai képeslap élénk, színes világa, finom játékossága. A költővel együtt érezzük és látjuk, hogy a karibi estében a forró homokon ugrál a pillanat, és szomjas bokrok alatt gyíkként szalad a fény, hogy fuvallat kutatja át a tengert, és égre feszített vitorlavászon a felhő – mintha festmény vagy film lenne ez a vers. Felüdülés a kortárs líra szinte kötelezően tárgyias, lecsupaszított nyelvi közegében. Ebben a versben gyönyörködni lehet: a szavak, a rímek öröme megmutatja, hogy a költészethez ugyanúgy hozzátartozik a játék, mint az óceánhoz a hullámok morajlása.
A Létem pora arról szól, hogy sikerből és bukásból, fényekből és kihunyó lángokból tevődik össze a lét. A mulandóság és az idő, az emberi sors értelme visszatérő motívuma a kötetnek, akárcsak a költő korábbi verseskönyveinek. „Mész lesz belőlem és hahotázó köd (…) Elveszett tekintet mesél a télről (…) Vak vagyok, látom az égő sebeket” – merengenek a Cérnára fűzve című vers sorai.
A következő ciklusban, az Ujjrácsban Böszörményi Zoltán visszatér korábbi verseiből jól ismert költői alteregójához, Majoranához. A formálisan szereplírának számító alkotásokat éppen a személyesség ereje avatja maradandóvá, hiszen nyilvánvalóan az erős érzelmi érintettség miatt mesél névileg valaki más a költő fájdalmáról, vágyáról, szerelméről. „S ha tüskét növeszt az akácfa, / Lennék, ki átvérzi a holnapot ”(Majorana bőre); „Tikkadt bőrünkre a szivárvány feszül” (Majorana tarkója); „Rügyekben rí az örökkévalóság” (Majorana átnéz az ujjak rácsain), „A kátrány és a foltos űr / költözik halkuló szemembe” (Majorana halkuló szeme).
A Képeslap ciklus kiegészíti és ugyanakkor gazdagítja is a Majorana-versek témáit. A sors, az idő, az elmúlás és a szerelem itt is meghatározó. Az indító vers, az Üres vonatok Nagy László emlékezetes zárósorát parafrazálja: „az öröm visszalopakodna, / de nincs, ki átvigye a túlsó partra”. A szerelem, a boldogság élményétől megfosztott reggelek mint „üres vonatok” jelennek meg, a magány e találó megfogalmazását még érzékletesebbé teszi a következő kép: „A fényben vergődő ég alján / néha felvillan még a kedved, / a néma tükörben emlékfonatok”.
Az Átváltozás, a Kén, a Reggel és a Folt árnyaltan folytatja a megelőző filozofikus verseket. Ebben a ciklusban is egy-egy játékosabb hangulatú alkotás ellenpontozza a mélyebb, személyesebb darabokat, mintegy időt hagyva az olvasónak, hogy elgondolkodjék az ilyen sorokon: „Vitatkoznék néha a csillagokkal, / de a szigorú elme befalaz, / Az idő foltot foltra ragaszt”.
Az Aradi anziksz az alkotó szülővárosát idézi, és hogy mennyire fontos számára ez a kötődés, a szülőföldje, a hazája és a magyarsága, a címadó versben érzékelhető leginkább.
A Katedrális az örök télnek az egyik legszebb „közéleti” magyar költemény, átütő erejét együttesen adja a mívesség, az őszinteség és a súlyos sorokból áradó könnyedség. Sugárzik belőle az imponálóan erős szándék, hogy megváltoztassa a betokosodott közgondolkodást, új értelemmel töltse meg a haza, a szülőföld, a közösség, a forradalom, a szabadság kiüresedett, elkopott, lejáratott fogalmát. „Elveszett a haza, / elhalkult a csaták zaja, / csak a becsület maradt, / azóta erősen havaz” – írja a költő. Ebben az elveszettségben, amikor európainak lenni sem azt jelenti, amit mi magyarok korábban vártunk vagy elképzeltünk, amikor a piacgazdaság bomlik, és valami bizonytalan végkifejlet felé tartunk, talán a legfontosabb az, hogy újra felfedezzük, mit jelent számunkra a haza, nyelvünk mágikus ereje, a költészetbe vetett hit.
A Karodba borult ég, a Magyar ballada, a Márai ébresztése vagy a kötetzáró vers, a Megtaláltalak e kérdésekre keresi a választ, az egész kötetre jellemző meggyőző hévvel és magas esztétikai szinten. Reméljük, hogy lesz folytatása ennek az új hanggal megszólaló közéletiségnek Böszörményi következő verses és prózai köteteiben.