A tehetségeket visszavárjuk
Ezeket a sorokat írva még nem tudom, hogy kik nyertek díjat a Várad diákvers-pályázatán. A mi szempontunkból egyelőre nem is a nevek a fontosak, annál inkább persze maguknak a pályázóknak. Hiszen elsősorban róluk van szó. Ami nekünk fontos, az a felfedezés öröme, a tehetség felfedezésének az öröme, s nem utolsósorban a tehetség megtartása. Több fiatal esetében máris biztos vagyok abban, hogy a verseikkel való találkozás nem egyszeri, hanem állandó szerzőket avatunk, akik több-kevesebb idő múltán kötetekkel jelentkeznek majd. Eszembe jut a néhány évvel korábbi négysoros-pályázatunk, akkor ugyan nem volt egy bizonyos generációra szűkítve a jelentkezés feltétele, ám többen a résztvevők közül azóta ismert, a korábbinál elismertebb, többkötetes szerzők lettek. Persze, nem azért, mert nálunk pályáztak.
Különösebb viszont ez a mostani vetélkedés, hiszen a legtöbbek számára valóban ez az első próbálkozás, ezért igen fontos az elbírálók felelőssége is, észrevenni a szövegben az egyedit, a sajátosat, meglátni azt a szövegrészt, azt a strófát, azt a sort, azt a képet, amiért érdemes volt végigböngészni a mintegy másfél száz szöveget tartalmazó paksamétát. És az anyag első átlapozása után máris biztos vagyok abban, hogy bőven akadnak ilyenek.
Érdekes azt is megfigyelni, milyen témák, gondolatok, érzések, indulatok foglalkoztatják a megmutatkozást, az elbírálást vállaló tizen-huszonéveseket, milyen nyelvet használnak, milyen generációs nyelvi sajátosságok bukkannak fel náluk, milyen formakultúrával rendelkeznek. S remélem azt is, hogy ez a pályázat bátorságot ad azoknak is, akik fiókjában, foldereiben talán vannak még költemények, s ha nem is a díjért, de a publikálás öröméért (?) később beküldik írásaikat a Váradnak.
Feltehetően már elmúltak azok az idők, amikor egy írással próbálkozó fiatalra (a tollforgató kifejezést valamiért soha sem szíveltem) elemi hatást gyakorolna a nyomdafesték, az általa fogalmazott sorok fölött-alatt a nevével. De úgy érzem, még mindig több rangot jelent egy klasszikus folyóiratban debütálni, mint egy közösségi oldalon, blogon közzétenni, posztolni, bejegyezni, még akkor is, ha saját bőrömön is tapasztalom, hogy a hatás mennyivel közvetlenebb, gyorsabb, személyesebb. A jó az, ha a két közeg kiegészíti egymást. Legalábbis addig, amíg a papír, a nyomtatott szöveg el nem tűnik végleg. Úgyhogy a tehetségeket visszavárjuk.