A szomszédék lánya
Ahogy közeledett hazafelé, meg-megállt, egyre lassabban lépkedett. Egy kőkerítés mellett sírva fakadt, törte a fejét, hogyan mondja meg otthon, hogy már megint rossz jegyet kapott. Pedig igyekezett, de neki nem megy az írás. Különösen a nagy „A” betű, de az „O” sem könnyebb, mindig pacává változik. Bezzeg a padszomszédjának olyan szép, kerek „ó”-k pöffeszkednek a füzetében! A számtanra gondolni sem mert, ő semmit nem értett abból, ami az órákon történt, mindig a nővére, Kati oldotta meg helyette a leckét. Kati nagyon okos, az órát is ismeri, még szorozni is tud! Vajon mi lehet az a szorzás? Biztos valami olyan, amit ő úgysem fog megérteni.
Nővére segített neki, de szidta is egyben:
– Hogy lehet valaki ilyen buta! Még a számokat sem tudod leírni?
Nem haragudott a csúfolódásért, hiszen Kati nélkül nem menne neki semmi. Lám, a múltkor is kijavította az egyesét egy szép négyesre. Anya azonban észrevette, és kétségbeesve mondta apának:
– Jaj, mi lesz ebből a gyerekből, semmit nem tud, de a jegyeket meghamisítja!
Hogy mi lesz vele, nem tudta, mert neki minden zavarosnak tűnt, ami az iskolában történt. Ő csak ott ült, nézett a padban, fogalma sem volt, mi zajlik körülötte.
Nem – döntötte el –, ő nem megy haza, inkább elbujdosik valahova. Nagyszerű ötlete támadt, hisz a szomszédéknak nincs gyerekük! Hallotta egyszer, hogy azt mondták anyának:
– Adja nekünk az egyiket, magának úgyis négy van!
– Jaj, dehogy adom, dehogy adom! – nevetett anya, de hangja komolyan csengett.
Otthon senki sem tudta, hogy ő titokban már régóta benézegetett a szomszédba, ott mindig finom sütemények illata töltötte be a lakást, náluk ehetett, ahogy és amennyit akart. Senki nem szólt rá, hogy most már elég, és nem kellett megosztania semmit senkivel. Egyszer, mikor kacsát sütöttek, mind a két combot ő kapta! Hú, ha ezt a nővére látta volna!
– Elköltözöm – mondta otthon köszönés helyett, s anyja meghökkent arca cseppet sem zavarta.
– Még ma elköltözöm a szomszédékhoz! – ismételte gőgösen, felemelt fejjel, senkire sem tekintve.
Anya kis batyut készített.
– Hagyjuk – súgta apának –, úgyis visszajön este!
Hallotta ő is, persze, hogy hallotta, hát azért is, azért sem jön vissza soha – gondolta, és indult a szomszédba. Csak egyvalaki kiabált dühösen utána, a nővére:
– Hogyhogy elmész? Ha elmész, ide vissza ne gyere!
Erre megrezzent benne valahol valami, de azért se nézett vissza.
A szomszédék kényeztették, és este énekelgettek vele. Elégedetten feküdt le, egyedül volt egy nagy szobában. Itt biztosan jó lesz, itt mindegy, hogy milyen jegyet kap az iskolában, itt úgyis örülnek majd neki. Éjjel felriadt, a nővére megszokott szuszogása nem hallatszott, szerette volna, ha bejönnek megnyugtatni, hogy ne féljen.
Reggel nem volt iskola, hintázott az udvaron, és lopva lesegetett, nézi-e valaki, milyen magasra tud röpülni. Sokáig ugrált, egyre nagyobbakat, majd lassan abbahagyta, minek, ha nincs senki, aki kisebbet ugrik nála.
Finom volt az ebéd, ajándékot is kapott, meg akarta valakinek mutatni, de hiába nézegetett a kapu felé, senkit nem látott. Valami hiányzott neki. Megvan! A szódavíz! Itt nem volt szódavíz, igen, ez lehet a baja, otthon mindig volt!
– Pihenj egy kicsit – mondták kedvesen a szomszédék –, délután pihenni kell. Csend volt a lakásban, rajzolgatott, de sehogyan sem sikerült. A rajzokat mindig a nővére készítette, ő csak kiszínezte.
Lassan egyre jobban megszomjazott, szódavizet akart inni. De hiszen nincs abban semmi, ha hazamegy és iszik! Jaj, csak a nővére meg ne lássa! Óvatosan, majd egyre gyorsabban lépkedett, már érezte a víz ízét, alig várta, hogy belépjen az ajtón. Egyből az üveget kereste, a víz ott volt, ahol mindig, és mohón nyomni kezdte a fogantyút… de valaki meghúzta a haját hátulról és hangosan kiabált:
– Anya, anya, gyere, tolvaj van itt, a szomszédék lánya lopja a vizet! – hallotta nővére hangját.
– Hogyhogy? Ki az a lány, ki a szomszédék lánya? De hisz én itthon vagyok! – kiabálta sírva, visítva, zokogva. És maszatos könnyekkel boldogan tűrte a hajhúzást, hogy körbevegye az ismerős, zajos édes otthon melege.