A szökevény
Arra ébredek a délutáni szunyókálásból, hogy briliáns vers-ötletem támadt.
Álmosan nézek körül.
Agyamban összefüggéstelen szavak halmaza.
Lírai dallam foszlányai szélednek szét.
A profán, szobába hatoló fénysugarak rámenősségét okolom mindezért.
Az ötlet valahol ott röpködhet a szobában, de még nem sikerült elkapnom.
Sebaj, a piszkozatfüzet, mint légypapír, idevonzza majd…
Ülök egy agyonrágott golyóstollal a kezemben, de a Gondolat elkerül.
Fenébe is, itt van az, az elme labirintusában vagy a bútor sarkaiba bújva… üldözöm, akár egy szobai molyt.
Agyamban ábécésorrendbe rendelem az utolsó huszonnégy óra elmélkedéseit.
Elszökdösnek.
Karantén? Szigorítás? Kijárási tilalom?
Rájuk nem vonatkozik egyik sem.
Oda se neki, katonai rendelettel előállítok minden elmémben született képet!
Szabotálnak, nincs már sorkatonai szolgálat, felelik hetykén.
Mint kisiskolás gyerek, aki képek után tanulja az ábécét, minden lehetséges dolgot lefényképeztem agyammal.
Lenyomatuk ott kell hogy legyen, digitálisan, az elme metamodern világában. Ott kell hogy rejtőzködjön az Ötlet is.
Nem találom! Tudom, hogy idegesíteni akar, mert olyan sokszor előjött már, amikor nem tudtam irkával, tollal befogni, betörni, mint gazdátlan kutyát az állatmentők.
Tudod, mit? Ha menni akarsz, menj! – zsörtölődöm magamban.
Légballonfejjel hagyom el a szobát.
Sétálok egyet, a Körös-part színei elmém zord zugaiba hatolnak.
Pár óra múlva hirtelen szemtelenül rám köszön valaki.
Az Ötlet.
Vízparton vár.
Nevetve, incselkedve integet.
Pimasz és napszemüveget hord.
A Sebes-Körös tavaszi sodrásába vegyül.
Szabad.
Leülök a partra.
Vízfodrok dedikálják a Verset, amit
a szökött Ötlet a csillogó tollú kacsákkal
és rikoltozó sirályokkal közösen alkotott.
Nem haragszom, hogy az ihlet nélkülem forrta ki magát
a vad nádasban.
Biodiverzitást viszek szűk szobámba.
(Megjelent a Várad 2021/7. számában)
Illusztráció: Csathó Töhötöm grafikája