A személyiség egy identitásháló

Kőrössi P. József: – Mai vendégünk 1956 novemberében született. Az írói álneve Gabriely György. Legmagasabb kitüntetése a József Attila-díj. Éveken keresztül a Litera.hu portálnak volt a főszerkesztője. Márai Sándor- és Déry Tibor-díjjal is kitüntették. Legfontosabb könyvei többnyire provokatív címűek, például a Zsidó vagy? című regénye.

Te Budapesten születtél egy olyan időben, ami a magyar történelemnek meghatározó éve. Ez azért érdekes, mert irodalmi dátum is, nem csak történelmi. Arra kérlek, hogy beszélj ’56-ról, nem úgy, mintha visszaemlékeznél – vicces is volna –, hanem ahogy a regényeidben megjelenik. Ti akkoriban a belvárosban laktatok, ha jól tudom.

Németh Gábor: – Kétlaki életet éltünk gyerekkoromban, sokat voltam a nagyszüleimnél is. A hatodik kerületben egy olyan utcában laktunk, ahol állítólag minden házban kupleráj volt, kivéve a miénkben, mert ott az erkölcsrendészet volt. A Sportkórházban születtem, november 23-án, ami a magyar történetírásban a néma tüntetés napja. Én ezen a napon sírtam föl. Nem azt mondtam, hogy „oá”, hanem azt, hogy „le”! Anyám nagyon büszke volt rám. Koraszülött voltam. Gyakorlatilag akkor akartak megölni másodjára. Amikor anyám terhes volt, az októberi napok végén felakasztottak valakit a Lenin körútnál, mert dózsás melegítő volt rajta, belügyesnek volt tekintve. Az anyámon piros melegítő volt, épp le akarta vinni a szemetet, amikor a körfolyosós házban azt látja, hogy lent áll két viharkabátos férfi és az egyik ráemeli a géppisztolyát. A másik ráütött a kezére és kiabált, hogy „nem látod, hogy terhes, te állat”? Megvédtük egymást anyámmal. Nem sok szerepem volt ebben, a második alkalomnál sem sok. Akkor az volt a tévképzet, hogy az ellenforradalmárok mentőautókkal menekülnek a városból. Ezen a napon, amikor születtem, teljesen üresek voltak az utcák, akkor ez a szirénázó mentőautó elég feltűnő volt, az oroszok lőttek rá. A sofőr azt csinálta, hogy minden sarkon megállt és kiordibált (szerinte oroszul), hogy szülő anyát visz. Így jutottunk a Sportkórházig. Kalandosan kezdődött.

K. P. J.: – Az ilyen élmény meghatározza egy anya és egy fiúgyermek kapcsolatát. Ezeket a történeteket tőle tudod?

N. G.: – Igen, és úgy lett elmesélve, mintha valami közös diákcsínyt követtünk volna el. Kicsit büszke volt rá. Egy jópofa sztorinak látszott. Na de ’56 meg nem látszott semmilyennek sem, amikor én felnőttem, akkor mindenkinek az volt az emléke, hogy gyakorlatilag elborította a tömeg az utcákat ’57 májusában. De akkor, amikor kisgyerek voltam, egy totális amnézia uralkodott. Az én nagyapám vöröskatona volt, az apám meg ilyen nevelést kapott, de közben ministrált is, ez volt benne az ambivalencia. Én ebben a szellemben nőttem fel. A Pannónia utcában laktam, és a Szigetibe jártam iskolába. Egyik nap aztán az utcát, ahol a nagyszüleim laktak, meg az általános iskolát elnevezték Rajk Lászlónak, ez ’70 körül volt. Egyáltalán nem értettem, hogy ez mi. Ki az a Rajk László? Eljött egy furcsa ünnepség, ott volt Rajk Júlia meg az ifjabbik Rajk László, akire úgy emlékszem, mintha gyerek lett volna, ami persze lehetetlen. Hazamentem, és kérdésemre apám elmondta, hogy Rajk László egy kommunista volt, kivégezték. Kérdeztem, hogy a nácik? És akkor kicsi csönd után mondta, hogy nem, hanem a kommunisták. Elkezdett túlkapásokról meg személyi kultuszról beszélni. Föltárult egy akkor nagyon sötétnek látszó titok, amiben az a fantasztikus, hogy éreztem, nagyon rövid idő választ el egy nagyon sötét ügytől, amiről nem lehet információkat szerezni. Az egyik osztálytársam mondta, hogy neki van egy könyve (Fehér könyv – a szerk.) erről, és nagyon nagy titokban, újságpapírba csomagolva odaadja ezt nekem a vécében. Nagyon nagy titokban, mintha fél kiló kokaint hozott volna. A legsúlyosabb hazugságok tömege egyébként, brutális Kádár-propaganda a könyv. Rájöttem, hogy tökmindegy, mit mondanak, az van letiltva, hogy egyáltalán megtörtént.

K. P. J.: – Én is valahogy így akadtam rá a Fehér könyvre, apám könyvespolcán volt eldugva. Kutattam és megtaláltam, mohón elkezdtem olvasni, de csak sokkal később jöttem rá, hogy hazugságokat olvastam.

N. G.: – Az anyámtól hallottam erről a fiúról, akit felakasztottak a buszmegállóban, meg a viharkabátosról, aki agyon akarta lőni, ez megtörtént. Olyan képek voltak a könyvben, amik minden érzékeny lelkű gyereket felkavartak. Az volt teljesen világos, hogy itt valami rémálom van elfojtva.

K. P. J.: – Mi nem éltünk akkor, de mégis élményszámba megy. A diktatúrának az is a célja, hogy a félelem így éljen tovább, nemzedékről nemzedékre.

A Berzsenyi gimnáziumba jártál. Akkoriban is szabad szellemű, szabadelvű iskolának volt elismerve, és ma is – érdekes módon. Közben történt egy rendszerváltás.

N. G.: – Ez olyan, mint amikor az ember rájön, hogy vannak olyan épületek, amik hatszáz évesek, de mi tudjuk, hogy egyetlen olyan porszem nincs bennük, ami hatszáz éves lenne. Egyszer már minden elpusztult és kicserélték. Az eszméje hatszáz éves. Ilyen módon a Berzsenyiben már egyik tanár sincs ott, aki volt. A tanárok képviselték a szabadelvűséget.

K. P. J.: – Várossal is történhet ilyen, konkrétan Váradra gondolok, átépítették, megváltozott az etnikai összetétele, de a szellemisége megmaradt. Kérdeztem Szűcs Lacitól is, hogyan lehet az, hogy Váradon most is ugyanaz a szellemiség uralkodik, mint a századelőn. Laci azt mondta erre, hogy a kisebbség képes volt asszimilálni a többséget. Valami hasonló tud történni az ember környezetében. Vannak most olyan barátaid, akik a gyerekkorból maradtak meg?

N. G.: Vannak az embernek olyan különös barátai, akik nem barátok, hanem foglyai az időnek. Egy ilyen barátom van, Szabó Zsolt matematikus. Eltelik néha öt-hat év is, hogy nem találkozunk, de mikor találkozunk, olyan, mintha semmi sem történt volna. Legutóbb beültünk egy sörözőbe, és kiderült, hogy ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak minket, miközben az utunk teljesen eltérő. Nagyon különös viszonyban voltam vele, én voltam a tolmácsa, ugyanis dadogott. Magányos észjárású fiú volt és még dadogott is. Én értettem, de a többiek nem.

K. P. J.: – Miért értetted?

N. G.: – Valószínűleg nagyon kíváncsi voltam. Az anyák azt állítják, hogy a gyerek beszél, az apák meg röhögnek ezen. Nekem volt egy osztálytársam gimnáziumban, akinek a sógora Csepeli György. Na és volt Csepeli Iván szociológus. Na de nem volt ő mindig szociológus, volt pelenkában totyogós kisgyerek is. Fönt voltam náluk, egyszer csak odajön hozzám egy kisgyerek, és azt mondja, kezembe nyomva egy könyvet, hogy „oass”. Hát Csepeliéknél pezsgőbontás volt aznap este, anyuka várta apukát. Csepeli odamegy a gyerekhez és azt mondja neki: „Mondd szépen, empiriokriticizmus”. A gyerek persze hallgatott, erre az apa: „Na, látod, nem beszél!” Valószínűleg amit a gyerek mondott, hol azt jelenti, hogy éhes, hol azt, hogy álmos, de az anya szerint beszél, mert az anyák értik. Én Szabó Zsoltot értettem. Az igazságérzéke akkora volt, mint az Eiffel-torony, általában hozzászólt a közös ügyekhez, csak nem értették. Kénytelen voltam helyette is indulatosnak lenni. Érdekes fiú volt, fel akarta találni az örökmozgót, mindenki mondta neki, hogy lehetetlen, de nem hitte el. Nem arról volt szó, hogy buta volt és nem fogta fel, egyszerűen nem tudott beletörődni abba a világrendbe, melynek értelmezése szerint nem lehet örökmozgót csinálni. Imádtam ezt benne. Egyszer három hétig hamisított szabad kézzel egy ötvenforintost. Amikor kész volt, megmutatta, négy méterre állt tőlem és behúzta a függönyöket, összehajtotta a kezében, félrefordított és kérdezte: „Ha így tartom, nem teljesen olyan?” Őt csak szeretni lehetett. Aztán később tökéletesen elmúlt a dadogása.

K. P. J.: – Itt megfordultak olyan írók, akiknek az életében a futball nagyon nagy szerepet játszott, de nem volt egy kapus sem. Te kapus voltál, ha jól tudom.

N. G.: Nem, én morális okokból hátvéd lettem. Normális emberek csatárok szeretnének lenni. Én szélső voltam a gimnáziumig, aztán bekerültem egy abnormális történész egyetemi csapatba, ahol többek közt Kukorelly, Zeke Gyula focizott. Az apám volt kapus, MB1-es játékos volt, aztán edző és sportújságíró.

K. P. J.: – A Literának a második főszerkesztője voltál. Keresztury volt az első. A Törzsasztal estjein gyakran elhangzik a Litera, vagy úgy, hogy hivatkozunk rá, vagy úgy, hogy mi a szerepe egy író életében egy irodalmi portálnak. Meg úgy egyáltalán az internet. Mesélj nekem a Literáról.

N. G.: – A válság állandó. Aki internetes hírportált csinál ilyen pici piacokon, mint a magyar, tapasztalja, hogy az örök kizsákmányolás eszközeivel tartja fenn magát, egyik napról a másikra él. Nagyon keveset kereső emberek igyekeznek egyre többet dolgozni, alapítványokhoz kell fohászkodni. Alapvetően ezek kicsi, de lelkes csapatok. Ezt a portált két ember alapította, Csejdy András és Sebők Marcell. Keresztury volt az alapító főszerkesztő. 2002-ben alakult a Litera. Napilap alakú, minden nap frissülő oldal, ezt nehéz jól csinálni, különösen ilyen kevés pénzből. Ha megjelenik egy könyv, nem egy perc a recepciója, ugyanakkor az egyflekkes recenzió tökéletesen kikopott a magyar újságírásból, tehát vagy nem írnak egy könyvről, vagy egy lap közöl nyolc hónappal később nyolc flekket. Az a fajta markáns és gesztus-szerű kritika, amit egészen nagy írók gyakoroltak a magyar irodalomban, az már ritka. Fel kellett fedezni, hogy ki az, aki hajlandó erre a munkára rendszeresen. Vannak klasszikus műfajok, jegyzet, tárca, riport, és vannak ezek a pici, 2-3000 karakteres kritikák.

K. P. J.: – Mennyire kötődik a hagyományos lapszerkesztéshez egy irodalmi portál működtetése? Meg kell-e szabadulni tőle?

N. G.: – Az indítás pillanatában hasonlított az írott lapokra. Az a fontos különbség, hogy bármikor tud frissülni. Amikor odakerültem, elkezdtem forszírozni, hogy legyen Litera Tv, mert vannak olyan irodalmi események, melyekre általában 10-15 ember megy el. Azt nemcsak riportszerűen lehet tudósítani, hanem föl is lehet venni, megvágni pár percre. Lehessen blogozni, hangfelvételeket feltölteni. A névtelenség mögé bújó hangot nagyon nem szeretem, ugyanakkor az nagyon érdekes, hogy egy-egy írás milyen asszociatív motorokat indít be. Az interaktivitás mindenképp erény.

K. P. J.: – Figyelembe kell-e venni, hogy nincs korlátozás? Hogy mindenhová eljut azonnal.

N. G.: – Figyelembe kellene venni, de ez már egy optimális állapot. Az lenne nagyon jó, ha mindenhol tudósítók volnának, mindenhová lehetne száguldozni. Azt érzékeljük, hogy nincsenek távolságok.

K. P. J.: – Most idézek tőled valamit: „Úgy gondoltam egyébként, hogy a Világnagy Íróságnak egyáltalán nem szükséges feltétele az írás, az író nem attól lesz író, hogy ír, az írás inkább kellemetlen mellékhatás, időnként még a legügyesebbek se tudják megúszni, nincs mese, írnunk kell valamit, van mese tehát, de »tényleg csak hülyeségből«.”

N. G.: – Mindig úgy gondoltam, nyilván félelemből is, hogy az író folyamatosan egy melléknévi igenév, akkor vagyok író, amikor írok, a szó szigorú értelmében. Ebben benne van az is, hogy semmi sem garantálja, hogy még egyszer egy normális mondatot leírjak, ez azért is kell, hogy az ember ne menjen bele a rutinba. Az egy halott dolog, akkor véged van nagyjából. Ez az idézet azzal játszik, hogy ez egy alapállás, egy alkat jellemzője, a megfigyelésnek egy olyan pozíciója, aminek tényleg csak következménye, hogy mondatok kerülnek papírra. Életemben legalább háromszor fordult elő, hogy megismertem valakit és egyből tudtam, hogy ő író, olyan is volt, aki magáról még nem tudta. Zeke volt ilyen. Akkor még rendes történész volt, és én láttam a tekintetén, hogy író.

K. P. J.: – Nagyon tömören, nagyon elegánsan írsz. Para-Kovács Imre így jellemez téged: „Úgy tudott megmerítkezni velünk együtt az élet bűnös és büdös helyzeteiben, hogy másnap csak mi, ismerősei, barátai fetrengtünk a bűntudat és szorongás bágyasztó ködében, miközben ő valahogy elegánsan volt másnapos. Lehetett utálni, de tényleg.” Ezt az eleganciát érzem az utóbbi két könyvedben is. A Zsidó vagy? című könyvedről mindenhol leírták, hogy provokatív. Én beszéltem olyan irodalomtörténésszel, aki egy másik könyv kapcsán azt mondta, hogy Isten őrizz, hogy megjelenjen még egy Németh-könyv! Radics Viktória azt mondja, hogy az új könyved élettörténet-darabkák.

N. G.: – Amikor a könyv megjelent, egy barátom felhívott és mondta, hogy olvassa a metrón… Meg hát hogy hangzik egy könyvesboltban. Vannak vele problémák. Most lefordították németre is, ott a cím nem működik. Én elhiszem ezt nekik, csak nagyon nehéz egy címtől megválni, jelenleg ez a címe, nehéz, egy gyereknek is csak egy neve van. Azt mondták, hogy ha nincs hangsúlyozva a szépirodalmi kontextus, akkor félreértés lesz belőle. Németországban ez a kérdés egészen mást jelent.

K. P. J.: – Miért ezt a címet választottad? A könyvnek ez nem központi témája.

N. G.: Nekem a központi problémája, mivel az életem egyik meghatározó traumája e körül forgott. Az történt, hogy hatéves koromban egy gyerektáborban voltam, borzalmas volt, ott ellátogattunk egy moziba. Műveletlenségből azt hitték, hogy Az öreg halász és a tenger egy szovjet mesefilm, ezért elvittek minket este. A tanárok otthagytak minket, a film előtt volt egy dokumentumfilm, snittek a fasizmusról, Auschwitz stb. Brutális volt. Defektesen reagáltam. Az ember normálisan hárít, elfelejti, bepisil. Én egy az egyben magamra vettem és úgy gondoltam, hogy mi zsidók vagyunk. Ezt a szót életemben először ott hallottam, ez összekeveredett a szörnyű táborral, láttam ott egy állatkínzást. A sok szörnyűség hirtelen ezen a néven lett megnevezve. A világképemmel összeegyeztethetetlen volt, hogy ártatlanokkal ilyet csinálnak. Nemcsak azt gondoltam akkor, hogy mi zsidók vagyunk, hanem azt is, hogy nekem ezt nem mondják meg, mert ez egy nagyon csúnya dolog. A recepcióban folyton visszatérő elem, hogy valakiről kiderül. Nádasnak van egy gyönyörű esszéje, hogy egy fiú vidáman zsidózgatva ment haza az iskolából és az anyukája akkor odavitte a tükörhöz, mondván, hogy mutat neki egy zsidót, ha már ennyire foglalkoztatja a téma. Ezt a traumát nagyon sok család próbálta túlélni vagy egész egyszerűen nem adta át a gyereknek.

K. P. J.: – Van, aki huszonévesen tudja meg.

N. G.: – Nekem ez egy nagy trauma volt, központi téma lett és metaforikus dolog is. Minden olyan élménynek, amely a szorongáshoz, magányhoz köt, ez az alapélménye.

K. P. J.: – Kertész Ákos egyszer azt mondta nekem ezzel kapcsolatban, hogy amikor ő megtudta, hogy zsidó származású, megijedt. Azt gondolta, hogy ezek után hogyan fogja megvédeni a zsidókat, Ő ’31-ben született. Tulajdonképpen ez történik benned metaforikusan.

N. G.: – Gyerekkorban olyan mintákon szocializálódunk, hogy vagy megy nekünk a megvédés, vagy nem. A könyvben is van egy rész egy brutális verekedésről, ott az ösztönök védenek bizonyos értelemben.

K. P. J.: – A hősöd majdnem meghal, döbbenetes élmény, ami meghatározza az életét. Radics azt mondja, hogy „Németh Gábor éppen akkor találta meg az (egyik) írói identitását, amikor az emberi identitás elvesztéséről írt.”

N. G.: – Igen, ezt a könyvet szerette. Idefelé jövet mesélte Jóska, hogy Szilágyi Aladárnak van egy könyve, A nemlétezők lázadása, amelyben arról ír, hogy Romániában huszonhét nemzetiség él együtt. Akkor az a helyzet, hogy Romániának van huszonnyolc identitása, azt nem lehet mondani, hogy nincs neki, hanem hogy sok van. Az a jó állapot, ha egy pillanatra fel tudjuk függeszteni az identitásunkat és a máséval tudunk foglalkozni.

Miközben mindenhol kötelező volt oroszul tanulni, de senki nem tanulta meg, pedig nyugodtan tudtunk volna kommunikálni, de mivel be vagyunk zárva a nemzeti identitásunkba, a közös elnyomó nyelvén nem beszélünk. Igen, vannak identitások, mindenkiben sokféle van. Garaczi röhögve írja le, hogy az anyukájával utaznak Budapestről és Kiskunfélegyházán már őzik. Budapesten nem. Most ez egy hamis dolog? Nem hiszem. A személyiség egy identitásháló.

K. P. J.: – Hogyan jelenik meg az életnek és a fikciónak a határa? Azt gondolom, hogy nagyon erős nálad az önéletrajzi elem.

N. G.: – A polgári foglalkozásom most az, hogy dramaturgokat tanítok az egyetemen, valamint operatőröket, forgatókönyvírókat is. A dokumentumfilmek fikcionalitásáról beszélgettünk egyszer, s arra a következtetésre jutottunk, hogy nem létezik dokumentumfilm. Ha valami artikulálódik, akkor már meg van csinálva. A hitelesség esztétikai és nem rendőri kategória. Ebben az a dráma, hogy ha ezt végigcsinálod, akkor közéd és a saját emlékeid közé áll a saját könyved. Nekem már azokba az emlékekbe, melyekbe mondatok nélkül szabad bejárásom volt, azokba már csak a mondataimon keresztül tudok bemenni. Megformáltam egy formátlan valamit.

(Németh Gábor könyvéből olvas fel egy részt Kőrössi P. József. Ezután a szerző olvas a saját könyvéből.)

K. P. J.: – A tejszínről című könyved a folytatása a Zsidó vagy?-nak. Én ezt nem fedeztem fel.

N. G.: – Ez csak marketing szerintem. Annyiban folytatás, hogy élettörténetek, élettörmelékek.

K. P. J.: – Álmok, abszurd valóságok vannak benne. Nagyon sokszor találkoztatod az olvasót az álommal. Miért fontosak ezek?

N. G.: – Mindenki tapasztalta szerintem, hogy álmában zseniális. Olyanfajta kreativitás ez, aminek józan állapotban nagyon nehéz a nyomába érni. Az ember azt tapasztalja, hogy az agy elvégez egy olyan konstrukciós munkát nagyon rövid idő alatt, ami egyébként hónapokba kerülne. Egyszer álmodtam egy nagyon szépen kidolgozott, kínai lakkfából készült szekrényről. Kimutatható, hogy egy ilyen szekrény elkészítéséhez egy nagyon képzett bútortervezőnek is viszonylag hosszabb időre volna szüksége, és egy olyan képzettségre, amivel, ugye, én nem rendelkezem.

K. P. J.: – Megalkottál egy tárgyat. Ezek szerint írsz naplót az álmaidról.

N. G.: – Ezeket az álmokat leírom, azt, ami megmarad belőlük reggelre. Ezt a sorozatot úgy írtam, hogy egy évig írtam az Élet és Irodalomba tárcákat, és azt találtam ki, hogy az a koncepció, hogy képekről fogok írni. Egy elképzelt képről, egy álomképről és egy valóságos képről. Ezért Sötétkamra, mert ezek olyan képek, amiket megpróbálok előhívni.

K. P. J.: – A filmes világgal milyen kapcsolata van ennek? A Presszó című filmnek te vagy a forgatókönyvírója, meg még számtalan másiknak.

N. G.: – A filmes világnál feltételezik, hogy az ember lásson képeket, ugyanakkor írás szempontjából más szövegmunka. Sokkal nyersebb, klasszikusabb, karakterekről van szó, konfliktusvezetésről.

K. P. J.: – Saját témáid vannak, illetve földolgozol irodalmi témákat?

N. G.: – Két nagyon furcsa munkán vagyunk túl Karod Sándorral, aki szerintem az egyik legizgalmasabb magyar operatőr, van egy hihetetlen fotógyűjteménye. Vele írtunk két filmet, az egyik Kafka Átváltozásából. Nehéz róla jó filmet csinálni, mert a konkrétsága nevetségessé teszi, mindenki a saját szörnyetegét képzeli el. Egyszerűen szólva Gregort nem lehet filmen ábrázolni. Kardos megismerkedett egy Amerikából hazatelepült filmes figurával, aki hozott magával egy olyan kamerát, amit fóbiák gyógyítására használnak Amerikában. Van egy optika, és a hengerpaláston még hat. Ha ezt beteszik egy térbe, akkor abban a térben mindent felvesz. Művészi alkotás céljaira még nem használták. Kardos vett egy takarító robotot és rászerelte a kamerát, ő lett a narrátor, megoldottuk, hogy nem lehet ábrázolni a főszereplőt. A kamera maga a szereplő. Olyan hihetetlen felvételeket csinál, egy kis szobában hihetetlen távolságokat produkál, mintha lovagterem lenne, valószerűtlen torzulásokat teremt. Ugyanakkor van egy klasszikus, irodalmi narrációja a filmnek, Gregor mesél egyes szám első személyben. A másik film A sírásó című Rilke-mű. Nagyon radikális változat, ezt meg olyan kamerával készítettük, amit a lóversenyeknél használnak, célfotónál. Embert próbáló megnézni, de nagyon különös hatása van.

K. P. J.: – A Macska nélkül című írásodban Petriről írsz nagyon szépen. A modern politikai költészetnek az egyetlen elfogadott alakja volt. Őt gyakorlatilag kitiltották, csak szamizdatban közölt. A te habitusodtól őt távol látom.

N. G.: – Petri úgy politikai költő, hogy ez a költészete egy nagy metafora az emberek rabságáról. Azért nagy versek ezek, mert nem maradnak a politika szférájában, van egy sokkal magasabb rezgésszámuk. Ő bizony nyersen publicisztikus verseket írt. Petrit politikai szamizdatból ismerem, a hagyományosan olvasott Petrit.

K. P. J.: – Valahol azt írod, hogy mindenhol jó, de a legjobb másutt. Azt kérdezném tőled, hogy most hol jó?

N. G.: – Most itt jó. Utazni nagyon szeretek, az egy biztos identitás.

Nagyvárad, 2011. június 23.