A setovább
egy visszatérő pont
maradtál az álmaimban
mely kéretlenül megjelenik
és rontja a hangulatot.
esőfelhőkből hull le ránk
egy titkos naplemente
cseppjei csattanva kenődnek
szét a busz ablakán miközben
a préselt teret komótosan
tölti fel a nyílásokon beszűrődő
levert porszag.
vagy amott a felhő
félig árnyékol be egy
színzöld dombot és követed
ahogy a másik feléről is
méterről méterre hunynak ki
a fénycsóvák egész amíg
teljesen beteríti majd a legsötétebb
pontban megtörik az árnyék
és a felhő haladtával arányosan
elkezd zsugorodni.
a busz épp most
halad el mellette lassan
ez is eltűnik a láthatárról
ez voltál te is (Yin)
ez lettem én is (Jaj)
mert nem akarunk
egymásra hasonlítani
a busz fáradt ablakából
arcunk másképp
vetül vissza ránk.
most minden egyes
mozzanat maradékától
átalakul a jövő
és semmit sem
lehet tenni ellene.
belátni sem lehet
csak fel kell ébredni
megfigyelni legújabb
döntéseink szarkalábait
és tovább kell vonszolni
a gerincvelő fájdalmait
míg rá nem találsz arra
a színpompás naplementére,
mely a fényt kedvedre
töri, mosolyt csal a szád
sarkába, megbénítja
tekinteted, kővé dermeszt,
és magával ragad
a setovábba*.
(a setovábban állítólag
minden tökéletes)