A rangkórság bugyrában (kitépett forgatókönyvlapok)
Csak verdi, csak wagner? No meg: a Pápa… Ő nagyon kedvel engem!
Keserűség lesz a vége (Carolyne hercegnő megjósolta). Ha belép az egyházba: „világi életemnek vége!” Hohenlohe püspök képe – a virtuóz hajlongó alázatot színlel előtte éppen – vörösen izzik az örömtől.
Üvölt az orosz tél; sárba (az öregedő arc mélyülő kusza árkaiba) süpped a pusztán átvergődő magyar kerék… „Címertelenül jött a világra, de: Istentől vegyem el a zsenit? – sóhajt föl a hercegnő szipogva. – Lehetetlen.”
Teológiai végzettsége hiányzik. A középiskolai megvan-e? (A tiszteletbeli doktor sosem járt iskolába… viszont megváltoztatták miatta a spanyol udvari etikettet.)
A császárnak érdemesebb hódolnia (melyiknek: előbb a spanyolnak, s aztán a franciának? III. Napóleon a Becsületrend Parancsnokává nevezte ki őt) – vagy a mellkasa alatt feszülő művészi léleknek? („Mindkettő Isten adománya… Mintha már találkoztam volna Vele a szerzetesrend sötét folyosóján!”)
Csodagyerek-korában nem ismerte a színpadias hiúságot; Párizsban volt, akitől eltanulni!
A Szent Szűz dicsőségére énekelget IX. Piussal, s közben a cellafaltól borzadozva lopva szemügyre veszi: hogy áll rajta a vasalt reverenda! – és arra gondol, hogy mégis feleségül veszi Carolyne-t… De azért a szép emlékeket ébresztő Marie grófné nyakára sem mulaszt el egy búcsúcsókot lehelni.
Bach báró előkelő úriember, ne merje sértegetni senki. (Ja! Hogy ő gyilkoltatta meg Széchenyit is?!) Az én puszta jelenlétem Európában „becses haszon”, a kicsi ország meg kell hogy értse – lárifári, történelem! –: Bach bárónak húsos kézfogása, ámde kifinomult hallása van… s egy ilyen befolyásos barátság mindenek feletti!
A Péter-templom mellékoltára előtt térdepelve Lucifer hirtelen szamárfület mutat neki, s ez megakadályozza abban, hogy lelkével felemelkedjék Istenhez. Indulatosan dörzsöli ki szeméből a csípős váladékot – „tán csak nem a szenteltvíz cseppjei voltak?”… A püspök szerint ilyen zavaros, felkavart lélekkel gyóntatnia egyelőre nem szabad; ámde Liszt Franzit az „Ajtónálló” cím megilleti.
Tornyok szúrnak a ragacsos semmibe; de egyre több: elnyűtt klaviatúrát nyaggató angyal, komor ruhád szegélyét is csókolni kész! Ki fogja megkoronázni titokban csapzott ősz hajszálaidat?…
Ez az évszázad nem akar mozogni, egy helyben tolat. Neki viszont nyughatatlan – barbár, érthetetlen, zenétetlen – muzsikája dacára kijár a Mester megszólítás. Habár a koronázási ünnepségre ő, a miseszerző nem kapott meghívót, csak helyet a karzaton (azt is Nemzeti Zenede jóvoltából. A vezénylésre felkért Gottfried Preyer bécsi másodkarmestert zavarja a rézfúvók sikítása: a kürt, a trombiták, a tenorharsonák, s főleg az üstdobnak a fenségessel feleselő verbunkos-dörejei. Minő gyászima, amiben az erőteljes kórus egy fejetlen ország uralkodója után kiált (?)… E nép kiitta a keserű poharat, elégszer!
2011. augusztus