A mozdony árnyékában

A nyírfák törzséről göndör szalagokban hámló fehérség egybeolvadt az ég kásaszínével. A gyapjas világegyetem végpontját Bodri izgága, egészségesen nyirkos, bogárfekete orra jelentette.

– Megérkeztünk – mondta vezetőm, amitől emlékezetemben újra felhangzott a fájdalmas zokogás: Neengedje!!!

Széthajtottam magam előtt a keserű terméssel dúsan megrakott cserjék ágbogát, és kiléptem a tisztásra. A dróttal körbetekert nyakú Bodri kis gazdájához hasonlóan nem értette még az „eljött az ő sora” mondatban a súlyos, megmásíthatatlan parancsot. Tekintetében együgyű bizalommal követte minden lépésemet, csupán vezetőm közelségét kerülte, ha tehette, úgy helyezkedett, hogy válaszfalként álljak kettejük között.

– Az én időm is hamarosan eljön – nyugtatgattam, ki tudja, miért, hiszen Bodri nem akarhatott nekem rosszat, kutyalelkében nem volt káröröm, sem bosszúvágy. – Egy pillanat az egész – súgtam még oda, és a biztonság kedvéért megmarkoltam a drótot, miközben másik kezemmel végigsimítottam szőrös, busa fején.

A talpfákat és síneket régen benőtte a mohó aljnövényzet, a mozdony azonban tényleg ott állt a tisztás közepén büszkén, az emberi civilizáció utolsó, elpusztíthatatlan áldása. Orrából, mint erőtől duzzadó hajtás, tört elő a kémény. A másik végében kellett lennie a tűzszekrénynek.

– Mitől lenne jobb ez a tábortűznél? – kérdeztem, bár sejtettem a választ, és nem is csalatkoztam.

– Úrias – vágta rá kísérőm, majd közelebb lépett, és büszkén meglapogatta a vasorrszarvú rozsdás szügyét. – Nem kell belé fát vágni – tette hozzá. – El van szépen rendezve minden, begyújtunk, ahogy városon.

A mozdonyt mintha csak nekünk készítették volna elő. Fehér ponyvával letakart oszlopok álltak mögötte, a ponyvának támasztva szekerce várakozott.

– Nem lesz rá szükség, meglássa. Kicsinyek ezek, belémennek egyben is – ragyogott fel kísérőm tekintete, ahogy a ponyva alól előrángatott egy bőrbe kötött Heine összest. – Olyan lesz, mint városon – ismételte meg a biztonság kedvéért. Amióta nem léteztek városok, így fejeztük ki a luxus utáni nosztalgiánkat. Bodri, ki tudja, miért, panaszosan felvonyított. A mozdony mögött egy könyvtár könyvei álltak gyászos sorfalat.

A ponyvát átitatta a piszok, megkeményedett és a könyvekre tapadt. Ahogy lefejtettem, úgy tűnt, hatalmas, rég elpusztult állat bordáiról nyúzom le a bőrt. Mutatóujjamat végigfuttattam egy karcsú példány – futurista gyermekversek – épen maradt gerincén. Vad kéjt éreztem. Hiszen mindeddig biztosra vettem, hogy soha többet nem adatik meg nekem az olvasás öröme.

Kísérőm félreértette izgalmamat. Készséggel húzta elő zsebéből a két öklömnyi kovát.

– Ha akarja, hívhassuk a többi fiúkat is. Ők bepakolják. Maga foglalkozzék a kutyával, mert ha én állok neki, még elszalad.

Zakatolt a fülemben a vér, tülkölt bennem a rettenet, ahogy találomra kirántott a halomból egy kék, puhakötéses könyvet, és módszeresen lapokra, majd fecnikre tépte. A megsárgult papír az első szikrától tüzet fogott.

– Lássa, ez csak demonstráció volt. Hogy megbízhat bennük.

Ha azt mondom, szaladjon el a fiúkért, hordják be helyettem a könyveket, vagy esetleg ráveszem őket arra, hogy a nagyobb köteteket feldarabolják, időt nyerek. Talán még annyit is, amennyi elég egy vékonyabb példány végigolvasásához. De az is lehet, hogy még választanom sem sikerül, mire visszaérnek. És különben is, mi egy könyv, mondjuk egy ványadt novellagyűjtemény vagy egy angolkóros, sápatag verseskötet egy egész könyvtár lebilincselő anyaga mellett? Mennyi időre lenne ehhez szükségem? Tíz évre? Húszra? Elég lenne-e egyáltalán egy emberélet?

Hirtelen, mintegy önkívületben cselekedtem. Leemeltem a legközelebb álló oszlop tetejéről az első könyvet. Vaskos lexikon volt, de nem bántam. Nem számított semmi, csak a marcangoló könyvéhség. Hanyatt vágtam magam a fűben és olvasni kezdtem. Belemerültem a mesteri szövegbe. A finoman megmunkált mondatok zsongtak szervezetemben, szisztoléim és diasztoléim végigkergették őket kapillárisaimon, papírt érintő ujjbegyeimben lüktettek, majd kisültek. Bodri végignyúlt a lábamnál.

Vajon az évek során emberfelettivé erősödött vágyakozás tette, hogy most szinte észre sem vettem, olyan gyorsan értem a hatszázadik oldal végére? Vagy valami más, kiismerhetetlen erő űzött tréfát velem s a mozdony árnyékában álló kísérőmmel? Biztosra vettem, hogy amint leteszem a könyvet, kiadja a parancsot, menjünk, itt az idő. Nem így történt. Felém se fordult. Újabb könyvért nyúltam, ezúttal egy filozofikus rémregényért. Kísérőm mozdulatlanul várakozott. Bodri időnként felkelt, sétált egyet, majd újra elheveredett. A harmadik kötetnél (nehezen érthető, posztmodern eposzok) a fiú még mindig nem mozdult. Akkor fogtam fel, mi történik, hiszen olvastam is valami hasonlóról, valamikor, borzasztó régen, csak a történet, mint egy elhanyagolt vasúti szerelvény, berozsdázott már emlékeim között. Az enyém volt a könyvtár. Bodrié pedig egy könyvtárnyi idő, amit lihegéssel, csaholással, lepkefogással, kerékküllőre vizeléssel tölthetett el.

Egy másik mércével mérve talán éveket, sőt évtizedeket töltöttünk a fűben heverve, én az olvasás, Bodri pedig kutyaéletének utolsó, ki tudja, milyen hosszúra nyúló pillanatai által megigézve. S ha számunkra nem is jelentett ez sokkal többet, mint egy nyári délelőtt, mind a ketten elfáradtunk, mire az utolsó könyvet is fölnyitottam.

Albert Gross története ott kezdődött, ahol az enyém véget ért. Amikor megszűntek a városok, megszűnt a világ, a napoknak nem volt többé nevük, az idő és a szürke szavak pedig sosem használt szinonimákká váltak. „Albert Gross vagyok – írta –, minden Grossok közül a legfiatalabb. De egyben a legidősebb is, hiszen a mi családunkban a lányok sosem jöttek számításba. Nővéreim eltartásának terhét én viselem. Munkámban ne zavarjon senki meg! Parittyámmal indultam aznap reggel vadászni, amikor a tisztáson tűzhelyre bukkantam. Úgy állt ott, mint egy unikornis, erős volt, büszke és úrias. A kéménye miatt mondom ezt. A tűzhely mögött gyújtóst találtam, ponyvával letakarva. Igazi városias kényelem. A szekerce rozsdás, de nem is lesz rá szükség. Délelőtt Bodrira került a sor, a Mafla húzta az orrát, de végül elindultunk mindhárman a helyre, amely már várt ránk.” Az írás itt megtorpant, a lapok semmitmondó fehérsége kitárult előttem, majd körülölelt. Bodri a lábamnál állt, készen az útra, amelyet meg kellett tennünk a célig.

Tétován léptem előre a papír sivatagában. Albert Gross homlokában voltunk, körülöttünk álmatagon szuszogott a szürke idő. Ahol emlékek, gondolatok zsivaját reméltem felfedezni, lomhaságra és kényszeredettségre leltem. Vasabroncsok tartották össze a kásás semmit. Bejártuk Bodrival az egész elénk táruló szervezetet, a tüdőt, a szívet, az emésztőrendszert és a nemi szerveket, a külső és belső elválasztású mirigyek barlangjait, a simaizmok lankáit és a harántcsíkoltak rengetegét. Elértük az olvasással elérhető megtapasztalás legmagasabb fokát, a beletörődést, ami után nem marad más hátra, mint fejet hajtva teljesíteni a parancsot, ha ránk kerül a sor. És ebben a beletörődésben a könyv végére érve már meggyőződésem volt, hogy Albert Gross én vagyok, nem is lehetne senki más.

Eljött az idő, fogtam a husángot és a drótnál fogva egy fához kötöztem Bodrit. Kísérőm fürgén hordta be könyveimet a mozdonyba.

– Nem lesz szükség segítségre – kiáltotta vidáman, nem nekem, csak örömében, mert ünnep volt, aminek meg kellett adni a módját. Pár óra múlva pedig, amikor már mindannyian a bogrács körül ültünk, Albert Gross legfiatalabb nővére, aki többé már sosem zokogja, hogy neengedje!, mindenkinek mert a zsíros levesből.

Fémtányérjából nézett fel ránk békésen Bodri okos, busa feje. Homlokát murokszilánkok fedték, meg a régi időkből megmentett és a legkülönlegesebb alkalmakra tartogatott betűtészta.