A magunk márciusa
Meghatározó élményeim egyike március 15. első szabad ünneplése a forradalom után. Úgy is fogalmazhatnék: meghatározó közösségi élményeim egyike. Persze akkoriban nem volt még annyi látványos elem, nem vonultak fel huszárok, nem lobogtak fáklyák a váradi estében, tán kokárda sem virított mindenki kabáthajtókáján, de tömeg volt, ünneplő váradiak tömege, s még valami, ami fontosabb mindennél: a visszanyert szabadságunk, legalábbis annak illúziója. Hiszen ne feledjük, csupán néhány nappal jártunk a minden addigi reményünket, derűlátásunkat alaposan megtépázó marosvásárhelyi fekete március előtt.
Ám minden illúzióvesztés, kijózanodás ellenére, itt, Biharban, Nagyváradon március idusa a politikai széljárásoktól függetlenül mindmáig a legfontosabb közösségi ünnep maradt a magyarok számára, méghozzá egy olyan nap, amikor a többségi társadalom tagjai is szembesülhetnek azzal, hogy valami fontos történik, s méltó módon; olyan ünnep, amelyet az álkisebbségi államfő felbukkanásáig kivétel nélkül tiszteletben tartottak, üzenetekkel tiszteltek meg a román politikai vezetők, közméltóságok.
Harminc év után először nincs lehetőség a közösségi ünneplésre március 15-én. A forradalom kitörésének évfordulóján egy egész világot bejáró vírus fenyegetése miatt vagyunk kénytelenek engedni a negyvennyolcból. Hiszen most kézfogással, lélegzetvétellel, érintkezéssel, testközelséggel jelentünk veszélyt embertársainkra. A járvány tehát nem csupán az egészségünket, szeretteink egészségét, a közösség egészségét veszélyezteti, hanem közvetve a szabadságunkat, szabad mozgásunkat, szabad ünnepünket is.
A kérdés: március 15. most ugyanúgy megélhető ünnep-e számunkra, ugyanúgy példa-e az egykori pesti ifjak bátorsága, a 12 pont, ha ezt nem közösségi eseményként éljük meg, hanem szabad mozgásunkban, cselekedetünkben korlátozva, otthon, családi körben, barátokkal? Ha csak egy-egy szál virág kerül a szobrok talapzatára.
A választ nekünk magunknak kell megtalálnunk, megfogalmaznunk, nincs, aki mindezt előírja, nincs megfelelési kényszer. S talán így, beszédek nélkül, jelképek nélkül, elvárások nélkül, március 15. lényegének, legfontosabb üzenetének a megélése a korábbiaknál akár sokkal személyesebb, hitelesebb is lehet. Átgondolhatjuk például azt, s beszélhetünk is arról, mit jelent ma szabadnak lenni e megriadt világfaluban, mit jelentenek ma a márciusi ifjak 170 évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai. Petőfi szobrának közös megkoszorúzása helyett néhány Petőfi-vers újraolvasása is a forradalom üzenetének mélyebb megértését szolgálhatja.
Az ünnep csendjében, otthonosságában, meghittségében talán sokunkban megszólal egy belső hang, valami bátorító, cselekvésre késztető, abban az érzésben megerősítő, hogy szabadnak lenni jó, a szabadság megőrzéséért újra és újra talpra kell állni. Magyarnak és nem magyarnak egyaránt. Ez akkor is érvényes, akkor is összeköt bennünket, ha vasárnap délután nem lehetünk mind együtt Szacsvay Imre vagy Petőfi Sándor szobránál. De példájukból erőt meríthetünk ezekben a mai, másfajta kihívást jelentő, emberpróbáló időkben is.