A Kis-Liliom utca hiányzó jegenyéi
Bádog-ég, gerlebúgással
Február közepe van. Szürke, félhomályos bádogég, hideg, naptalan világosságú, téli kora délután. Fűtött kuckómból bámulok kifelé, s az apró szemű, sűrű, de kitartó hóesés tartósítja a lelkemre nehezedő depressziót.
Ebben a fagyott csendben váratlanul megszólal egy vadgalamb, majd még egy és még egy, hárman a házi gerléink közül, akik állandó téli kosztosaink is. Ebben a fehér csendben ők már a tavaszt hívják, sőt búgásukkal jelzik, itt van már a kertek alatt a Kikelet, csak még egy kis türelem…
Ránézek a naptárra: Elvira napja van. S a nagy hideg, februári csöndet egyszerre csak szétrobbantják a feltoluló forró emlékek.
Egy fél évszázados Elvira-nap emléke! Az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje: sarkos és kegyetlen idők világa. Ötven év: sok és nagy idő, szinte egy másik élet, másik világ és kor, minden emléket fel- és leértékelő időmennyiség. Mert ez már csak úgy van: az emlékek szép lassan levonulnak a lélek mélyére, ott őrizgetjük őket, néha felemeljük egyiket-másikat, hogy lefújjuk róla a port, aztán vagy visszaejtjük, vagy kihozzuk a mélyből, lesöpörjük róla az idő homokját és megpróbáljuk szóra bírni azt a régi fotót, törött csecsebecsét, elsárgult írást, amit az Idő kútja feldobott.
Ha tudok mire emlékezni, tudom, ki vagyok, ha tudom, ki vagyok, tudom, mi a dolgom ezen a földön. Most éppen az emlékezni tudás, azaz bölcs nemfelejtés.
A hatodik X után vágtat a naptár, s gyorsan rövidül az útja minden még élőnek. Belépünk abba a korba, mikor az ember egymás után kezdi elveszíteni múltjának szereplőit, s mind gyakrabban tesszük fel a kérdést utunkba akadó ritkuló ismerőseinknek: él-e még X. Y.? Áll-e még az a szép régi ház? Lakik-e ott most valaki? Megvannak-e még a délceg jegenyefák ott a petúniás kertben, abban a régi utcában? Tudjuk persze a kérdésekre adható lehetséges két választ. Az igenre vagy a nemre sorjáznak elő az emlékezetből régi arcok, kedves vagy zord emlékű nevek, rég elhervadt nyári kertek képe, avarszagú szüretek bronza. Gyermekkorom egykori világa, a hatvanas évek eleje: 1962. Újra kell élnem azokat a végtelen nyarakat, a szikrázóan havas teleket, árokzöldítő tavaszokat és szorongó, iskolaszagú szeptembereket. Mindez ma csak hatásaiban létezik immár, de úgy nagyon is. Mert végleg eltört élet az, amelynek emlékeit a ráció és nem az emóció mozgatja.
Magamra öltöm hát tízesztendős élesdi énemet. Hogy az milyen volt? Az árnyékos énem, a tudatalatti szorongásaim, félelmeim, a kis megfigyelések apró örömei és bánatai, szembenézés a szembenézhetetlennel. Azzal, ami elmúlt és sosem térhet már vissza. Az a régi Élesd, amely ma már csak a lélek mélyén létezik. Az igazi? Tudjuk, igazi csak a halál lesz majd és minden, ami utána jön.
Elvirától Juliannáig
Vissza, ahhoz a régi Elvira-naphoz. Közeledjünk lassan ahhoz a régi, alagútnyi, kis élesdi utcához, ahhoz az 1962. február 10-i naphoz. Egy képzeletbeli fénypászmával próbálok bevilágítani az ott lakók mindennapjaiba. Úgy, ahogyan az én tízéves szemem látta a Malom, azaz Kis utca akkori lakóit.
Kísérnek halott halottaim: a hidegség melege.
Élesd „városa”, ahogyan nagyzolva emlegettük, 3000 lakosával inkább egy nagyobbacska község volt. Fekvésének – a nemzetközi műút mellett – köszönhetően tett szert városi rangra, és erőltetett iparosítása révén sok-sok blokklakó betelepített idegenre. De még így is 50 évébe került, hogy 10 ezer fölé tornázhassa lélekszámát. Az 1962-es Élesd sokat őrzött még falusias jellegéből, kövezetlen, sáros utcák, kerekes kút az utca végében mint egyetlen vízforrás, egy-egy halványan pislákoló lámpa az utca két végén jelentette a közvilágítást. Szerencsés volt, aki rövidebb utcában lakhatott, mert annak még a középső tájékra is jutott némi fény, amikor téli estéken hazafelé igyekezett.
Az 1900-as évek elején a mai Liliom utcát Nagymalomnak hívták, jogosan, hisz a torkolatánál ott terpeszkedett egy hatalmas malomépület. Udvarán, bivaly és lovas fogatokkal, az éjszakát átvirrasztva várták hajnali őrletési idejüket, a megrakott szekerekkel, a szomszédos falvakból idekocsizott gazdák.
A hatalmas malom misztikus belső világa, a lisztes félhomály, az őrölt gabona édeskés-kesernyés illata, a hófehér, vörös ábrákkal megjelölt gabonazsákok végtelen halmazai, a kattogó-morgó poros dübörgés, amelyet akkor is lehetett hallani, ha csak elmentél mellette, mind-mind alkalmas volt a gyermeki fantázia felgyújtására. Iskolába jövet-menet elhaladtam Malom „őkegyelmessége” mellett és nyugtáztam a mélyről jövő morgását hallva, hogy szorgosan dolgozik. Boldogabb országban a Nagymalom ma ipari műemlék lehetne, nem tudom, milyen sorsot „őrölt” neki ez a vadkapitalista XXI. század. Falai még állnak.
A Kulcsár-jegenyék
Messze kanyarodtam az Elvira-naptól, a Kis utca régi embereitől.
Elvirának senkit se hívtak a családban, mégis a nagynénémet ünnepelte a fél falu ezen a napon. Mert semmi sem volt „IGAZI”, ahogyan a Malom utcát sem lehetett Damjanich utcának hívni, pedig 1962-ben ez lett a neve, Elvira néném valójában Julianna volt és nem lehetett a nagynéném, mert nagyanyám húga volt és egyben a keresztanyám is. Bonyolult igazságok, tetszetős ráfogások. Elvira-Julianna a család Keresztmamája, röviden Kereszt, a falu kedvelt és népszerű zongoratanárnője, a református egyház örökös kántora, gyermeki lelkem istápolója. A kiterjedt Kulcsár családból még hárman éltek: Kereszt, Kálmán öccse, mindenki Kuli bácsija és Vilma nagyanyám, a 70 kilométerrel távolabbi Kiskágyán. A hajdani Kulcsár-porta hatalmas volt. 1905-ben költöztek ide anyai dédszüleim, amikor megvették a volt körorvos négyszobás házát és tekintélyes kertjét. Máig rejtély számomra, honnan teremtette elő a házravalót ez az egyszerű, hatgyermekes emberpár. Dédapám altiszti – irodaszolgai – fizetéséből és dédanyám fehérnemű-varrodájából aligha, talán a kosztos-tartásból több csurrant-cseppent. Az is a csodálatra méltó rejtélyek körébe tartozik, miből tudtak hat gyereket taníttatni. Egyik fiuk a nagyváradi jogakadémián Ady évfolyamtársa is volt. Azzal a különbséggel, hogy ő be is fejezte tanulmányait, Ady pedig ment az ő váteszi csillagútján tovább. Egy közös volt bennük: mindketten rajongtak a jogfilozófia-tanárukért: a tragikus sorsú Somló Bódogért.
Úgy tartja a családi fáma, hogy a Kulcsár szülők hat gyerekük tiszteletére hat jegenyefát plántáltak a hatalmas kert utcafrontjára. 1962-ben ebből még négy megvolt, büszkén hirdetve az egykori sudár Kulcsár fiúk-lányok emlékét. Aztán a jegenyéket is elérte a fák végzete, kiszáradtak, a ’80-as években tűzifaként hasznosultak. S mi lett a Kulcsárokkal? József, Sándor, János, Kálmán, Vilma, Julianna-Elvira valóban jegenyetermetűek és fatermészetűek voltak. Ahol megteremtek, ott szerették volna leélni az életüket. S ez sikerült is nekik, kinek hosszabb, kinek rövidebb időt szabott meg a sors. Hatójuk közül csak a legidősebb lány hagyott családot maga után. Ő férjhez ment és el is költözött a férje után Kiskágyára. Ő volt Vilma nagyanyám. A többi öt maradt Élesden, József, Sándor és János egymást követő évben haltak meg, fiatalon, megnősülni sem volt idejük. Julianna dédmama magas kort ért meg, özvegyen is erős kézzel tartotta össze maradék családját. 1962-re Elvira néném és Kálmán (Kuli) bátyám maradtak hírmondónak a Kulcsár jegenyék közül. Ők voltak az utca kedvelt öregei, ők se kötelezték el magukat házassággal, de a fél falu gyermeke mégis „pótnagyszülőnek” tekintette őket. Elvira néném, a népszerű „zongorella”, zongorát tanított, és jellemző a falu kultúrára igényes iparosaira, hogy fontosnak tartották gyermekeik zenetanítását. Sokan jártak hozzánk gyakorolni, ha otthon nem volt hangszerük, zengett a hatalmas ház a véget nem érő bukdácsoló-klimpírozástól. Kuli bátyámhoz meg a fél falu koszorúkért és sírcsokrokért, esküvői csokrokért vándorolt, mert virágkertész volt. A városka összes fagyérzékeny dísznövénye az ő hatalmas üvegházában telelt, nehéz, meleg páráját ma is érzem. Innen eredhet a kaktuszok és pozsgások iránti, máig tartó szenvedélyem. Kuli bátyám tanított arra is, hogy a növényekkel beszélgetni lehet, meg kell őket dicsérni, ha szépen virágoznak, s rájuk kell pirítani, ha valami kártevőt magukhoz engedtek. Ez a tanács működik, nálam minden kaktusz és pozsgás az év minden szakaszában rogyásig virágzik, szaporodik és burjánzik, mint abban a hajdani párás üvegházban.
Elvira néném és Kuli bátyám emlékét őrzi egyfelől a sok-sok, ma már nagyszülővé öregedett zongoratanítvány, másfelől a mai Liliom (Crinului) utca két oldalán ültetett gömb-eperfasor, amely kevés hiánnyal ma is díszíti a keskeny utcácska két oldalát.
Az én fakuló emlékezetem is őrzi azt a névnapi ceremóniát, amely minden évben hasonlóan, ugyanazokkal a szereplőkkel történt meg. Csikorgó, félméteres hóban topogva megérkezett az öreg gavallér: dr. Lindtner Tivadar bácsi, köz- és váltóügyvéd. Jóval túl a 80. életévén, vékony, kicsi öregapó, kesztyűsen, rozogán, remegő lábakkal adja át az elmaradhatatlan színes bukétát és bonbont, majd nyögve helyet foglal a zongoraszoba egyik kényelmetlen karosszékén. Kezdődik a társalgás, a véget nem érő drágaelluskámozás, panaszkodás a Magdusra, Tivi bá feleséggé avanzsált, terebélyes volt szakácsnőjére. A sűrű sóhajtozások és nyekergések között szépen fogy a ragacsos meggylikőr és a hozzá kötelezően szervírozott diós linzer. Utóbbi Elvira néném sütési tudományának alfája és ómegája, pontosabban az egyetlen sütemény, amit művészet volt elrontani: gyors volt, egyszerű és gazdaságos. Legfeljebb picit odaégett, akkor Tivi bácsi beáztatta a feketekávéba, úgy könnyebben el lehetett rágcsálni.
Több gondot okozott a másik öreg gavallér, Osza bácsi, Oszkár. Ő fiatalabb volt valamivel, jó hetvenes, testesebb és igényesebb. Ráadásul volt katonatisztként és vadászként utálta az édességeket, a ragacsos kontyalávalókat. Ő sós stanglit kapott, házi fehérborral. Olyan savanyú volt, hogy az ember talpa is ökölbe szorult tőle, de Osza bácsit ez nem érdekelte. Olyan üdvözült mosollyal nyelte, mintha a legfinomabb tokaji aszúval itatná az ő imádott Elluskája. Itt is megvolt az obligát panasz az érzéketlen exfeleségre, Márta nénire, akivel egyetlen szobácskán kellett osztoznia még a válás után is. Osza bát ugyanis volt horthysta katonatisztként jog- és jószágfosztották, nyugdíját is elvonták, így rászorult a volt feleségére. Fogalmam sincs, miből élhetett, de biztos, hogy az ajándékba hozott desszertbonbon hatalmas grandezza volt az ő szűkölködő életében.
Néném ügyesen beosztotta a két gavallért, sosem találkoztak, ugyanis az egyik Elvira-napra, a másik Ella-napra volt hivatalos. Ezek majdnem egymás után sorjázó nevek a naptárban. Mindkét keresztnév használatban volt. S ott van a közelükben néném valódi névnapja is, a Julianna. De egy zongoratanárnőt csak nem hívhatnak Julinak, ugyebár?
Mindig szerettem az öregek társaságát, ha tehettem, ott ültem közöttük, hallgattam véget nem érő panaszaikat, régi történeteiket, s nem volt utolsó szempont az ajándék bonbonok megdézsmálása sem. Bár nem voltam különösebben édesszájú, szívesen kísértem el Keresztanyámat végtelen számú barátnői névnapi zsúrjaira. Ezek is téli névnapok voltak, Katalin, Erzsébet, Viola, Julianna, Lídia. A kíváncsiság is hajtott, vajon milyen sütivel rukkol elő a soros névnapos öreg hölgy. Mindig ugyanazzal: baracklekváros linzer, hájas tészta vagy havasi kifli, meg az elmaradhatatlan ragacsosan geil házi likőr, nekem gyermeknek: málnaszörp.
Talán ezért van, hogy a névnap nekem mindig a teleket idézi: Erzsébettől Elviráig, adventtől farsang farkáig.
A soknevű utcácska
Birtokomban van egy kis bőrfedelű piros notesz, amelyben Keresztanyám nagy szálkás betűivel feljegyezte a fontosabb családi eseményeket. A belső címlapon ott áll ceruzával írva: Kulcsár Elvira, Ella. Élesd. Kis utca: 98. A bejegyzéseket 1920-tól a 40-es évekig folytatta, aztán 1941-ben, apja és harmadik bátyja halála után abbahagyta. Innen tudom, hogy ezt az alig 25 házas utcát Kis uccának hívták a 20-as évektől, majd lett belőle egy rövid időre Damjanich utca, a magyarbarát román miniszterelnök, Groza kormánya jóvoltából. Majd jött a Gheorghiu-Dej adta virágnév: Liliom, ez maradt máig, holott egy szál liliomot nem nevelt ez az utca sohasem. (Még kertész nagybátyám sem kultiválta.) De hát a politikai akarat nem virágnevelde. Ahol a hatalom liliomot akart látni, oda azt kellett plántálni akkor is, ha sivatagi homokdűnék hullámzottak a tájékon. Az ötvenes években ezt az utcát is iparosok és kereskedők lakták, ahogy Élesd nagy részét, előkelőség vagy értelmiség alig akadt a Liliom utcában. Egy kivétel mégis volt: Poynár Kálmán dr. A román eredetű (Poenar) exügyvéd és földbirtokos a 60-as évei végén járhatott akkoriban. Fogalom volt ő, a bricsesznadrágjában, kockás térdharisnyájában és elegáns tweed zakójában. Poynár Kuli – ahogyan nénémék hívták – és Juci húga zárt életükkel őrizték tekintélyüket, nagy vagyonukból bizony már nem sokat. A Poynár-kert és a nagy szőlőbirtok még megvolt, ahol hajdan hatalmas szüreti mulatságok estek, a szőlőt még művelgette néhány hűséges napszámos. Bor is került a hordókba, élesdi mércével nem is rossz. Különös, titokzatos ház volt az övék. Zárt és megközelíthetetlen, az ablakok a legnagyobb nyárban is csukva, a spalettákon keresztül néha halk hegedűszó szűrődött ki. Kuli úr szépen játszott, többnyire klasszikus szalondarabokat. Mi gyerekek a bejáratig jutottunk el, mikor nagy ritkán borért mentünk oda, és Juci néni, az ügyvéd úr húga csak az előszobáig engedett be, ott kellett várakozni, míg megtöltötte a palackokat valamelyik belső kamarában. Majd kezünkbe nyomta a teli üveget és sűrű hadarással, hadonászással körített búcsúbeszéd után a néni kitolt bennünket az utcaajtón.
A másik „értelmiségi” az utca bal felső végében lakó Szeredi doktor volt. Találó helyrajzi megnevezés ez a bal felső, mert Szeredi bácsi fogakkal foglalkozott. Ő volt az utca „fogorvosa”, a gyermekek rettegett Szeredi doktor bácsija. Pedig nem volt orvos, csak fogtechnikus, de a mesterséget annyira megtanulta, hogy illegálisan még magánrendelt is. Az a fog, amit ő kezelésbe vett, örökös darabbá válhatott, ha ki nem ütötték valahogy, a helyén maradt. Pesti fogorvosom csak robbantással tudta eltávolítani azt az amalgámtömést, amit Szeredi bácsi plombált 12 éves koromban. A tömés még akkor is állt, amikor fog már csak nyomokban volt körülötte.
Szerediék titokzatos, kis előkertes villácskában laktak, maguknak éltek, gyermekük nem volt. Szeredi bácsitól rettegtünk, míg Szeredi nénit őszintén utáltuk. Őt amolyan nagyságaként tartották számon az utca iparosfeleségei. Terebélyes alakját hatalmas szőrmékkel és keppekkel tette még méretesebbé, széles arcát világosra púderezte, szájáról soha nem hiányozhatott az égővörös rúzs. A fejéről meg a tollas kis kalap.
Mindehhez valami kis pudliféle öleb is társult, s mikor Szeredi „doktorné” sétára indult, úgy festett, mint egy feldíszített zászlóshajó.
Nem voltak élesdiek, nem is tartották a kapcsolatot senkivel. Az ő házuk volt talán az egyetlen az utcában, amelyben soha nem jártam. Hozzájuk még bekukucskálni se lehetett, mert a kétméteres deszkakerítés mögött két méter magas, sűrű fagyalsövény zárta el a kilátást. Valami távoli unokaöcs örökölte meg a csinos kis villát, s gyorsan eladta egy román családnak.
Baranyi család kettő is volt az utcában. Mindkettő őshonos élesdi.
Szembeszomszédunk a kedves, de szófukar Baranyi Miklós, aki a kőműveskanalat és a poharat egyaránt emelgette. Gyermekeik: a nálunk idősebb szép Ági (Cuni) szomorúságot és szótlanságot örökölt szüleitől, talán a házasságában megtalálta a boldogságot, ha már otthon ezt nem kaphatta meg. Öccse, a svédszőke kedves Miklóska ügyes kezű szabómester lett, de párját rosszul választotta meg. Egyedül maradt, keserű tapasztalatokkal.
A másik Baranyi család, jobb oldali szomszédunk, mozgalmas életet élt. Csupa asszony és lány lakta az utcára egyablakos kis buksi házat. Itt élt a dédmama is, ahogyan Lacika dédunokája hívta: kicsinajama. Valóban kicsi volt, apró kis hajlott öregasszony. Örökös fekete ruhájában, fehér kötényében úgy hatott, mint a mesék anyókája. Volt még egy tulajdonsága: tökéletesen süket volt. Ő vezette a háztartást. Egy nyári délelőtt négyévesen valószínűleg unatkozhattam otthon, ezért átsétáltam a szomszédba, ahol kicsinajama éppen fánkot sütött. Hatalmas lábasban zubogott a zsír és az öregasszony szedegette ki a rózsás pampuskákat egy tálra. Ott ültem egy háromlábú kisszéken a konyhában és toltam befelé a ki tudja, hányadik barackízes fánkot, amikor anyám rám talált és hazarángatott. Otthon megkaptam a magamét, de az nem fánk volt. Se nem baracklekvár. Kicsinajama lánya, a terebélyes és szapora szavú Juci néni már nem volt se halk, se szerény. Ezt nem is engedhette volna meg magának a három lánygyermekkel korán özvegyen maradt asszony. Minden garast meg kellett fogni, hogy a lányokat taníttassa, felnevelje és hozománnyal ellássa. Mert ez akkoriban szempont volt az iparoslányok kiházasításában. Juci néni mindent vállalt, kereskedett, üzletelt, piacozott. Jól csinálta. Igazi üzletasszony módra. Anyám gyakran vásárolt tőle ruha- és ágyneműanyagot. Nagyon szép, minőségi kelméket árult, valahonnan külföldről szerezhette be, mert akkoriban Romániában ilyeneket nem lehetett kapni. Ma is kegyelettel őrzök két aprórózsás égszínkék párnahuzatot, Juci néni készletéből, gyakran használom is őket.
A Baranyi lányok szépek voltak. Barnák, magasak, nyúlánkak. Talán a legidősebb, Éva volt a legszebb. Belőle nagyváradi művészfeleség lett és az egyetlen unoka: Lacika szülőanyja. Fiatalon meghalt a szép és távolságtartó Tolnai-Tank Lászlóné: Éva. A második Baranyi lánnyal, Marival már közelebbi kapcsolatot ápoltam. Szépen zongorázott, Elvira néném tanítványa volt ő is egykor, erősen vallásos volt és a katolikus templom kántori feladatait is ellátta tisztviselői állása mellett. Pista nevű, kedves, mackós, szemüveges férjével Kuli bátyám külön bejáratú lakrészében kezdték albérlőként közös életüket. Nagy bánatára gyermekük nem született, férjét is korán elvesztette. Mari az én szememben maga volt a szépség, áttetsző bőrével, nagy barna szemével, szép világos hajával és elegáns karcsúságával olyan volt, mint egy megelevenedett Botticelli-madonna. A harmadik, legfiatalabb Baranyi lány, a sportos, fiús Ági a labdával nőtt össze. Kiváló kosárlabdajátékos lehetett volna belőle, ha nem Élesden születik. A vele egykorú fiúkkal hatalmas kosár-, kézi- és futballmeccseket rendezett az utcán. Autók még nem jártak akkoriban, zavartalanul lehetett püfölni a lasztit a nyílt utcán. Ágiból fényképész lett, későn ment férjhez, ő is megözvegyült. Házassága gyermektelen maradt.
Ennek a Baranyi családnak köszönhetem első színművész-élményemet. Éva férje, az élesdi születésű Tank László, egy tehetségkutatónak köszönhette művészsorsát. Jóképű, szépen éneklő fiúként került be a nagyváradi színházba, amolyan színiakadémia nélküli self-made man maradt. A felfedezett nyersgyémántot nem csiszolták tovább, s maradtak a kis szerepkörök, epizodista státusban. Mindenesetre felvette a Tolnai művésznevet, mert az a Tanknál szebben csengett. Amikor a művész úr hazalátogatott Élesdre, többnyire nyár elején, a színi évad végeztével, minikoncertet rendezett a sógornőinek. Persze úgy, hogy az utca is hallja. Kinyitották az ablakot, valamelyik lány leült a zongorához, többnyire Mari, majd felzendült valamelyik népszerű bariton ária, többnyire egy operettből, daljátékból. „Mellettem csatázó bajtársam, adj kezet, háromszínű a zászló, harcra ez vezet…”, „Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél, nem tud az írni, aki küldte, mert aki küldte, az már nem él…”A strázsamester és Bagó dalai után jöttek az akkor népszerű táncdalok, ebbe már a lányok is bekapcsolódtak. „Dalold el, ezüstgitár, hogy életem oly sivár, olyan csodás tavasz van…!” stb. A dallam és a szöveg is bevésődött kiskamasz fejembe, mérhetetlenül csodáltam a művész urat és a körötte csapott hajcihőt. Hogyne, egy igazi művész leszállt ide a sáros kisvárosba, rettentő szerencsésnek tartottam magam, hogy a szomszédjuk lehetek. Anyám már nem volt ilyen lelkes, az órákig tartó zenebona miatt, inkább csípős megjegyzésekkel kísérte a bariton produkciót. Ha tudhatta volna, hogy 25 év múlva a nagyobbik lánya egy igazi operaénekesnek lesz a felesége, talán megértőbb.
A Baranyi lányok szépségével csak a Miere lányok vetekedtek. Ők is hárman voltak, de csak ketten voltak jelen az utca életében. Akkoriban ők voltak az utca egyetlen román lakói, nevüket is magyarosították: a Miere(méz)-ből Nyere lett, könnyebb volt kiejteni. Egyik Nyere lány, a gyönyörű, karcsú, barna Olga, a közelben lakó Létay Zoli felesége lett. Zoli jóképű, vidám legény volt, imádta a feleségét, de még jobban az alkoholt. Olga viszont, aki két szép gyerekkel is megajándékozta a férjét, nem nagyon díjazta az italozást és ezt szóvá is tette. Ő húzta a rövidebbet. Gyakran láttuk Olgát elmenni a házunk előtt, ingázva anyja portája és az ő otthona között. Bizony nemegyszer sántikálva, gyönyörű kontya megtépve, lila foltokkal tarkítva vitte az ételes szilkét. Már megint megverte az a vadállat férje – jegyezte meg dühösen anyám ilyenkor. Miért nem hagyja már ott? – a kérdés a levegőben maradt. Aztán minden egyszerre megoldódott: röviddel az után, hogy a szépséges Olga mégis elvált a férjétől, mindketten felköltöztek a temetőbe. Zolit az alkohol, Olgát a rák vitte el, fiatalon.
A másik Nyere lány talán még szebb volt, mint a húga. Hatalmas sötét hajzuhatagával, filigrán termetével, divatos-elegáns ruháiban úgy hatott, mint egy keleti hercegnő. Őt ritkábban láttuk, Váradon tisztviselősködött, úgy tudom, nem ment férjhez soha. Honnan szedhette a póznaszerűen sovány Nyere néni ezt a két tüneményes lányt, nem tudni. Nyere néni, mint afféle román falusi asszony, csak feketében járt, szigorúan szemébe húzott fekete fejkendőben. Falusi mivoltát igazolta, hogy tehenet tartott. A nagy malom szomszédságában álló házikójához jött meg esténként a csordából az ő kis magyartarkája is, innen vitte a tejet reggel és este a szép Olga a gyermekeinek.
Aztán a tehénke végleg elballagott, jobb füvű mezőkre, elment a csontos, sovány Miere néni is, és eltűntek a lányai is örökre az időben…
Tehéntartó gazda még egy volt az utcában, ő fuvarozott is a két tehénkéjével. Bóna bácsi és a kis fürge felesége jobb oldali szembeszomszédunk volt. Ők látták el tejjel szinte az egész utcát.
Mi naponta két litert vettünk tőlük, esténként világoskék kandliban kaptuk meg a habos, langyos tejet, az ablakon át adta be Bóna néni mindig. Csütörtöki vásárnapon a tejadagunk friss bivalytejjel egészült ki, Florica, a lugasi román asszony jóvoltából. Aki még nem evett bivaly-aludttejet, az nem tudhatja, milyen különleges ízű, a bivalygomolyáról nem is beszélve.
Bóna bácsiék egyetlen fia, Imre, aki egészségügyi asszisztensnek tanult, szégyellte a tehenezést. A felcser, ahogyan nálunk az ő foglalkozását nevezték, a fél falut injekciózta. Ügyes volt a jóképű Imi, még fülbelövésre is vállalkozott. Ez akkoriban egy fertőtlenített görbe tűt jelentett, amellyel Imi ügyesen átszúrta a lányok fülcimpáját. Az enyémet is. Imre aztán megnősült, idegenből hozott szép, élni vágyó, gömbölyded menyecskét magának: Ilust. Kis idő után a Bóna nagyszülők örülhettek egyetlen lányunokájuknak is. Enikő messze került a szülői háztól, meg se állt Törökországig. Nagyon szerettem az öreg gazda párt, amiért olyan szívósan ragaszkodtak ehhez a városból kilógó paraszti életformához. S amikor el kellett adni a tehenet, mert jött a betegség, meg a tejcsarnok, röviddel utána ők is befejezték az életet. Nem volt már semminek értelme: először Bóna bácsi ment el, majd egy éven belül öreg asszonya is követte.
Isten áldja a tisztes ipart
A Liliom utcai lakók zöme iparos volt. A legkülönfélébb mesterségeket űzték, ki jól, ki lazábban, mindenesetre megéltek belőle. A feleségek többnyire otthon vezették a háztartást és nevelték a gyerekeket. Általában kettőt vagy egyet, háromgyerekes családból rajtunk kívül csak kettő volt, viszont gyermektelen párból legalább egy tucat.
Kőművesből legalább három volt az utcában, szobafestőből, szabóból, cipészből is kettő. A fősuszter-majszter Révész Sanyi bácsi volt, görbe, sánta, tudálékos nyekeri hangú kis ember, aki igazi besserwisser, mindentudó utcabölcse volt. Mindenhez hozzászólt, mindenkit felhomályosított, akármiről volt is szó, ő megmondta a tutit. Rettentően kíváncsi volt, ha elhagyta a suszterműhelyt, az utcán vadászott beszélgetőtársra, s aki a horgára akadt, bizony nehezen szabadult. A másik cipésszel, a csöndes Diricz Miklós bácsival nem nagyon kedvelték egymást.
Sanyi bához vittük talpaltatni félcipőinket, bakancsainkat, és hallgattuk szigorú kioktatásait. Mi talpaltató gyerekek vigyázzba álltunk az öreg előtt, de így volt ezzel a felesége is, a kedves, szelíd Mariska néni, akit az ura bizony gyakran megríkatott, sőt a szóbeli „nevelést” fizikaival is kiegészítette a fáma szerint. Egyetlen gyengéje volt az öreg majszternek, a fia, ifjabbik Sándor, becenevén Nanóka. A későn született sarj és trónörökös kényeztetésére semmi sem volt drága. Még alig töltötte be a 18. évét, jó szülei vettek neki egy autót, ami nagy szó volt a ’60-as években. Saját autója a Liliom utcában először Nanókának volt. Aztán a „taxi” – így nevezték az élesdiek a személyautót az ’50-es években – mellé kapott saját házat, saját feleséget, lett saját kis Nanókája is idővel. Hogy jól sáfárkodott-e a mérhetetlen sok szeretettel és földi jóval, az már vitatható. Mi úgy láttuk, nagyon nem!
Másik szomszédunk és névrokonunk: korgyi Kulcsárék (korgyi: ragadványnév, kordé, taliga jelentésű, utalás a fuvaros múltra) kivételesen balsorsú famíliának számítottak. A nagyobbik fiú: Karcsi mozgássérült és kitűnő szűrszabómester volt, de sajnos a poharat gyakrabban forgatta, mint a bőrhímző tűt. Pedig senki olyan ködmönöket, ujjasokat, bundákat nem tudott szabni és mesterien virágozni, mint ő. Aztán az ital megtette hatását, ahogyan apjuknál, aki egy szerencsétlen balesetben lelte halálát. A fiú önkezével vetett véget életének. Kati húguk csecsemőgyilkosságért ült börtönben, s mikor kiszabadult, már csak az üres porta várta. Hátralévő éveit se kísérte sok szerencse. Nyomasztó tragikum lengte be ezt a családot és a portájukat. Halállal kapcsolatos első élményem is hozzájuk fűződött. Id. Kulcsár egy februári havas napon halt meg. Akkoriban még háztól temettek Élesden, a nagyszobában ravatalozták fel, és a ház ormára kitűzték a fekete zászlót. Kisiskolásként ez alatt a zászló alatt kellett nekem is elhaladnom a délutáni tanítás végeztével. Hatalmas hó volt, valóságos kis alagútban lehetett csak a járdán közlekedni. Ráadásul halotti csend, csikorgó fagy és majdnem teljes sötétség délután 4 órakor. A halottas zászlóhoz közeledtem, amikor a feltámadó fagyos szél megcsattogtatta a fekete leplet, s a tartóban rögzített zászlórúd kísértetiesen nyikorgott. Nem voltam félős gyerek, de akkor megszaporáztam a lépteimet és futásnak eredtem. Majdnem a kapunknál jártam, mikor a közeli Huszia domb felől felhangzott az elnyújtott vonítás, először egy, aztán még egy, majd egy egész farkasfalka üvöltötte világgá kitartóan, hogy éhes és elege van már a télből. A panaszos tutulást még jobban felerősítette a néptelen sötét utca dermesztő csöndje.
Borzongató élmény volt, még akkor is, ha a farkasok jelenléte akkoriban hozzátartozott a téli mindennapokhoz. Egy-egy részeg tót vagy román favágó majdnem minden évben áldozatul esett a Husziára lemerészkedő éhes fenevadaknak. Főleg, ha az ittas ember leesett és elaludt a sokszor mellkasig érő hóban. Házi favágónk, a 12 gyerekes tót, Sándor bácsi rémtörténetekkel szórakoztatott bennünket. Szó esett ezekben széttépett asszonyokról, erdőben eltévedt kisgyerekről, akit a farkasok megkíméltek, villogó ragadozó-szempárokról, amelyek az ő erdei kunyhóját körülvették karácsony éjjelén. Hittük is, nem is ezeket a meséket, de a farkaskoncert 1962 februárjában igaz volt.
Gyermekkel és magvaszakadtan
Azt hinné az ember, hogy mi, az ’50-es évek elején született partiumi „Ratkó-gyerek”-generáció sokan voltunk. Nem így volt. Az iparos- és kereskedőcsaládok ésszel terveztek. A háromgyerekes család ritka volt, mi unikumnak számítottunk. Huszonnégyen kezdtük az első elemit, a szigorú Jóka tanító néni keze alatt, voltak köztünk cigány és a Hutáról lejáró tót gyerekek, így adta ki a létszám a két tucatot. Velem egyidős kedves osztálytársnőm, Domján Ilike egyben az egyetlen barátnőm is volt, no meg tanulásban örök riválisom, az első és a második eminens helyért. Ilike örök elsőségét nehéz volt legyűrni, nem is nagyon sikerült, de így is maradt a kellemes emlékű, rövid kisiskolás barátság. Sosem felejtem el azokat az általunk összeállított kis ajándékcsomagocskákat, amelyeket egymás ablakába csempésztünk, lehetőleg sötétedés után. A zacskóban volt aszalt gyümölcs, nápolyi, alma, birsalmasajt, dió, mézeskalács, mikor mit tudtunk összeguberálni anyánk kamrájából. Talán még most is rakosgatnánk egymás ablakába a csomagokat, ha anyáink meg nem elégelték volna az akciót, és egy „nincs karácsony, se húsvét!” megjegyzéssel be nem rekesztették volna a küldeményeket. Ilikét nagyon szerettem, egész kisiskoláskorom egyetlen barátnőjét tiszteltem benne. Kedveltem az okosságát, barna szépségét, karcsúságát, amely épp ellentéte volt az én tejfölszőke, nem túl nyúlánk, morc természetemnek. Tizenhárom élesdi évemben nem is volt több magam korú barátnőm, inkább szerettem öregek között hallgatni, mint a kortársaim zajos csapatában viháncolni és pletyizni. Ilike komoly kislány volt és okos is. Elemista osztálytársaim közül hárman szereztünk diplomát, Ilike jó nevű pszichológus lett, belőlem pályaelhagyó bölcsész, Kálmán unokaöcsémből tehetséges építészmérnök. A többiek apjuk mesterségét folytatták, vitték tovább a tisztes ipart.
Szóval az utcánkban egyáltalán nem nyüzsögtek a kisgyerekek. Az otthon dolgozó iparosfeleségek többnyire két gyerek felnevelésére vállalkoztak, az egyke csemete se volt ritka, őt aztán agyonkényeztették. De az 1962-es Liliom utcai gyermektelenségi statisztika igazán ijesztő volt. Több mint tíz gyermektelen házaspárt számoltam össze ebből az időből, s ebben sajnos élenjárt saját Kulcsár famíliám. Kulcsár József és Pető Julianna anyai dédszüleimnek hat felnőttkort megért gyermekéből csak egy, a legidősebb lány (a nagyanyám) hagyott családot maga után. A négy fiú meg sem nősült, Elvira néném rövidke házassága után inkább a nagynéni szerepet vállalta a továbbiakban. Ezt kiválóan is művelte, 76 éves korában bekövetkezett haláláig.
A családban született kevés gyermek zöme lány, így aztán a Kulcsár nevet se viszi tovább senki az utolsó, Kálmán 1982-es halála után. A család magvaszakadt, ahogyan vidéken szokták mondani. Eltűnődtem azon, mi lett volna, ha kései ágat hajt a mi famíliánk is, s olyan keserves dilemmákkal kellett volna szembenéznünk, mint az utcabeli Révészéknek. A kerekes kúttal szemben lakó módos tisztviselő pár, becenevükön Bimbi és Bimbiné későn örvendhettek a gyermekáldásnak.
Az asszony jócskán túl volt már a negyvenen, mikor megszületett Zsoltika, súlyos Down-kórral és még súlyosabb mozgáskorlátozottsággal. Az utca lakói szánakozva nézték, ahogyan az idősödő anya gyermekkocsin tolja a már tizenéves, állandóan hadonászó és üvöltöző Zsoltikát, s megpróbálja szelíd szóval csitítani az artikulálatlanul rikoltozó és állandóan éhes, túlsúlyos gyereket. A járókelők hol szánakoztak, hol sápítozva rémüldöztek, mikor Zsoltika hozzájuk vágta a cumisüveget, vagy a pelenkáját, vagy éppen leköpte őket, ha tehette. Hol volt még akkor a Down-magzatszűrés, meg a korai fejlesztés, meg foglalkoztató napközi. Ugyan már! Még felemelt családi pótlék sem járt az ilyen esetekre. Az idős anya pedig kínlódott egyedül, a férje hirtelen halála után a képezhetetlen és egyre nagyobb gyermekkel. További sorsukról nem tudok, csak remélem, Zsoltika egyszerre ment el az édesanyjával az égi korai fejlesztőbe.
Zárszó
Sok sérült vagy meg sem fogant élet, sok-sok hiányzó jegenyecsemete, amelyek ha az élesdi agyagos földben megkapaszkodhattak volna, talán sikerül magasra nőniük. Még akkor is, ha a nóta szerint: nem nőnek a fák az égig. Az igaz, de nem is vándorolnak el. Fa testvéreink élete véges térre és fogyó időre van kifeszítve, akár a mienk. Ahogyan ők, mi is megpróbálunk a tájba beépülni, abban tartósan létezni. Kinek mennyi időt szabott a teremtő és a sors. S ha lejár az időnk, gyökerünk szakad, tövünk törik: a kivágott jegenyéből fahamu lesz, belőlünk meg egy marék por. Mert mindenkinek tudnia kell, mikor jött el az ő saját bejáratú készenléti ideje, amikor vissza kell menni, ahonnan jöttünk. Embernek, jegenyének egyaránt.
Egyszerű ez, mint egy barlangrajz.
(Lovasberény, 2013. február)