A kecske éve
A tízméterenként elhelyezett lámpák maguktól bekapcsoltak, amint Karl letette a lábát a nedves betontalajra. Ellenőrizte, hogy nincs mozgás a közelben, majd szólt a többieknek, hogy jöhetnek.
– Merre induljunk? – kérdezte Ludwig.
– A felirat szerint az orvosi szoba arra van – mondta Martin, és déli irányba mutatott.
– Nagyszerű. Délen, ahol a vadak várnak – jegyezte meg Karl.
Martin legyintett.
– Nem mindegy? Ha van ott valami, annak úgyis a föld felett kell lennie.
– Ezt meg honnan veszed? Jelölte ezt bármi a térképen?
Ludwig ismét megvakarta a lábát. Nem tudta megállni, és körme közé csippentette az egyik kikandikáló giliszta fejét.
– Ne húzd ki! – kiáltott Karl. – Ha megrántod, beleakadhatnak a buzogányai az ereidbe.
– Elég ebből. Elindulunk dél felé és kész – mondta Martin.
Libasorban nyomultak előre, vigyázva, hogy ne ázzon át a cipőjük a pocsolyákban. Az alagútrendszer rendkívül párás volt, a falakon víz csorgott, és a mennyezetről időnként valami ragacsos slejm is rájuk hullt. Vajon ki járt utoljára ezekben a kazamatákban?
– Ti nem érzitek úgy, mintha ez folyton ismétlődne?
A távolban felerősödött a cseperészés. Talán egy spontán cseppkőbarlang, melynek formái véletlenül éppen lekövetik az egykori asszír királyi fürdő titkos medencéit? Hamar kiderült, hogy a valóság ennél lelombozóbb. Csupán egy meghibásodott szellőzővezetékből pötyögött alá a víz.
– Különös – jegyezte meg Ludwig. – Mintha néhány berendezés még működne. Ezek az európaiak tudnak valamit.
– Mi is európaiak vagyunk – jegyezte meg Karl.
– Emlékeztek, hogy New Yorkban pár héttel a történtek után már majdnem minden tönkrement? – folytatta Ludwig. – Itt valahogy tartósabbak a dolgok.
– Igazad lehet – felelte Martin. – Most is úgy érzem magam, mintha egy ötcsillagos szállodában lennénk. Olyan, mintha bársonyfotelben üldögélve várnánk, hogy a pincér végre beforduljon a stukkóval díszített márványoszlopok mögül, és elénk tegye a lazacszuflét.
– Látok valamit – szólalt meg Karl, és csendre intette a többieket.
Kisebbfajta csarnokba érkeztek. Jóval tágasabb volt, mint az a szerény kialakítású őrposzt, amelyet a felszín felől közelítettek meg.
– Tudtam, hogy nem hiába jöttünk le – mondta Martin. – Ezek a kagylózabálók teljesen paranoidok voltak! El sem tudjátok képzelni, milyen rendszer húzódik itt a mélyben.
– Miért lettek volna paranoidok? – kérdezte Karl. – Hiszen a németek tényleg megtámadták őket.
– Ez igaz, de mondom, hogy megkerültük ezt az idióta Maginot-vonalat!
– Úgy érted, megkerülték?
– Ööö… Igen, megkerülték.
– Honnan tudsz te ennyi mindent?
– Én inkább arra volnék kíváncsi, te hogy lehetsz ennyire tájékozatlan.
Ludwig körbenézett a helyiségben, majd odalépett egy műszerfalhoz, és kihúzta az egyik íróasztal fiókjait, de semmi használhatóra nem bukkant.
– Nem is tudom – mondta magában.
– Ez a rendszer több száz kilométeres lehet – folytatta Martin. – Nekem valami azt súgja, hogy tele van minden jóval, konzervekkel, vécépapírral, ki tudja? Talán egy társasjátékot is találunk. A tiszti kantinokban még új ruhákra is lelhetünk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én kissé le vagyok rongyolódva.
– Nézzétek! – Ludwig az egyik szekrényben talált valamit. – Talán ez használható.
Átnyújtotta a kis vasdobozt Karlnak. Világháborús darab volt, de úgy tűnt, hiánytalanul megvan benne a korabeli szanitécfelszerelés. Szike, géz, sebfertőtlenítő, fogó, továbbá három, tablettákkal teli üvegcse.
Karl bizalmatlanul nézte a tégelyeket, majd felsóhajtott.
– Rendben, próbáljuk meg. Ülj le erre a székre!
Martin némán figyelte a jelenetet, és miközben Karl előkészült a beavatkozáshoz, az egyik asztalon heverő rádióhoz lépett. Kézbe vette, és olyan bánatosan forgatta a kezében, ahogyan a lebénult gyerekeket szokás.
– Jól van, Lud – mondta Karl. – Hunyd be a szemed és próbálj ellazulni! Ez nagyon fontos. Ha egyszer elkapom a hernyó bajszát, nem szabad megmoccannod. A legkisebb rándulás is elég ahhoz, hogy elszökjön a kis bestia.
– Rendben. Nyugodt vagyok.
Karl kézbe vette a fogót.
– Remek, az első kis barátunk már meg is van – mondta egy perccel később. – Már csak ki kell húznom.
– Akkor húzd ki, Karl – nyögte Ludwig. – Kint van már?
– Már majdnem, Lud, már majdnem…
Ebben a pillanatban elektrosztatikus percegés szakított a helyiség félelemtől züllött csendjébe. Martin bekapcsolta a rádiót, és átszellemült ábrázattal tekergette a gombját. Sercegés. Zörejek. De a koherens hullámok meddő találkozásainál keletkező interferencia mélyén valami más is felcsendült. Emberi hangok, nyögések. Aztán megint más. Ordítás. Bőgés. Zakatolás.
Valami nem emberinek a hangja. Valami, aminek szarvai vannak. Ami úgy néz ki, mint egy folyómederben tekergőző őshüllő.
– Jól van, Lud – csitította a másikat Karl. – Az egyik már kijött! Már csak három van!
– Honnan tudod, hogy mennyi van még? Mi van, ha már betokosodtak az aortáimba?
– Martin, kapcsold már ki!
Martin még tekert egyet a gombon, mire a sercegés abbamaradt. Kristálytiszta, ékes franciasággal megszólalt egy katonai attasé.
– A hadsereg vezetősége gondosan mérlegelte a körülményeket, és arra az álláspontra jutottak, hogy az evakuációra nincs lehetőség. Ismétlem, az evakuációra nincs lehetőség.
– Mi a fene ez? – mondta Martin.
– Egyelőre nem sikerült felfedeznünk az epidémia forrását – folytatta a hang. – A legújabb elmélet szerint, amellyel dr. Lebreton állt elő, az amerikai vírustörzs behatolt a párizsi kutatóközpontba, és valamiképpen… ööö, hogy is mondta, dr. Lebreton? …szimbiózisba lépett a nanotechnológiai részleg bizonyos… komponenseivel.
– Mi a véres hónaljú hintalóról beszél ez a tag? – kiáltott Ludwig.
– Ne figyelj oda! – mondta Karl. – Maradj nyugton. Már jön is a második.
Újabb sercegés, majd kisvártatva folytatódott a kommüniké. Martin a füléhez tartotta az ütött-kopott készüléket, de így is alig értette az egyre szaggatottabbá váló üzenetet.
– …az így létrejövő újabb entitás… ismétlem, evakuációra nincs lehetőség… ivóvíz… kerüljék a felszínt… tüzelési parancs… az entitás láthatatlan.
A rádió elhallgatott.
– Ludwig, kijött! Nézd, itt az ormánya – mondta Karl, és óvatosan barátja arca felé közelítette az aléltan tekergőző, cipőfűzőre emlékeztető férget. – Milyen ördögi kis teremtmény!
– Oké, látom. Mit akarsz, egyem meg? Mennyi van még?
– Már csak kettő! Csak kettő!
Ekkor újra megszólalt a rádió. Ezúttal nem Martin kapcsolta be.
– Szabadíts meg a gonosztól…
Martin gyanakodva figyelte a készüléket. Egy titkos, félrekódolt frekvencia? Az előző üzenet nyilvánvalóan régi felvétel volt, amelyet bizonyos időközönként újra és újra leadnak a hadsereg csatornáján. De ez vajon mi?
– Szabadíts meg a tizenkétfejű gonosztól, a bíbor huhogóktól…
Karl keze megállt a levegőben.
– Kondulnak már a harangok…
– Csak lerakja a tojásait, és máris indul felénk a bestia…
– Felirat leszünk csupán valaki más sírján…
Karl talpra szökkent.
– Mi a szentséges úristen ez?
– Nem tudom – felelte Martin.
Rövid interlúdiumok a statikus zörejek tengerében. A katakombák fúziós keltetőjéből előtörő ritmikus sikolyok. Szörnyekről rebegtek és halálról. Végigtekintettek magukon, és egy félbehagyott testet láttak, amelyről nem lehetett eldönteni, hogy a bomlás vagy a fejlődés makadámútján rekedt-e meg félúton. A sötétségben, valahol Maginot föld alatti erdejének üszkösödő bugyraiban százezer száj nyílt még most is panaszra, százezer csúzos kéz szorította adóvevőjét, és egyre csak búgta gyötrelmeit a nyirkos éterbe.
– Jönnek, látom, hogy jönnek…
– Segítsetek, nincs már erőm…
– És szívünk tele rettegéssel…
A hangok Maginot kísértetei voltak. Az ország alatt működő egykori üzemnek a halálnál is gyötrelmesebb sorsra ítélt maradványai, második, harmadik vagy még további generációs áldozatai a náluknál nagyobb folyamatoknak. Hiszen többé nem emberek tekergőztek a csatornákban. Az elfajzás és a mutáció stádiumai határozták meg evolúciós hierarchiájukat.
Ezernyi vörösen imbolygó nap tüze emésztette őket belülről. A fény, ami a lámpákból csorgott rájuk, az iszonyat fénye volt.
– Megvan a harmadik, Ludwig.
Ludwig már meg sem hallotta, mit mond a másik. Nem is érezte, hogy Karl ezúttal szikét is használt, és egy néhány centis szakaszon belehasított a combjába.
A lövészárkokban bujkáló barlangi lidércek egy kiismerhetetlen szintézis folyományaként azonossá váltak a testében rejtőző gyíkocskákkal. Sikolyaik és nyögéseik úgy hangzottak, akár egyetlen dagályos madrigál. A föld alatti védvonalak akusztikája szinte semmiben sem különbözött Ludwig testének érrengetegétől. A halálfélelem kötetlen energiája. Tiszta és hideg, mint a hűtőfolyadék. A vég alkímiája, amelyben minden komponens, minden, ami addig mégoly hiábavalónak is tűnt az élet önfenntartásának szempontjából, egyszeriben elnyeri funkcióját a bontópadon.
Ködpászmán keresztül érzékelte, hogy Karl hörög. Ludwig látta, ahogy az egyik komisz kampósfejű kivetődik a sebéből, és alkalmasabb gazdatestet keresve magának, egy varázslatos szökkenéssel beugrik Karl szájába.
– Hukk! – mondja Karl.
Aztán a kis kukac csúszni kezd.
Közös a múltunk, és most már közösek a férgeink is. Örülök, hogy annyi, sterilitásban eltelt esztendő után végre adhatok valamit neked.
Karl szeme elkerekedett a döbbenettől. Kétségbeesve nyúlt be a fogóval a szájába, és felüvöltött, amikor a féreg helyett a nyelvére csippentett rá. Vért köpködve elhajította az eszközt, majd talpra szökkent, és ledugta az ujját a torkán.
– Mit csinálsz?
– Ány’tom’ m’gam, t’ dióda! – nyögte, és hogy meggyorsítsa a folyamatot, szökdécselni kezdett.
Nem hagyhatom, hogy a féreg felszívódjon a gyomornedvek latyakjában, hogy befészkelje magát a tüdőhólyagok imbolygó építményébe, nem hagyhatom, nem lehetek én is annyira nyomorult és kiszolgáltatott, mint Ludwig.
– Broáááf!
– Hol van? Hol van? – nyögdécselt, miközben a padlón csúszkálva kereste a féreg maradványait. Ha nem találja meg, nem lehet biztos benne, hogy sikerült kiadnia magából.
– Már mindegy, Karl – mondta Ludwig. – Nem olyan vészes, hidd el. Meg lehet szokni. Egyébként is rengeteg baktérium él bennünk, egy galandféreg ide vagy oda, hát nem teljesen mindegy?
– Itt van. Karl, egészséges vagy – mondta Martin, és a cipője orrával megbökött valamit a hányadékban. – Ügyesen kiöklendezted. Most viszont fontosabb dolgunk van.
– Például micsoda?
– Látod ezt a térképet? – kérdezte Martin, és a másik orra elé dugott egy megsárgult papírdarabot. – Ez az X jelöli a pillanatnyi pozíciónkat. Ha közelebbről megnézed, láthatod, hogy már nem kell sokáig mennünk, és eljutunk a fegyverraktárig!
– Ez nagyszerű! – felelte Ludwig, noha egyáltalán nem tudott kiigazodni a rajzokon.
– Csoda, hogy eddig túléltünk mordályok nélkül. Nekem már nagyon hiányzik egy jó kis karabély.
Karl valahogy összeszedte magát, és jelezte, hogy indulhatnak. Néhány perc múlva ismét egy alagútban vonultak, ami semmiben sem különbözött a korábbi vájattól.
– Emlékeztek, amikor barlangászni voltunk Kentuckyban? – kérdezte Martin. – Hasonló érzés fogott el most is.
– Arról beszélsz, Martin, amikor azt hitted, hogy valami nőszemély szólongat a távolból? – kérdezte Karl.
A másik nyelt egyet.
– Hagyjuk.
Martin fejében egy tíz mérföld sugarú föld alatti kört lefedő tervrajz jelent meg. A térkép jelöléseinek értelmében maga sem volt biztos, de sejtette a védelmi vonalak logikáját. És már fel is tűnt a közelben egy újabb lámpa fénye, és ahogy megtettek néhány lépést, már az acélos fegyvercsövek és a fenyővel ékesített megannyi fegyvertus csillogása is a szemükbe tűnt.
Martin fülig érő mosollyal a társaihoz fordult.
– Jackpot!
Pisztolyok, duplacsövű mordályok és mesterlövész puskák takaros kis kupaca fogadta őket a helyiség közepén. Fegyverek áldozati máglyája, amit elmulasztottak meggyújtani.
– Micsoda mázli – jegyezte meg Karl.
– Hát igen – mondta Ludwig. – Klassz, hogy újra lesz mivel a tökünket vakarászni.
– Neked semmi nem elég jó? – kérdezte Martin, és magához ragadott egy M5-ös nikkelbevonatú puskát.
Ludwig leült a fal tövébe, és megérintette a sebet a lábán. Ezúttal nem vakarózott. Gyorsan megalvadt a vére, ami jó jel volt, mivel az ilyesmi hosszú életet ígér.
– Egyre jobb, nem? Az első teremben az elsősegély-csomag, most meg ezek a fegyverek – tűnődött Karl. – Ha továbbmegyünk, szembejön velünk egy grillcsirke-üzem, aztán egy élménypark, esetleg egy páfrányillatú pagoda tele távol-keleti szüzekkel. Ki a rosseb gondolta volna, hogy ennyi jó vár ránk?!
– A ti bajotok, ha semminek sem tudtok örülni – mondta Martin. Már a harmadik pisztolyt dugta be az övébe, egy kopott táskába pedig lőszereket hajigált.
A fegyverek újak voltak, még a por is alig lepte be őket. Minden jel szerint nem olyan régen hagyhatták itt őket. De vajon miért? Akik erre jártak, nem voltak már annyian, hogy magukkal vigyék őket?
Gyerekkorom rémálma, hogy megkapom az összes puskát, gránátot és aknavetőt, amit csak kívánhatok magamnak. Amikor azonban nyúlnék értük, kiderül, hogy a kezem túl gyenge, valamilyen motorikus betegségben szenvedek, nem vagyok teljesen lebénulva, de annyira igen, hogy esélyem se lehessen végigsimítani azokon a lágyan gyöngyöző krómacél gyiloktesteken.
Morajlás hangzott fel a folyosó déli szakaszából. Vartyogás és kaffogás. Valahol megint víz zubogott. Pöfeteggombák nyílnak a halott testekből. Magzatméhecskék zsibonganak egy idegen ősanya terpeszkedő bendője körül.
– Mi ez már megint? – kérdezte Ludwig. – Nincs egy nyugodt percünk!
Lehajolt egy hangtompítóval ellátott félautomata FAMAS SE golyószóróért. Karl is egy ugyanilyet vett magához, és kiegészítőként még a zsebébe tett néhány kisebb robbanóerejű taktikai gránátot is.
– Jönnek – suttogta Martin.
Szorosan álltak egymás mellett, és füleltek. Hallgatták a zörejeket és az ordításokat, a cuppanásokat és a szakadó bőr zaját, és próbálták kitalálni, hogy vajon mi közelít feléjük.
– Bármi is bújik ki a sötétből, lőjetek! – mondta Martin. – Ne tétovázzatok! Ez háború.
– Igenis! – felelte Karl és Ludwig egyszerre.
Vajon mi lép elő a homályból? A Fekete Magzat ikre? A nyirkos alagutak odvában tenyésző transzatlanti hüllőcsaládok leszármazottai? Másodgenerációs nanorobotok miriádjai közelednek feléjük, apró lézerszablyáikat lóbálva csöppnyi fejük fölött? Vagy maga a Bosszú Szelleme tipeg elő, ezernyi póklábán, hogy végre köszöntse őket birodalmának kapujában?
– Készülj! – mondta Martin.
Három idős, törődött arc reszket a semmi közepén. Írószerhez szokott kezek, amelyek inkább régi, tömött fiókos asztalok felületén simítanának végig, érezve a tölgy torzulásait. Évről évre éreznék a vetemedést, miközben fókuszálnak, kinéznek egy ablakon, és követik egy szívrohamot kapott vércse spirálszerű zuhanását. Három idős kéz ujjai fonódnak a fegyverek ravaszára. Három szempár, közel a retinaleváláshoz, három szempár fürkészi az alkonnyal bélelt alagutat valahol, a néhai grande nation keleti védvonalán, és várja, miféle rém nyúlik feléjük a sötétből, és próbálja elcsábítani őket, hogy csatlakozzanak hozzá.
Hiszen mindig is erről volt szó. A sötétségről és a sötét kreatúrák csábításáról. De nekik helyt kell állniuk, önnön individualitásuk görbebotjára támaszkodva, őrizniük kell azt a talpalatnyi földet, ami még elbírja őket ebben az univerzumban. Mert szentül meg voltak győződve róla, hogy amíg a többiek nem mások, mint pillanatnyi kapcsolódások egy felmérhetetlen idegrendszer agyonbonyolított hálózatában, addig ők maguk a tobozmirigy, mely cirkadián ritmusában adott mértéket az ötdimenziós mindennek, hogy az végül bennük ébredjen tudatára.
Miféle haploid lüktetés támad most a szűk falak között? Érzéseik milyen breviáriuma taszítja, löki őket előre-hátra? Tudattalanjuk miféle szubterrán görcsökre reagál? Senki nem tudja, nem érzi, mert ami érezhető, jóval túl van mindezen. Ami érezhető, az hangzavar csupán, központozás nélküli kakofónia. Ennél a világnál jobb lenne egy szoba. Ennél a kertnél egyetlen fa. Ennél az alagútnál csak egy beugró, egy közönyös piszoár. Akármi.
És ekkor végre megjelent az első jövevény.
– Segítség, kérem, segítsenek!
Harminc körüli nő lehetett, a karjában gyerekkel. És mögötte, a nyomor apoteózisának hírnöke mögött érkeztek a többiek. Egy-két levedlett katona, egy nagymama, egy megcsonkolt család. Zugnövények voltak egy elfeledett territórium felégett lankáin. Vajon mióta rejtőztek ezekben az alagutakban? Meddig reménykedtek benne, hogy érkezik a felszabadító sereg, egy ősfrancia dragonyos alakulat, amely öles léptekkel tarolja le mögöttük rettegésük színhelyeit, és emeli fel őket a vágyott felszínre?
De valami egészen más történt.
– Segítsenek, az impalák már a nyomunkban vannak!
Tratratratratra-taaaa-taaaa-taaaa-taaaa.
Nem volt idő a töprengésre. Nem volt idő arra, hogy mérlegeljék a helyzetet. A nő állításai nem falszifikálhatók, így lehetséges igazságtartalmuk eleve érvénytelen.
Teljesen mindegy volt, honnan bukkant elő. Hogy miféle babát édesgetett a mellén, és hogy miről hablatyolt. Semmi sem számított.
Tratatataaaa-taaaa-taaaa.
Megkímélték egymást a személyes felelősség elodázásnak kínos játszmájától, és egyszerre tüzeltek.
Az ötötvenhatos lövedékek szitává lyuggatták a feléjük törekvő túlélőket. A gondolkodók a mellkasra céloztak, és így a gyermek afféle golyóálló mellényként szolgált a nő számára. Kifejletlen csigolyák és ingatag hámszövetek igyekeztek tompítani a becsapódó golyók erejét. Neki már mindegy volt, de a nőnek még volt esélye, ugyanis a töppedt poronty öntudatlanul is védelmezte az anyját.
Örökölt bűneinket hordozzuk, suttogja a csecsemő két lövedék becsapódása előtt, melyek véglegesen szétroncsolják a központi idegrendszerét. Mind genetikailag, mind erkölcsileg magunkra vesszük a szülők bűneit. Megbarátkoztam azzal, hogy meghalok.
Könyörgése meghallgatásra lel, és a kis csöppség már ketté is szakad a FAMAS tüzében.
Íme, az ártatlanság kora. A gyermek bűntelenül hal meg.
Bűntelen a sikoltozó menekülttábor, amely most feléjük nyomakodik a szűk vájatban, és bűntelen a három gondolkodó, aki megrészegülve a félelemtől, és talán attól is, ami az embereket a túloldalról feléjük hajtja, ölelés helyett perzselő torkolattűzzel üdvözli a szerencsétleneket.
A gyermeket és az anyját már nem látni. Mivel ők buktak fel először, hamarosan egészen betemeti őket a föléjük hulló többi áldozat. A tetemek pillanatokon belül eltorlaszolják az utat. A mélyben zúgó trappolást nem hallani többé.
A Hordó Projekt, valahol Németországban. Minden találkozás egy találkozás esélyének elszalasztása. Minden találkozás búcsú.
Ideje visszafordulni.