A jéték mindenkié
Hankiss Elemér a maga megsejtését: „a játék legfőbb funkciója épp az, hogy megvédjen minket egy idegen ország veszélyeivel és önnön félelmeinkkel szemben”1, a „lehetséges” tartományába sorolja 1997-es civilizációelméleti vázlatában (A játék világa). Rendkívüli forrástörténeti precizitással határolja el „túl egyszerű, túl drámai, túl romantikus” elképzelését2 minden más szigorú, abszolút tudományos, s így merevségében önkorlátozó teóriától, származzon bár az teológustól, filozófustól, esztétától, történésztől, pszichológustól, biológustól, szociológustól, kultúrantropológustól, tudománytörténésztől. Szerinte a legtöbb teória a késő 19. századtól kezdődően „nem fedezi fel a játék lényegét és jelentőségét az emberi életben; nem fedezi fel azt a legfőbb erőt, amely a játékot létrehozza és mozgatja”.3 Sorra veszi a „klasszikus és modern” elméleteket, melyek túl a leíráson és egyszerű osztályozáson4, elhatárolják a játékot mint magasabb szellemi tevékenységet más emberi tevékenységtől5. Sem Karl Groos (1901) „emberi képességek játékos gyakorlatát”6, sem Roger Caillois (1968) vetélkedés (agon) – véletlen (alea) – szimuláció (mimicry) – szédület (ilinx) négyes felosztását7; sem M. J. Ellis (1973) klasszikus és újabb keletű elméletek tudománytörténeti áttekintését8 – nem fogadja el. Kivételt csak Jan Huizinga holland történész civilizációelméleti alapozottságú könyvével, a Homo ludensszel (1938) tesz, mert az emberi lényegben játékosság és gondolkodás egyenrangú10, tehát értelmes funkció11. Ugyanakkor a szerző végkövetkeztetésére: „a játék ősibb, mint a kultúra”12 – nemet mond.
Huizinga rendkívüli felkészültségű tudós: ismeri a biológiai, fiziológiai és szociológiai játékelméleteket, de ezeket szellemesen elutasítva inkább a játékok archetipikus közös vonásai és a játékok civilizációs szerepváltásai érdeklik.13 Huizinga szerint a játék valami fölösleges, valami értelmetlen, fizikai létezőn túli „superabundans”, „bizonyítja mindig újból és a legmagasabb értelemben a világrendben való helyzetünk logikán túli jellegét.”14 Ez a már-már ontológiai dimenziójú lényeg spirituális és autonóm: az ember a játék szent terében újraismétli, újraéleszti a kozmikus-isteni játék leckéjét. Hankiss felfedezi Huizinga ellentmondásosságát: a Homo ludens (Játékos lény) bevezetőjében még kiemeli a „mindennapi világ” és a játék „megszentelt tere között feszülő ellentétet”15, azaz hogy minden játék kétpólusú: frivolitás (anyag) és extázis (szellem) között egyensúlyoz; leköt (rendezett esztétikai forma) és old (felszabadít, eltávolít jó-rossz etikájától).16 Könyvének későbbi fejezeteiben (Játék és jog, Játék és háború, Játék és tudomány, Játék és költészet, A filozófia játékformái, A művészet játékformái) tudatosan tompítja, „elfeledkezik” az induláskor feltételezett feloldhatatlan ellentétről a mindennapok és játék dimenziói között. Fontosabb számára annak bizonyítása, hogy „miként fonódik össze a játék más emberi tevékenységgel”17, hogyan formálja ki a játék tiszta ideálképe a nyugati civilizáció szabad-átlátható rendjét. Hankiss dilemmájában tehát a játék nem lehet jelen mindenütt a világban, sőt alig fér össze azzal az idegen világgal, amelyben mindig élünk, mely nem lényegünk. A játék inkább egyedülállóan, különlegesen, harcosan, „másképp és sokkal drámaibb módon járul hozzá civilizációnk létrejöttéhez”18. A játék lázadva véd az adott világ üressége, értelmetlensége ellen, mint ahogy a mítoszok, vallások, filozófiák, tudományok, művészetek is ezt teszik évezredek óta.
Huizinga számára a tiszta játék a „kultúrában befejezett (kész) Egész”19, a civilizáció „játékban és játékként születik, és sohasem hagyja el azt”.20 Minden emberi tevékenység és az ezekből származó intézmények (jog és rend, közlekedés, ipar és művészet, kenyérkereset, költészet, tudomány és tanítás) a beszéd, a mythos, rítus (kultusz) közös termőtalajában gyökereznek.21 Hankiss túl erős kritikával méri Huizingát, mert a kultúra szeleteit (jog, tudomány, művészetek, filozófia) nem a valós és a játékvilág közötti distancia fényében vizsgálja. Huizinga szerint a római, bizánci, középkori, reneszánsz és barokk kori játékok szellemmel és nem harccal voltak átitatva22, de rezignáltan meg is jegyzi, hogy a kultúra szellemi terjedésével nőnek benne azok a területek, amelyekben alig vagy egyáltalán nem lehet észrevenni a játékszerű vonást. Az egész kultúra komolyabbá válik, törvény és háború, gazdaság, technika és ismeretek látszólag elvesztik a játékkal való kapcsolatot. Még a kultusz is, amelyben valamikor sok hely volt a szent szertartás játékos vonásai számára, részt vesz ebben a fejlődésben. Így lesz a virágzó és nemes játék utolsó mentsvára a költészet”.23 A 18. század óta a játék szellemét még inkább átformálta a hatékony profizmus, a jólét prózaisága, amely a játék minden kockázatát kiszámíthatóan komollyá, örömtelenül szomorúvá akarta egyengetni (racionalizmus, analitikus tudomány és filozófia, ipari forradalom, utilitarizmus, liberalizmus, szocializmus, marxizmus). Talán Huizinga a 18. század előtti korokat azért idealizálja-klasszicizálja erősebben, mert a filozófusok százada után a szabadság kiszámítható és megszerezhető a játékformán kívül is. A játékosság ettől kezdve elvesztheti zártságát, önlétének igazolását, „triviális szórakozás”, „durva szenzációhajhászás olthatatlan szomja” marad.24
Sőt Huizinga sejteti, hogy a játszó ember létszimbólumokban gondolkodik25, mikor önfeledt és tragikus, komoly és vidám, rezignáltan Janus-arcú egyszerre. Jól érzi, hogy a játékélmény „természeténél fogva labilis”, hisz a körülötte lévő világ állandóan fenyegeti ezt az „illúziót”, a játékban levést26, s így „a mindennapi élet bármelyik pillanatban érvényesítheti jogait”27.
Hankiss eredeti állításához – „azért játszunk, azért kell játszanunk, mert egy idegen országban, idegen világban élünk”28 – felhasználja Huizinga téziseinek számára szimpatikus és beépíthető elemeit. Azért, mert a játék nincs mindenütt jelen a világban, különös, kivételes érték, s így meg kell védenünk, s általa önmagunkat is „az idegen világgal való küzdelemben”29. Hankiss ezen teóriáját három alfejezetben (Homo ludens, Futball, A játék mint világszimbólum) fejti ki.
Az első alfejezet a játék relatív determinizmusára, a véletlen-játék és játéklét szabadság-paradoxonaira próbálja felhívni a figyelmet. Míg a mindennapi világ az „abszolút determinizmus” szférája, hisz tökéletesen anyagi természetű, a játék-létezés öntörvényű, de szellemi esszenciájú. E két létforma között nincs átjárás, nincs folytonosság. A játék színtiszta individualizmus: autonóm, céltalan, improduktív, érdek nélküli és szabad, nincsenek benne társadalmi csapdák, pszichikai és szociológiai hidegháborúk, hisz a játékosok saját akaratukból működnek együtt (ha csak rövid időre is), a tökéletes igazságosság megvalósításáért.
„Ez az egyetlen pont a világon, ahol tökéletesen megvalósul az esélyek eszményi egyenlősége […] Mert itt megtörténik az a bizonyos „eredeti választás” […] Az élet ennél sokkal igazságtalanabb és kegyetlenebb.”30 A játék felszabadít, nincs benne elfojtás, hisz „amorális vagy a morál előtti ártatlanság világa”31. Kiszabadulva az eredendő bűn fogságából legyőzzük agresszivitásunkat, mellyel ösztönösen ellenfelünk megsemmisítésére törnénk. „Az életet újra és újra elkezdhetjük”, önmagunkat teremtjük meg újból és újból az emberi lét ki nem próbált szerepeiben, szemben a determinált idegen világgal, amiben mindig csak egyetlenegyet választhatunk a sok kis szabadság közül.32 A mindennapi élet a beszabályozottság, csupa józan óvintézkedés a szabadság ellen, a játék viszont kihívó bizonytalanság, kockázatvállalás, előre nem látható véletlen. Felszabadító és lenyűgöző ez a kockázat, de ára van: a végső egyedüllét, a konszolidált kollektívból való kiűzetés; „rámehet a nyugalmunk, a jólétünk, akár az életünk is.”33 A valóságban a bizonytalan kiugrások túlságosan veszélyesek és meglehetősen ritkák,34 a játékban minden kockázat minimális, a játékos alatt „védőháló” feszül (átlátható szabályok, kontroll bármelyik pillanatban, kreatív pozíció). A játék paradoxona a „végtelennel való kísérletezés”, párhuzamos világok önkorlátozó felépítése. „Amikor belépünk a játék világába, önként korlátozzuk szabadságunkat azért, hogy végső fokon ezzel több szabadságra tegyünk szert.”35
A második alfejezetben a futball mitológiai és történelmi azonosságáról esik szó: az elkerített téglalap alakú mező szentté, áthatolhatatlanná válik, csak az avatottaké, halandó nem léphet be oda.36 A kevés számú szabály a mozgás-szabadság végtelen számú kombinációját eredményezi. Minden fordított: a labda él, mozgása nem kiszámítható, az emberi mozgás pedig nem test test elleni harc, hanem közvetített, a labda érintésével mintegy absztrakt.37 Pálya és lelátó a meg nem felelések szakrális terei: „apollóni szabadság”, „plátói spiritualitás” ott, „dionyssosi önkívület” itt. Kétféle szabadság felel egymásra: az ösztöntől a katarzisig eljutó nézőké, és a tiszta-szent szabályok szerint cselekvő igaz, részlehajlás nélküli játékosoké. A labda égbeli íve pedig mindig kiegyenlíti az ellentéteket: „igazi beteljesedés, az isteni és az emberi pillanatnyi találkozása”38, még ha a tusakodás erőfitogtatói nem a Szent Grál lovagjai is.
A harmadik alfejezet a kozmikusba vetíti az ember szent buzgalmát. Az emberiségnek nemcsak sokkoló archetipikus élménye van, hogy nincs otthona ebben a világban39, hanem az is, hogy minden teremtésben tánc és tüzes fény van. A világ nemcsak idegen, de védekező, oltalmazó is egyszerre, az ember nemcsak elhagyott, de isteni játékszer is. „Az ember részt vehet az isteni lényegben”, mert a játék „egy eredeti és hajdani egység”40 közvetítője evilági és szent között. „Ha a világ a játék könnyűségének és örömének, szabadságának és harmóniájának jegyében teremtődött, akkor nem lehet gonosz és idegen világ […] akkor mi emberek bármikor kimenekülhetünk az idegen világból, és menedéket találunk a játék szent birodalmában.”41
Mintha Hankiss állítása (a játék tragikus) ellenére is jobban vonzódna a játék önfelszabadító ideálképéhez: a szabadság mindig magában foglalja a veszélyt, s ha a játékot el lehet is veszíteni, az mégis a szabadság és érdek nélküli öröm tartománya, mégis a legbiztonságosabb szentély egy kozmikus labdajátékban.42