A hídkereső ember – Dr. Zicher Isván (részlet egy hosszabb visszaemlékezésből)
A mentőállomás és az ügyeleti szolgálat központja a hajdani irgalmas rend templomának az oldalában volt, egy kis földszintes épületben, ahol a diszpécser ténykedett, és a szolgálatos orvosok egyszerűen berendezett kis szobája is helyet kapott. Magát a templomot „keresetlen egyszerűséggel” lomtárnak használták. Az egykori patinás kapuzatú irgalmas rendi kórházban működött a szemészeti és a fül-orr-gégészeti osztály. A nem túl nagy udvaron jöttek-mentek a mentők és az ambuláns ügyeleti kocsik. Néhány orvos főállásban látta el a napközbeni ügyeletet reggeltől este nyolcig. Ilyen volt a barátaim közül Horváth Pista, miután a körzetéből kitették, és kicsivel később Zicher István. István aradi gyerek volt, a román tannyelvű líceum után Kolozsváron végezte a medicinát. Édesapja jó nevű orvos volt Aradon. Új váradi barátaim közt ő volt a legszínesebb egyéniség. Szellemes, igen jó humorú, széles körű irodalmi és zenei műveltséggel, írói, mi több, költői ambíciókkal. Teniszezett, sakkozott, ha jól tudom, utóbbiban az I. osztályú kategóriáig tornázta fel magát. Az is hírlett róla, hogy fiatalabb korában remekül zongorázott. Ezt a tehetségét nem volt alkalmam megtapasztalni, de egyszer sakkozni leült velem. Egymás után nyerte a partikat. Megkérdeztem tőle, mit tart a legfőbb hiányosságnak a játékomban. „Andriskám, az egyetlen hiányosságod az, hogy nem tudsz sakkozni.” Ezen mindketten jót nevettünk, s mit ad Isten, abban a partiban, amelyben ezt a kérdést feltettem, mattot adtam Istvánnak.
Ügyeletezés közben rádöbbentem, hogy ez a tevékenység szociológiai aranybánya lehetne, ha valakinek ehhez kedve volna. Nem lévén ott főállásban, azok az órák nekem csak érdekes tapasztalatot hoztak a város megismerése terén, de mélyebben nem volt időm ezzel foglalkozni. Istvánnak ajánlottam, hogy vezessen jegyzeteket, esetleg naplót mindarról, amit érdemesnek talál, hiszen nap mint nap szembesül ilyenekkel, de ő nem volt jegyzetelgető típus.
Említettem, hogy szellemes, viccelődésre mindig kapható ember volt, ilyenkor hatalmasakat tudott nevetni. Álljon itt ennek bemutatására egy kis történet. Istvántól, zsidó származású lévén, a mentőállomás főnöke, Faur Aurel – aki jól beszélt magyarul – egy alkalommal azt kérdezte: „Ne vedd rossz néven, de ilyen viszonyok között, amilyenek Romániában uralkodnak, nem értem, miért nem mentél el Izraelbe?” Mire István: „Tudod, Aurel, én világéletemben arra vágytam, hogy Európában éljek, s ez a mai napig nem sikerült.” Fölösleges magyarázni, az akkori Romániát nem tekintette európai államnak.
Négy kötetét tettem most ki magam elé az asztalra. Az első magyarul jelent meg 1977-ben, a bukaresti Litera kiadónál, Fintor a tükörben címmel. Ezt Z. Jakab István néven publikálta. A második a Gornistul – A kürtös, kétnyelvű verseskötet, aztán a Minuni cotidiene [Mindennapi csodák], végül az Abélard – Temă cu variţiuni [Variációk egy témára]. Az utóbbi kettő románul. Ezek mellett drámái is napvilágot láttak, önálló kötetben és kortárs román drámák antológiájában is. Az egyik darabja 1999-ben Izraelben elnyerte a legjobb külföldi drámának járó díjat. Az utolsó prózakötetét neves román kritikusok méltatták.
A 80-as években infarktussal került kardiológiai osztályunk intenzív kórtermébe, ahol épp én voltam a szolgálatos. Orvosi pályám egyik legdrámaibb néhány óráját éltük át mindketten. Ő közvetlen életveszedelemben, én mint barátom életéért rettegő és megmentéséért felelősséggel tartozó kezelőorvosa. Borzalmas fájdalmai voltak, melyek csak a harmadik dilauden injekció után enyhültek. Homlokán gyöngyöző verejtékcseppekkel kért ismételten: „Andris, adj még egyet és aztán még egyet.” A legnagyobb félelem a vérnyomása esetleges lezuhanása miatt volt bennem, hiszen a kardiogén sokkal szemben gyakorlatilag tehetetlenek lettünk volna. Hála Istennek, ez nem következett be. István felépült.
A kürtös című kétnyelvű verseskötetében most néztem meg az utolsó verset. Címe: Egy lefordíthatatlan. A magyar változat (mely valóban nem fordítása a románnak) alcíme: Kórházi vallomás. Szép vers. A tizenegy hexameter sorkezdő betűi összeolvasva: „Féltem nagyon”, és az utolsó sora: „Nem az élettől, a haláltól félek, bevallom.” Nem tudom, hogy ez a vers az infarktus után született-e, valószínűsíthető, hogy igen.
Felépülése után még szorosabban kötődtünk egymáshoz. Megajándékozott Thomas Mann könyveivel, a József és testvéreivel, a Doktor Faustusszal, a Lotte Weimarbannal, és Vekerdi László szenzációs tanulmánykötetével, a Befejezetlen jelennel.
Az 1977-ben vásárolt kis gyantai házunkban, főleg annak udvarán, többször voltunk együtt nagyobb társaságban. István nagy pecás volt. Egy alkalommal mindnyájan kint voltunk a gátnál. Mi Anival úsztunk, a többiek fürödtek. István pecázott a gát alatt. Mikor mind felkerekedtünk, ő ott maradt, rendíthetetlenül fogva a pecabotot. Ugrattuk: „Fogd csak, legalább azt biztosan foghatod, ha más nem is akad a horogra.” A háznál már készülődtünk a vacsorához. Egyszer István egy hatalmas hallal állított be, akkora volt, hogy lelógott a hosszában 70 centis kempingasztalról, amelyen az asszonyok aztán feldarabolták. István hihetetlenül büszke volt, de minden erejével próbálta visszafogni magát, hogy ezt ne lássuk rajta. Aztán a sült hallal jóllakott a nyolc-tíz tagú társaság. István boldog volt, ezt már nem is igyekezett leplezni. Mikor felálltunk és kísértem ki a társaságot, telihold volt. István felnézett az égre és látva a holdat felkiáltott: „Főorvos úr, honnan vette ezt a gyönyörű teliholdat, tán csak nem valamelyik hálás betege ajándékozta meg vele?”
Most előttem van utolsó kötete, az Abélard, melyet Váradon 1998 augusztusa és 1999 októbere között írt, már betegnyugdíjasan. Szégyenszemre, a könyvet nem olvastam. Ez is megszámlálhatatlan mulasztásaim egyike. A könyv végén levő utószószerű jegyzetben megdöbbentő sorok: „Abélard az én végkövetkeztetésem a közelgő és elkerülhetetlen vég előtt, felelet a nappali rémálmokra és az éjszakai rettenetekre. Ez az én bizalmas beszélgetésem személyes Istenemmel, akit csakis én és kizárólag magamnak alkottam. Annak a ténynek a világos tudatával, hogy ez lehet az utolsó.”
És a két utolsó sor: „Léteznek nem sejtett hidak a távolságok és a történelem fölött. Mint az emberek között is.”
A következő év nyarán távozott közülünk a váradi zsidó temetőbe. Halála előtt tíz nappal mutatták be az Abélard-t. Hiszem, hogy az általa említett hidak, kötődések léteznek a halálon túl is.