A hiányzó test

Addigra szokásommá vált a reggeli futás. Mindegy, mikor feküdtem le, viszonylag korán ébredtem, hat-hét körül, és egyből öltözködni kezdtem. Kitisztította a fejem, elindította a napot, végre csináltam valamit gondolkodás nélkül. Valamit, ami nem tett fel kérdéseket. Bennem viszont sokkal markánsabbá tette a válaszokat, napokig töprengtem azon, hogy vajon mit jelent ötvenhat év, hogy az a tudás, érzékenyég, ami Goranban testet ölt, hogyan teszi elviselhetővé az elviselhetetlenséget, miszerint ember és ember nem arra teremtettek, hogy képesek legyenek az együttélésre. Vagy ha mégis együtt élnek, az micsoda kínnal, gyűlölködéssel jár, hogyan nyiszálják egymás ereit hosszában, éveken keresztül. Aznap előttem egy középkorú nő futott a kutyájával, elfoglalták az egész pályát, a nő hiába csapkodta a bal combját, a kutya újra és újra elé futott, bevárta, megkerülte, ezzel akadályozva a mozgást. A hátát néztem, mert a dereka felett, ahol a bordák kezdődtek, látványosan vaskosabb volt a teste. Mintha kopoltyút növesztett volna maga köré, a bordák nem is látszódtak, csak a redőzött felület, és a kutya meg a futás ritmusa miatt hátulról úgy érzékeltem, pulzáló mozgás. Megszűrte, áteresztette magán, aztán kiengedte a levegőt. Lehettek volna körülötte buborékok is, nem lepődtem volna meg. Ugyanígy hízta karéjosan körbe saját magát Lövey néni, emlékszem, a bokája az évek alatt nyomokban sem emlékeztetett női lábra. Se Achilles-ín, se sípcsont, csak a hús, ami egyre vastagodott, mintha nem lenne a világon elég hús az életre, hogy elfedhesse mindazt, amit magáról gondolt. Kevésnek bizonyult még ez is, pedig akkorra már megállhatott volna egyedül is a lábán. Sokat tanított nekem a nőkről, napról napra láttam, hogyan hagyja, hogy mások döntsenek helyette, egyszerűen csak azért, mert rettegett önmagától. Félt bevallani, hogy Lövey bácsi már rég nem az a férfi, akit ő meglátott egyszer, hogy amikor felkérte a tánciskolában, a megérzéseire kellett volna hogy hallgasson, nem pedig azt várnia, legközelebb is jó lesz az a fiú párnak, mást megvárni úgyis türelmetlen lenne. A türelmetlenség lett az átok, amit önmagára mondott, hogy ha már itt van, és átölel, haza is kísérhetne egyszer, és ha már hazakísért, fel is jöhetne hozzá. Lövey néni akkor már rég egyedül élt, azért is kezdett el a kurzusra járni, mert a hét napból hatot végigdolgozva elviselhetetlenné vált az egyhangúság, kellett valami, ami megtöri a rendet. Akkor még Szarka Mártaként írta alá a papírokat, amiket az orra alá dugott a sekrestyés, miután átnyálazta a papírpénzt, amit Márta a fehér borítékban elé tett.

Kapkodva szedte a levegőt, amikor azt mondta, nem akar nagy felhajtást, de amint kimondta, megbánta a szóválasztást, pláne, hogy a sekrestyés is megállt a számolással, és jelentőségteljesen felnézett a pénzből. Felhajtást. Ismételte meg, és a végén felemelte a hangját, nem kérdő jelleggel, inkább csak nyomatékként, hogy éreztesse személyének hivatalból adódó súlyát. Negyed tizenkettő volt, Márta délre ment dolgozni, zavarában ingerülten húzkodni kezdte a ridikül zipzárját, hogy van-e még valami, mert mennie kell dolgozni. Ő ezt az utolsó szót nyomta meg, lassabban és nehézkesebben ejtette ki a betűket, mondván, ő bizony nem lebzsel álló nap holmi Isten körül. Aznap este ment először a tánciskolába, tele mindazzal a dühvel, amit a sekrestyés váltott ki belőle. Márta az a nő volt, akit a düh megszépített, de Lövey Béla álmában sem gondolta volna, hogy a szépségért ekkora árat fog fizetni. Felkérte a dühtől sugárzó nőt, de arra nagyon vigyázott, hogy ne lépjen a lábára. Aztán hazakísérte, és felment hozzá másodjára is. Nem akart ő kezdeményezni, bár elég egyértelmű volt, hogy Márta tőle várja mindezt. A férfi kivárt. Szarka Márta pedig a türelmetlenség csúcsára ért, és addig matatott a szoknyából kilógó cérnaszállal, míg magára öntötte a teát. A forró ital pont a combját érte, a fájdalomtól felszisszent, majd dühében toporzékolni kezdett. Hogy hogy lehet ilyen szerencsétlen. Hogy Béla is biztos azért kavargatja tíz perce a teát, mert szíve szerint inkább hazamenne, és ő mindezt meg is érti, de akkor igazán, szedje már a sátorfáját, ne húzzák egymás drága idejét, lassan negyven lesz ő is, holnap korán kel, a duplaműszak valójában a legnagyobb büntetés, és őt már jó ideje veri azzal az Isten.

Lövey Béla nem jutott szóhoz. A nagymonológ után beállt csönd sokkal súlyosabb volt, mint előtte valaha, a férfi viszont még soha nem keveredett ilyen szituációba, egyszerre taszította és vonzotta a nő. Eddig arra gondolt, majd hetek, hónapok alatt kiderül, milyen asszony ez a Szarka Márta, addigra eljön a tél is, és ha úgy hozza az élet, a karácsonyt már együtt tölthetik. Együtt menni fenyőfát venni, aztán felaggatni a díszeket, az égőket, gyertyát elhelyezni – az igazán szép lenne. Vízkeresztkor együtt rakni dobozba a csúcsdíszt. De most azt érezte, sarokba szorították. Az ő gyermeki vágyait, gyermekkora fenyőillatát ez a nő elorozta, holmi duplaműszakkal jön, mikor ő olyan szépen eltervezte az egészet. Csak semmi kapkodás. És Lövey Bélában összeért egymással a megalázottság, a büszkeség és a praktikusság, és keményedni kezdett a farka, hogy végül is szép ez a Szarka Márta, amikor ilyen indulatos. Szép, ahogy ráng a szája, miközben hergeli magát. Akkor döntötte el, átszervezi a fenyővásárlást, mehetnek előbb együtt már a temetőbe is halottak napján. A halott szülőkről lehet sokat mesélni, abban talán megenyhül Márta is, és végre ő is elmesélheti valakinek azokat a karácsonyestéket. A fenyőt és a gyertya illatát. Komótosan letette a teát, a kistányér hozzákoccant az üveghez, az asztal kicsit megbillent, ahogy rátenyerelt jobb kézzel, miközben felállt.

Márta aznap büszkeséggel telve feküdt le, mert azt érezte, elérte a célját. Arról nem álmodott, hogy ők majd mint házaspár abban lesznek a legjobbak, hogy köteleket kössenek egymásra, magukra, aztán mikor már a lehető legtávolabb kerültek, elkezdjék húzni egymást. Játéknak indult, Márta kezdeményezte, Béla pedig addigra már egészen belejött, mikor és hogyan csapjon vissza a felesége dührohamaira. Nyoma sem volt benne a valahai bizonytalanul koccanó porcelánnak, teáskészletből is vett azóta két újat, mert a régit darabokban söpörte kislapátra a guggoló asszony. Ő meg állva nézte, aztán leszólt, hogy hagyd a picsába a porcelánt, Márta ettől a káromkodástól viszont megdermedt, és rángani kezdett a szája széle. Te velem így ne beszélj. Lassan fordult hátra, de a férje akkor már jó ideje a nő csípőjét nézte, a csípő fölött a derekát, a húsos bokákat eltakarta a szoknya. Rátette a nő vállára a kezét, és a másikkal alá nyúlt, a jobb hóna alatt emelte meg, maga felé fordítva, aztán belemarkolt a combjai közé. Márta ettől kapkodva kezdte szedni a levegőt. A férfi hatalmas lapáttenyere arra a forróságra emlékeztette első éjszaka. Béla a kanapéra lökte, és a mozdulat folytatásaként az övét kezdte el kioldani, majd sietősen lehúzta a zipzárt. Márta a retikülre gondolt, hogy fizethetett volna többet is a gyászmiséért, de végül is az anyjának akkor már olyan mindegy volt. Elhessegette a gondolatot, mert a hüvelye környéke egyre nedvesebb lett, önkéntelenül széttárta a combját. A férfi csak a farkát vette elő, aztán felhajtotta a szoknyát, a harisnyát le se görgette, csak a fehérneműt húzta félre, és rácsapott a szeméremdombra. Hagyd a picsába a porcelánt, ismételgette, Márta pedig a kapkodásban úgy érezte, menten elájul, hogy megindul alatta a föld, és ha nem segít a férfi, itt hal szörnyet. Lövey Béla segített. A farka addigra már csak egy merev hús volt, önálló életre kelt, a benne lüktető vér a dobhártyáját készült átszakítani. Akkor végre a feleségébe rakta a farkát. Egyszerre sóhajtottak fel, a kötelek feszültek és ernyedtek, Márta úgy szedte a levegőt, mintha a könnyeit nyelné közben. Ez fog hát elveszejteni, villant belé, meg az, hogy bizonyisten, én most teherbe fogok esni, mert ezt nem lehet kibírni, muszáj, hogy legyen belőle valami más. Lövey Béla pedig nem látott, nem hallott, egy rögeszmésen vágtázó állat lett egy másik állat hátán, aki úgy hajszolta magát, biztosan érezte, az élete múlik rajta.

A futás arra is megtanított, hogy a test csak lenyomat, kell hogy legyen rajta túl valami. Ahogy az út közepén fekvő tetem, amiről először azt hittem, csak eldőlt, hogy melegedjen a forró betonon. Négy végtagját szabályosan tartotta, láttam sok ilyet, amikor a macskák legnagyobb felületen akartak hűsölni, ezért legnagyobbra növesztették a testet. De egy forgalmas betonútra a macskák csak úgy nem pihennek le. Halott volt, persze. A halál ezek szerint mozdulatlanság. Az élő alakul ott, ahol kell, de nem ebben a testben. Éjszaka hánykolódtam, nem bírtam aludni, mardosott a bűntudat, hogy legalább arrébb kellett volna vinni, két levél közé fogni, vagy csak puszta kézzel, utána megmosakodni, mindegy: megnézni, nem él-e mégis. Alig pár hetes fekete macska. A történeteket elfojtottam magamban, hogy hogyan kerülhetett oda, ő választotta-e vagy kihajította valaki. És másnap reggel a kör sokkal nehezebb volt, pedig legalább öt fokot hűlt a levegő, nem égette a keleti oldal sem a vállam, mégis úgy éreztem, ezt nem fogom bírni. Az árnyékos résznél nyugodtam meg, hogy nincs semmi baj, végig tudom futni, mindegy, hány fok a levegő, mindegy, merről süt a nap. Mindegy, melyik égtáj felől fúj a szél, hány kacsát számolok a part mellett. A sziget túloldalán már vártam a találkozást. Hogy vajon ott van-e még, vagy elsodorta a víz. Tartottam a ritmust, figyeltem a vizet, hogyan változik. Az izmokra már nem kellett, magától emelkedett a bal, majd a jobb lábam. A strand felől édeskés szag terjengett, szemét, mondtam ki hangosan, aztán feltűnt a tetem is. Köze sem volt már a testhez. Hogy valaha macska lehetett, jó, még rá lehetett fogni, de tudtam, csak órák kérdése az egész. Matrica, levonó, vignetta, a lábaim elnehezedtek, mert tudtam, sokan nem értenék a szavakat. Hogy vajon van-e különbség, vagy csak az égtájak szerint, ki hol használja. Hogy van egy fekete szőrcsomó az úton, az sokkal egyértelműbb kijelentés volt. Nem volt benne semmi érzelem. Vagyis nem volt benne időbeliség. Tavasszal a fákról fújt le ilyen szőrcsomókat a szél, arra meg azt hazudták, hogy nyárfavatta, pedig annak se volt köze semmihez, ami felitathatna bármit, ami folyékony vagy nedves.

A pókhálós fák között csúsztam meg, de akkor már nehezen vettem a levegőt is. Olyan sűrű volt az erdő, mintha az ágaknak tartaniuk kellett volna egymást, el ne dőljenek. Ha ez nincs, egymásra borulnak a fák, és talán megindul az erdő, akkor jobban értettem volna a testemen azt a sok karistolást. Lassabban és mélyebbeket, mondogattam, mikor végre visszanyertem az egyensúlyomat. Tiszta sár lett a fenekemen a nadrág. Kell hogy legyen olyan ritmus, amit nem vétek el, és apám akkor azt mondta, ne az övét kövessem, hagyjam, hogy megszülessen a sajátom. Nagyon figyeltem, hogy a rétegek ne úgy rakódjanak egymásra, mint a keresztben metszett föld. Nem akartam látni, ahogy összecsúsznak és felgyűrődnek, ki akartam keveredni a múltból. Ott értettem meg, hogy nem azonosulnom kell azzal vagy elutasítanom mindazt, ami történt, hanem egyszerűen a szemébe nézni, és hagyni, hogy magától porladjon össze. Másképp rögeszme lenne. Mint ahogy apám így ragaszkodik egy valaha volt országhoz, Kárpátaljához, a hazához és ahhoz, amit mindez régen jelentett. Én viszont nem bírtam elhessegetni a látványt, a nyakánál megereszkedett bőrt, mert az végül is számomra jelentette ugyanazt: hogy a korábban birtokolt és ismerős tér, valami a régi rétegekből végleg elveszett.

A határokra gondoltunk mindketten, de teljesen mást értettünk alatta. Ha veszek egy szűzi sík felületet, vásznat vagy földet, amire húzok grafittal egy tetszőleges csíkot, az osztottság után már semmi sem lesz ugyanaz. Hiába radírozom ki, mindig hiányozni fog a vonal, csupán azért, mert tudom, hogy valaha ott volt, létezett. Így vagyok apám bőrével és szagával, ő meg az otthonnal. Mindegy, hogy mettől meddig tart. Magyarország és Ukrajna. Létezik-e Kárpátalja egyáltalán. Valaki mindig idegen marad ugyanannak a sávnak valamelyik oldalán. Mostoha. A borosta, aztán a penge, a vágások és a pörsenések, az arcszesz izgató illata, ami újra és újra felszámolja apám saját szagát. Az arcvíz alatt ott a bőr, a bőr alatt apám is ott volt, emlékszem, de soha nem fogom megtalálni.

Amikor nekivágtam a Szársomlyónak, apám még annyit kért, várjam meg, amíg a másik autó a rokonokkal megérkezik, de mégis bekapcsolta a rádiót, hogy ne kelljen beszélgetnünk. Hiába hallgattam a híreket, nem jutott el hozzám, néztem a szoborpark hatalmas tömbjeit, és megkértem, vigyen haza. Szeretném látni, hol nőttél fel. Ő is úgy tett, mint aki a hírekre figyel, felhangosította, aztán a szobrokról kezdett beszélni, hogy mi munka van mindebben. Kicsatoltam az övem, és ránéztem. Igen, apa. Legalább egy élet. Azután soha nem vártam apámtól, hogy lehalkítsa a rádiót, megöleljen, és azt suttogja a hajamba, hogy most vagyok a legszebb, hogy rám sem ismer, annyira érzéketlen vagyok és közömbös. Végre, Buksi. De hallgat.

Sírni bűn és hiba, ezt tanította, bár évek teltek el, mire megértettem, hogy miért. Előtte még ki kellett futnom a téglagyárba, látnom futás közben a dértől könnyező fákat Krakkóban, és csak utána mondhattam azt, nincs már az a szipogás, amit komolyan tudnék venni. A kötődésmentességet, ha lassan is, de meg lehet tanulni. Pont úgy, ahogy Goran tanította.

Az elvesztett birtok sosem volt a tied. Ezt kellett volna apám szemébe mondani, nem azt, hogy a nagymama sosem szerette őt. A mondatok, mint egy vízszintes és egy függőleges csík a felületen, és valójában egy közös metszéspont, ahol apám szívébe szúrok, és megforgatom benne a kést. Apám nem érez semmit. Azt mondja, inkább aludni megy, hagyja őt mindenki békén, ő a legrosszabb a világon, őt csak baszogatni lehet, és akkor értem, de nem érzem, hogy létezik olyan fájdalom, ami elviselhetetlen, és ha nem vigyázok a számra, ő úgy fog szétporladni, mint a kő. Mert kitágul az a pillanat, amikor a kert végéből látja közeledni a nagyapját, hiába adta fel akkor már rég a dédnagyapám, hogy a felesége halála miatt átkozzon bárkit is. Prágában végzett a közlekedési egyetemen, és hazakerülve öt lány és egy takaros asszonyka várta. Aki azt mondta, ő nem hajlandó elmenni innen, nem hagyja el sem a szüleit, sem a földet, pláne nem az erdőt, és most, hogy nagyapám mögött az orosz katonák egy madzaggal rajzolják a képet, arra gondol, meg kellett volna halni, mert ő valamit nagyon rosszul csinálhatott akkor. És apám is arra gondol, hogy égbekiáltó bűnt követett el, ami miatt egy élet kevés lesz kiengesztelni az Istent. A legszörnyűbb, hogy mégis meg kell próbálni. Legalább felgyújtani azt a valaha volt erdőt.

Ki tudja, hol van az a pont, amikor egy nyolcéves kisfiúból hirtelen egy hetvenéves öregember lesz, aki fogadalmat tesz, visszaszerzi, ami a zsinóron túl van. Nincs, ki felkiáltson, az sose volt a tiéd, nincs, ki ismételgesse a szót, visszaszerezhetetlen, csak a kő marad, ahogy apám a nagyapámat nézi. Kő a szemében, kő az öreg tekintetében, és kő apám gyomrában és szívében: visszaszerezhetetlen súlyok. A test ilyen nehéz, miközben merül, nincs rámadzagozva semmi. Saját maga alatt roppan össze. A Kárpátalja nevű földrész elmesélhetetlen, csak a havas tetőkre és a vastag dunnára emlékszem, a fából faragott szobrokra a falakon, a határon való félelemre és hosszú várakozásra, meg valami fanyar szagra a hátsó szobák felől. Nincs ott semmi, jut eszembe megint az a régi mondat, hogy apám azt érzi, minek menjen vissza, mostoha ország ez, de Goranra gondolok. Még ha üres is, vissza kell menni, hogy az ember biztosan lássa, üres. Mert az emlékezet lassan elkezdi átírni, nyáron a gyomtól átláthatatlan az erdő, a Szársomlyó pedig egy bujkáló halom, nem hegy.