A Gare de l’ Esten
A jegypénztárnál állok.
– Mademoiselle, egy jegyet
kérek én… Nagyváradra!
De Ungvár is lehet…
Nem találja?! És Kassa,
vagy Lendva? Nincs ilyen?!
Fiume? És Felsőör?
Szabadka? Nincs az sem?!
Hogy mondja? Nem robog ma
vicinális oda?
Én jegyet kérnék, mégis,
menettértit: haza!
– „Ah, oui!” – ezt már értem –,
szól a francia lány,
s printelné is a jegyet:
– Braşov, az jó irány?!
Igen? S mikor indulna?
S hogy lesz az érkezés?
– Én útra készen állok,
időm sok és kevés.
Érkezzem meg már holnap,
a napnak hajnalán…
Az állomáson ott vár
egy postakocsi tán.
Parázskoszton nőtt mének
röpítenek tova,
egy öreg házhoz, melyről
nem szól a krónika.
Ódon falai között
nem él, csak a remény:
bár kacskaringós úton,
de visszatérek én.
Hogy mikor érkezzem meg?
Pontos dátum legyen?
És oly idő, amelyben
még van történetem?
Ezerkilencszázhúszban,
akkor érjek haza!
És ötödike legyen,
és Nyárelő hava!
Ezt mondom a pénztárnál,
s kérdem: – Ön érti ezt?
– Igen, Monsieur, értem…
szól a lány… s révedez…
Szemében fények gyúlnak,
s látom, mily messzire
utazna ő is, csakhogy
neki itt van helye.
Számítógépe indul,
egy-két perc, s a jegyem,
ámuljak-e vagy mégse,
de kézbe vehetem.
És utazom… Mögöttem
nyolcvankilenc, ötvenhat,
második világégés,
s az elsőből, mi maradt.
Megérkezem. És székely-
kapunk kitárul menten…
Most döbbenek rá: innen
én soha el se mentem…
Az öreg házban költő-
ként éltem egykor én.
Újra itthon! S csak ez vár:
e sifonba zárt, zsenge,
ósdi kis költemény.