A fa, avagy a Diógyerekek
Érdekes: rögtön megéreztem. És nem éreztem fájdalmat. Pedig már egészen át volt vágva az az alsó vastag ág. A legelső ágam. Amelyik a felkelő nap irányába nőtt. Gyönyörű volt. Azzal tudtam a legjobban nyújtózkodni, amikor hajnalban megszólalt az első fülemüle. És hatalmas levelek nőttek rajta. Évről évre nagyobbak. És illatosak.
Igen, ő volt az első ágam. Nem is tudom: a gyerekem vagy a szeretőm volt ő, de most vágják le rólam. Hát persze, tudtam, hogy egy ideje már száradtan meredt kifelé a testemből, és szomorúan recsegett, ha erősebben fújt a szél. De hát azért mégis az én testem volt. Láttam, amint hatalmas robajjal a földre zuhan, aztán a férfi nekiáll, és fejszével levagdossa róla a kisebb mellékágakat. Ott állt egyenesen, csupaszon, megcsonkolva az én ágam. Az legelső, legvastagabb ágam. Az első gyerekem vagy a szeretőm, nem is tudom már. És a férfi valami fehérrel bekenegette a csonkot rajtam, hogy ne száradjak ki. Azt mondja. Ameddig vágta az ágat, az én legelső, legvastagabb ágamat, az első gyerekemet vagy szeretőmet, nem is tudom már, addig végig beszélt hozzám. Vigasztaló és könyörgő szavakkal az ajkán fűrészelt, és azt mondta, hogy majd meglátom, tetszeni fog, majd elhozza hozzám, meglátom, és tetszeni fog. Nem tűzre akarja rakni, nem, ne ijedjek meg. Másért vágja le. Hát persze azért, mert száraz, de akkor sem a tűzbe, nem, hanem majd meglátom. És nyögött a fűrész alatt, és én is nyögtem a fűrész alatt. Aztán elengedtem az ágat. A legelső, legvastagabb ágat, az első gyerekemet vagy szeretőmet, nem is tudom már.
*
Rég volt. Talán száz éve. Így mérték az emberek. Száz év.
Hajnalban arra ébredtem, hogy valami elképesztőt álmodtam. Nem emlékeztem az álomra, csak az érzésre, hogy fel kell ébrednem feltétlenül, mert ha nem, rosszul végződhet. Kikászálódtam az ágyból, s ahogy voltam, meztelenül bementem a fürdőszobába, villanyt gyújtottam. Fogpasztát nyomtam a fogkefére, és dörzsölni kezdtem a fogaimat. Az álom után valami kellemetlen íz maradt a számban. Talán vér íze lehetett. Belenéztem a tükörbe, láttam, a szám szélén vérmaszat száradt. Belevicsorogtam a tükörbe, miközben a hímvesszőm (faszom) hozzáért a hideg kagylóhoz. Erős kéjérzet csapott végig a testemen, a hímvesszőm merevedni kezdett. Szinte eltolt a kagylótól. Ezzel egy időben furcsa bizsergést éreztem a kéz- és lábujjaimban. Mintha meg akartak volna nőni. Kezemre néztem, és láttam, amint az ujjaim átváltoznak faágakká. A fogkefe kiesett a kezemből. Közben a lábujjaim mintha gyökerekké változtak volna, lassan, könyörtelenül belefúródtak a fürdőszoba mozaikpadlójába. A hímvesszőm közben megvastagodott és megnyúlt. A kagyló alatt a falba fúródott, de olyan erővel, hogy a falat kettérepesztette. A tükör behorpadt az arcom előtt, és egyszerre millió darabra robbant. Gyönyörű hajnali vörös fény áradt a fürdőszobába. Emlékszem, ez egy kicsit meglepett, mert amikor kikeltem az ágyból, biztosan éjszaka volt és a telihold világított. Most meg csodálatos napfelkeltét láttam. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy elindultam a fény irányába. Előrehajoltam és szétnyomtam az előttem megnyílt falat. Lépni nem tudtam. Ez eleinte egészen picit furcsának tűnt, de érdekes módon egyáltalán nem volt kellemetlen. Mint ahogyan az sem, hogy egészen biztosan tudtam: nő vagyok. Fa és nő. Holott az imént még ember voltam és férfi. A hímvesszőm helyén erős, vastag faág nőtt. Vele ellentétes oldalon, vagyis hátul a derekam környékén elképesztő sebességgel szintén növekedni kezdett egy faág. Amikor elérte teljes hosszát, egyensúlyba kerültem, már nem dőltem előre. Enyhén megremegtem, és behunyt szemmel élveztem a hajnalt. Amikor ismét kinyitottam a szemem, egy magaslaton találtam magam. Körbenéztem, már amennyire a törzsem engedte, és rájöttem, egy dombtetőn állok egy szál magam. Körülöttem más dombok is vannak, mindeniken egy-egy hozzám hasonló, bár kisebb termetű fa áll. Lassan mindenhová ágak nőttek rajtam, és szép korona kerekedett a törzsem köré. Az ágaimra madarak telepedtek, és fantasztikus szimfóniával üdvözölték a Napot.
Aztán kis gumók kezdtek nőni az ágaimra. Dagadtak, nőttek, fejlődtek. Egy szép napon kifakadt az egyik gumó, majd egy másik, harmadik, az összes. A gumókból szépen fejlett diók potyogtak a földre. Ekkor jöttem rá: diófa vagyok. De akkor miért érzem magam nőnek? Emlékeim szerint a diófa egynemű. De a felismerés nem zavart, nem is foglalkoztam vele sokáig. Egyszerűen csak megállapítottam, és kész.
Jól éreztem magam. Sokáig. Nagyon sokáig. Egyik termést hoztam a másik után. Mindig gazdagon teremtem.
A legelső ágamra voltam a legbüszkébb. Arra, amelyik a hímvesszőmből alakult ki. Egy szép napon megjelent alattam egy fiatal pár: egy lány meg egy fiú. A fiú hintát hozott a kezében. Felmászott a törzsemre, és a hinta köteleit az első ágamra rögzítette. Majd lemászott rólam – az ölelése nagyon jólesett, szinte elélveztem –, felsegítette a lányt a hintára, és hintáztatni kezdte. A lány egyre inkább belelendült, már olyan magasra emelkedett, hogy a fiú nem is érte el a lábait. Egyszerre szembenéztünk. Ez annyira meglepett, hogy felkiáltottam. A madarak a koronámból ijedten szétrebbentek. A lány szemében a saját szemeimet láttam. Rémült arcom láttán a lány kacagni kezdett, majd eltűnt a szemem elől. Aztán megint megjelent, megint eltűnt. Lassan hozzászoktam, hogy minden második pillantásra megjelenik, majd eltűnik. És közben nevet. A szeme csillogni kezd. Ettől úgy éreztem, mintha az ereimben megnőtt volna a talajból felszívott nedvesség nyomása. Mélyen a gyökereim között mintha forrás fakadt volna. És a kristálytiszta víz egyre feljebb emelkedett a törzsemben. Már a derekam körül járt, és a hinta csak egyre szállt. A kötél dörzsölte az ágamat, azt az elsőt, ami a hímvesszőmből nőtt, de nem fájt, sőt kellemes volt. Bizsergett tőle az egész törzsem.
A lány szeme mintha kicsit bepárásodott volna, a mosolya is más lett. Apró pici nyálfoltocska buggyant elő a szája szélén. Furcsa, mélyről törő hangok gurguláztak a torkában. És egyre hajtotta magát, egyre feljebb. Kezeivel egyre erősebben markolta a hinta köteleit, de ettől úgy éreztem, mintha engem ölelt volna egyre szorosabban. A fiú alattam döbbenten nézte a szeretkezésünket. Szólni sem tudott, csak tátott szájjal bámult. Mikor már nem bírta a látványt, hasra vágta magát az alattam elterülő pázsiton, és kezét a fülére tapasztotta. Én recsegtem, ropogtam, a lány már kéjesen hörgött, és a hinta csak egyre szállt. Azon a vastag ágon, az elsőn, ami a hímvesszőm helyén nőtt. Aztán egyszerre csak azt éreztem, hogy a bennem felgyűlt összes nedv betolul a leveleimbe, hogy majd szétveti azokat. A levelek megduzzadtak és addigi halványzöld színük mélyzöldre változott, és mindenik remegett, mintha szél fújta volna őket, pedig szélcsend volt. A hinta irányából egy sikolyt hallottam, majd megpillantottam az alélt lányt, amint ráfonódott az egyik kötélre. Már nem hajtotta a hintát, csak zihált a lengő hintán. A hinta egyre lassult, egyre közelebb került a fiúhoz. Bennem is a nedvek kezdtek visszahúzódni a hajszálereimbe, majd lassan csillapodott a nyomás is a törzsemben. A levelek remegése is alább hagyott. A hinta teljesen megállt. A fiú kínos arccal felkelt a földről, és leemelte a félig alélt lányt a hintáról. Letette a földre, majd ő is mellé feküdt. Nagy sokára a lány kinyitotta a szemét, nagyot sóhajtott, majd nyújtózódni kezdett. Egyszerre találkozott a tekintetünk. A lány cinkosan rám kacsintott, majd karcsú meztelen karjaival és még mindig enyhén remegő combjaival szorosan átkulcsolta a csodálkozó fiú nyakát, derekát, és hosszú csókot nyomott a szájára.
– Nagyon szeretem ezt a fát – súgta a fiú fülébe. Különösen… azt a szép vastag ágat… Amelyiken a hinta… lóg…
Még egy ideig pihentek alattam, aztán alkonyattájt felszedelőzködtek és elballagtak.
Amint beesteledett és lehűlt egy kissé a levegő, gondolatok tömkelege kezdett bennem gomolyogni. Leginkább az foglalkoztatott, hogy nő létemre egy lánnyal szeretkeztem. Mind ez ideig nem tudtam erről a hajlamomról. Persze az is eszembe jutott, hogy én valamikor férfi voltam. És akkor most? Most diófa vagyok. A diófák pedig egyneműek. Vagyis én férfi is meg nő is vagyok. Na jó, de akkor melyik valóm szeretkezett a lánnyal? Az szinte kizárt, hogy a férfi, mert férfiként soha nem éltem át ilyenformán egy nő ölelését. A leveleim még mindig duzzadtak a beléjük préselődött nedvektől. Akkor biztosan a női valóm szeretkezett a lánnyal. És mi lett volna, ha a fiú kezd hintázni? Na nem, erre gondolni sem akartam. Betakartam magam a lombozatommal és elaludtam.
A lány és a fiú minden nap eljött hozzám. A lány mindennap hintázott. A fiú egy idő után már nem haragudott érte. Sőt, mintha élvezte volna. Különös az ő barátnője, gondolta, nem olyan, mint más lány. És ez így jól van.
Aztán egy napon nem jöttek többé. Soha nem jöttek többé. És egy reggel arra ébredtem, hogy nem érzem az ágat, azt az én legelső, legvastagabb ágamat. Döbbenten meredtem rá, megpróbáltam mozgatni, de nem ment. Csak recseget, ropogott, amint fújta a szél. Levelek sem nőttek már rajta, pedig már a nyár derekán jártunk. Fájdalom hasított belém: kihalt! kiszáradt! az én legelső, legvastagabb ágam! És hosszú idő után akkor jutott eszembe először az a fogalom, hogy: IDŐ.
Egy napon aztán megjelent alattam a fiú. Nem is fiú volt már. Férfi lett belőle. És a kezében fejsze meg harcsafűrész volt. Leoldotta rólam a hintát. Letérdelt a törzsem mellé és beszélni kezdett hozzám.
– Ne haragudj, de nem elég erős már az ágad. Megöregedett, és bármikor letörhet. Engedd, hogy levágjam rólad. Neked is jó lesz, meglásd, mert megszabadulsz egy élettelen tehertől. Nem dobom a tűzre, ne félj. Elviszem a lánynak. Ő már asszony. És még mindig nagyon szereti az ágadat. És kért, hogyha levághatom rólad, vigyem el neki. Mit szólsz?
– Nem bánom – feleltem –, csak ne fájjon. Tudod, ő az én legelső, legvastagabb ágam, az első gyerekem. Vagy szeretőm, már nem is tudom. Kérlek, vigyázz rá.
– Ne aggódj – vigasztalt a fiú. – Óvatos leszek. És szép lesz az az ág akkor is, ha már nem lesz rajtad. Ígérem neked.
Behunytam a szemem, és bólintottam. Ő pedig az ágra fektette a harcsafűrész fogazatát, és húzni-tolni kezdte. Olyan volt, mintha egy hatalmas hegedűn játszott volna, egy hatalmas vonóval. Szinte sírt a fűrész az ágamon. És a férfi nyögött a fűrész alatt, és én is nyögtem a fűrész alatt. Aztán megtelt körülöttünk a világ hegedűk hangjaival, fújni kezdett a szél. És ettől mintha fafúvósok hangjai is bekapcsolódtak volna a világ zenéjébe. Aztán potyogni kezdtek rólam a diók. És a hangjuk olyan volt, mintha üstdobok dübörögnének. A férfi énekelt, és gyönyörű baritonja betöltötte az egész világot. Húzta-vonta a fűrészt, de mozdulatai olyanok voltak, mint egy csodálatos tánc. Én is egy ritmusra mozogtam vele. A fűrészt nem éreztem, csak valami kéjes remegés futott át rajtam minden egyes mozdulatára a férfinak. Táncoltunk összeölelkezve, és a gyökereim kiszakadtak a talajból és pörögve-forogva keringtünk a magasban. Sokáig. Aztán elengedtem az ágat. Levált rólam az én első ágam, az én legelső, legvastagabb ágam, az első gyerekem. Vagy szeretőm, már nem is tudom. Levált.
Néztem a férfi után, amint maga után vonszolva az ágamat, leereszkedik a domboldalon, majd eltűnik a messzeségben.
Hosszú ideig nem jött felém senki.
Aztán egy szép napon, megjelent a férfi meg az asszony, kettejük közt egy kosárkában egy piciny élőlény. Egy gyerek. Az asszony mosolyogva emelte ki a gyereket a kosárból, és felém tartotta. Gyönyörű baba volt. Mosolygott és hadonászott apró ágacskáival. Illetve a kezeivel. Teljesen elhülyültem a magánytól – gondoltam magamban. Már képzelődöm
– Mi lett az ágammal? – kérdeztem tőlük. – A legelső, legvastagabb ágammal, az első gyerekemmel. Vagy szeretőmmel, már nem is tudom. Mi lett vele?
– Hintát faragtam belőle – felelte a férfi. A gyereknek. Az első gyerekünknek. És képzeld, amikor először hintáztattuk rajta a gyereket, a hinta levelet hajtott. Néhány nap múlva pedig apró, kis diók jelentek meg rajta. A gyerek nagyon szereti.
Még egy ideig simogatták a törzsemet, aztán felszedelőzködtek, elbúcsúztak és elmentek. Rég volt. Talán száz éve. Így mérték az emberek. Száz év. Száz tavasz. Száz termés. Száz lombhullatás. Száz tél.
Száz gyerek.
Száz gyerek.
Száz gyerek.
És szétgurultak a diógyerekek az egész világban.
Hát ezt láttam azon a hajnalon, amikor belenéztem fogmosás közben a tükörbe. Aztán lassan magamhoz tértem, a hímvesszőm lankadni kezdett. Koppanást hallottam. Lenéztem, és hangosan felnevettem: a kagylóban egy dió gurult ide-oda, míg meg nem állapodott a lefolyólyuk szájánál.
*
Alaposan megnéztem magamnak ezt a… diót. Egyrészt, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy én valaha egy diót… lövelljek ki magamból. Másrészt ez a dió kicsit nagyobb volt az átlagosnál, és úgy tűnt, hogy talán a héja is vastagabb, vagy legalábbis annak látszik. Aztán a legnagyobb meglepetésemre a dió egyszer csak megmozdult, jobbra-balra gurulni kezdett a kagylóban, majd mielőtt teljesen felocsúdtam volna a második meglepetésemből, már ki is a pattant a kagylóból, le a fürdőszoba padlójára, és gurulni kezdett körbe-körbe, majd meg összevissza, mintha keresné a kijáratot. Aztán a fürdőszoba nyitott ajtajához érve hirtelen megtorpant, ugrott egyet, átlépte a küszöböt, és máris gurult tovább a nappali irányába. Én meg utána vetettem magam. A dió a nappaliban mintha kicsit megtorpant volna, mintha meg akart volna várni. Amint „meglátott”, hogy utolértem, újra nekiiramodott. Ezúttal a hálószobát nézte ki magának. Meglehetősen furcsálltam a helyzetet, de folytattam az üldözést. A hálószobába lépve sehol nem láttam a kis intrudert. Természetesem az első az volt, hogy belestem az ágy alá. Nem volt. Van fantáziája, gondoltam, amikor a hátam mögött mintha egy halk kacagást hallottam volna. Megfordultam és szembe találtam magam a dióval. Mi olyan nevetséges, kérdeztem, de válasz helyett a dió kigurult a nappaliba, majd onnan tovább a konyha irányába. Én utána. A konyhaajtóban majdnem utolértem, utána is ugrottam, aminek következtében elvágódtam a padlón. Amikor föltápászkodtam, és benéztem a konyhába, földbe gyökerezett a lábam: az asztal melletti karosszékben az álombéli lány ült, tenyerén ott pihent a dió. Én pedig… anyaszült meztelenül, ahogy a borotválkozást abbahagytam.