A cigi
Nyáron beleszívtam az unokahúgom elektromos cigijébe. Nagy volt, fekete és nyomni kellett rajta egy apró gombot. Nehezen boldogultam. Ő nyomogatta helyettem. Tetszett a dolog.
Nem bírom a cigarettát. Büdös. Innom kell sokat, hogy rágyújtsak. Annyit nem szabadna inni soha, de vágyom rá, hogy karikákat fújhassak és füstölögjek néha. Az ezoterikus masszőrrel való találkozásom óta vágyam egy fokkal erősödött.
Eldöntöm, ha már a kutyákra kiadtam hatszáz lejt, most én jövök. Úgy tudtam, száz lejbe beleférhetek. Egyenesen a boltba megyek.
Gravírozás, vízipipák, füstölők. Kicsit bazáros, kicsit összevissza, első pillantásra nem is látom, amit keresek. A fekete hajú copfos elárusítónő erős helyi akcentussal beszél, hangja karakteres, mély.
– Jó napot kívánok – mondom, amikor végre rám néz.
– Jó napot – feleli a hölgy.
Eddig kiszolgált kedves alapossággal.
– Elektromos cigarettát keresek.
Mutatja, egy megvilágított vitrinben, mi van. Venne ki egy feketét.
– Fehéret szeretnék, a legvékonyabbat.
A pultra rakja a dobozt. A tárgyat, amit keresek, elegánsan öltöztették, úgy néz ki, mint egy iPhone. Két darabban, párhuzamosan elhelyezve, mint egy ékszer vagy egy szétszedett töltőtoll. A nő kiveszi, összecsavarozza, kezembe adja. Egyik felébe belátok, a másik szürke, lekerekített. Kiderül, nem jön ki száz lejből, majdnem a duplája.
– Melyik felét kell szívni?
– Jár bele egy szipka – veszi ki a kezemből.
Kutat, matat, felhelyez. Visszaadja.
– Ennél kisebb nincs?
– Nincs. Nem is volt.
– De nem biztos, hogy nem lesz – forgatom a rudat.
Most néz a szemembe először. Eddig az arcomat, a ruházatomat fürkészte.
– Mi jár bele? – fordulok ismét a szekrényhez.
– Esszencia – mutat végig egy sor kis, szemcseppre emlékeztető, műanyag palackon.
Kezdené sorolni.
– Olyan, amiben nincs nikotin, milyen ízű van?
– Csak sima, ha jól tudom.
Benyúl, fogja a legnagyobbat a sor elejéről és kiveszi.
– Aroma free. Nicotin free – olvassa.
– Sima glicerin? – kérdem, addigra olvasom a címkéket.
– Igen.
– Ezt kérem – mutatok a kezére. – Bele is teszi?
– Pillanat – mondja és sarkon fordul, eltűnik a raktárban.
Nem sokáig barátkozhatok a tárgy méreteivel. Megjelenik egy alacsonyabb, szemüveges hölgy, halvány mosollyal az arcán. Halkan köszön, és rögtön dobozokat nyitogat. Nem néz rám, úgy mondja:
– Ennek újfajta szipkája van. A régiekben szivacs volt. De ez a glicerin elég viszkózus. Kipróbáljuk.
Tölti a glicerint a szipkába. Utána szétcsavarozza a cigarettát, odébb megy, a pult mögötti számítógép mellé.
– Most töltjük egy kicsit az akkut.
Kérdem, beléphetek-e. Eltávolodtunk egymástól. Persze. Kérem, hogy tegeződjünk. Nem nézem, hová mit dug, követhetetlen, amit csinál. Led kigyúl, pislog. Közben mondja, mint a mobiltelefont, az akkut az első három töltés alatt formatálni kell. Akadékoskodok, hogy én ilyen telefont már rég nem láttam, amire ezt mondanák. Soknak tűnik rögtön háromszor tizenkét óra cigi szünet. Kis idő múlva csavarozza össze. A kezembe adja.
Még egyszer megnézem alaposan, mielőtt beteszem a számba. Szép. A szipka felőli harmadánál aranycsík, mint a töltőtollamon. A másik végéig vékonyan arannyal csíkozva, mintha cigarettapapír borítaná. Szívom. A vége kékül. Édes nagyon, de kifújni nem lehet semmit. Grimaszt vágok, erősödik számban az édes íz. Ismerős. Nézem a szipkát. Törlöm az ujjammal.
– Nem jött semmi? – kérdi a szemüveges aggódó arccal.
– De. Glicerin. Folyadék.
Nem szabadna. Nem érti. Biztos az új szipka az oka, de kicseréli, mondja, hoz mást. Ismét egy próba. Az eredmény nem változik. Várakozóan néz rám. Mintha döntést várna. Döntök.
– Figyelj, nekem annyira nem kell. Ha nem úgy működik, ahogy szeretném, kifizetem az anyagot, amit beletettünk és adom vissza.
Most már senki nem mosolyog, csak áll vagy matat. Nézem a fehér jószágot a kezemben. Alig hosszabb, mint egy hosszú Kent.
– Hogy működik, elmagyarázod? – kérdem végül a szemüvegest.
– A nikotin a cigiből bekerül a vérbe, ott aztán kifejti a hatását…
– Nem az. Azt tudom. És ebben nikotin sincs. Ez hogy működik? – bökök hangsúlyosan a készülékre. – Mi történik tulajdonképpen?
– Van benne egy porlasztó. Porlasztja a glicerint. Füst lesz belőle – jön a halk, tagolt válasz.
– Jó, jó, de hogyan? – kérdem. – Hő által?
– Igen, hő által – tárja szét karját a szemüveges és bólint.
No, lám.
– S nem lehet, hogy nincs feltöltve, amiatt nem tudja eléggé felmelegíteni?
– De. Kipróbáljuk most ezzel az akkuval is.
Kihúz. Szétcsavaroz. Becsavaroz.
– Ezt csak dugom a laptopomba? – nézek a kábelre, ami összeköti a fél cigimet a konnektorral.
– Igen – pillant fel a szemüvege alól.
– De király!
Végre elmosolyodik. Az új akkuval füst jön, folyadék nem. Karikákat fújok. Nem bírom abbahagyni. Egyre vastagabbak, szebbek. Amíg intézzük a pénzes oldalt, kérdem:
– S arról valami hír, hogy a glicerin pár hónapon belül okoz-e tüdőrákot?
– Manapság már minden rákot okoz – tárja szét nagyra a karját a fekete hajú. – Utána kell nézni.
– Utánanéztem. Nem találtam erről semmit. Köhögök. Régóta, amúgy.
– Látod, még neki se fogtál, máris köhögsz – így a fekete.
Faggat, egyáltalán dohányoztam-e valaha. Mondom, hogy nem jellemző.
– Csak, amikor rád jön az ötperc – mondja a fekete, és már nem fél, hogy megsértődök, mert háttal a pultnak dőlve eregetem a füstöt. Vízipipák színes sora áll a felső polcokon.
– Pontosan – válaszolom.
Ettől még jobban megbátorodik és beszól:
– Ez a cigi akkor biztos valami hiányt pótol.
Elhárítom, hogy manapság már ezt rá lehet fogni mindenre. Amúgy pedig: biztos. Jó helyet találok neki a táskámban. Kényes jószág, ha egy mód van rá, felállítva kell tartani.
– Ezt ne hagyd itt! – mosolyog a szemüveges és elegáns, fehér papírzacskót emel a magasba.
Átveszem.
– Ebben mi van? – kérdem, miközben belelesek. – Mert ami nekem kell, az már nálam.
– A többi része.
Azonnal innom kell egy kávét. Elköszönök, elhúzok az autóval. Vezetés közben szedem szét a dobozkákat, keresem a kábelt, amit a laptopomba dugok. Nyitom a dobozt. Hát ott a cigim. Szétszedve megint, pedig a táskámba tettem. Megnézem, ott van. A fehér dobozt bársonyozott lemez választja ketté, alul mindenféle kisebb dobozok. Egy nagyobbacskát még kibontok. A falba járó dugasz van benne. Tekerem a volánt, megyek vissza.
A szemüveges gravíroz. A fekete hajú a pult mögött tesz-vesz. Mindketten rám néznek, amikor belépek, a szatyrot lengetve.
– Valami gond van?
– Szerintem nektek hiányzik egy cigitek, nekem meg egy USB kábelem – mondom mosolyogva.
A szemüveges komoly arccal elveszi a kezemből és szemrevételezi a szatyor tartalmát.
– Látod, itt is van egy – mutatok a dobozra, amikor kinyitja.
– És egy nálad – néz rám.
– Igen.
– Kettő van egy dobozban – mondja.
Bontogatja a kicsi, fehér kazettákat alatta.
– Drága kicsikém, a kábel pedig itt van ebben.
– Hogyhogy? Két cigit vettem? – térek magamhoz végre.
– Igen. Amíg az egyiket töltöd, szívod a másikat.
Kicsit körülnézek, mielőtt odahajolok hozzá:
– Ne basszál! – mondom súgva, hogy más ne hallja, a boltban a fekete folyamatosan vevőkkel egyeztet.
– Vagy az egyiket odaadod a barátnődnek – mondja a szemüveges.
– Nincs barátnőm – válaszolom elgondolkodva. – De talán a férjemnek megtetszik.
– Ő dohányzik? – szól bele a fekete copfos.
– Hát, napi egy szálat. De ez inkább azt jelenti, hogy kínlódik, nem?
– Valószínű.
Feldobódok egészen, sietnék ki, de az ajtóból nevetve visszaszólok:
– De töltőm csak nekem lesz, mert abból egy van. Ha lemerül, haza kell jönnie!
Bevágódom az autóba. Mennék a kávéért, amit kívánok a cigi mellé. Messziről látom Haik autóját a teázó előtt. Akkor viszont irány haza, a gyerekekhez. Otthon a szatyrot berakom a karácsonyfa mögé.
Mindig húsvétig tartom a fát. Egyetlen dézsás fenyőnk, ami az elmúlt három évben túlélte a telet, szintén tavaszig állt feldíszítve. Bizonyára rosszul viselné a szerb luc, ha megfosztanánk díszeitől. A fagyok elmúltával kiültetem az udvarra.
Este hazajön Haik megnyiratkozva. Én vagyok a család fodrásza, legalábbis így volt eddig. Eddig tetszett. Most már a fizimiskája is idegen. Másnap reggel, amikor dúl-fúl a házban, mondom, van még egy e-cigim, kettő volt egy dobozban. Akarja-e, mert én rá gondoltam.
– Te? – dübörög a lépcsőn lefelé. – Te soha nem gondoltál rám!
Így legyen akkor.