A bomba
A Pista gyerek, a Balláék középső fia, aki a keresztúri gimnáziumba jár, a minap talált egy bombát az erdőben. Az apja, a Jani mondta így, hogy az erdőben találta, különben meg a fene tudja, hol, merre császkálnak ezek a mai suhanc kölykök azzal a francos okos telefonnal a fülükön, amelyikkel még fényképezni is lehet. No, mindegy, az ő dolguk, de mostanában a tévéhíradó is tele van ezekkel a második világháborús bombákról, meg aknákról szóló tudósításokkal, amiket az építkezéseknél emelnek ki az árokásó gépek, meg szántás közben forgatnak ki a traktorok. Csak azt nem értem, hol voltak ezek a bombák hetven évig, hogy mindegyikre most találnak rá. Persze az is lehet, hogy eddig is találtak bombákat, csak nem kötötték az orrunkra a dolgot. Most meg ott az a rengeteg tévé csatorna a sok nyikhaj riporterével, és mindegyik valami szenzációt akar mutatni. Talán ezért van annyi lakástűz, közlekedési baleset, meg gyilkosság is mostanában.
Szóval ez a Pista gyerek már hónapok óta kerülgette a Barna Jani lányát, a Timit. Szép, hosszúcombú, barna lány, nem csoda, ha eszi a fene érte a fiúkat. Ő is valahová Keresztúrra jár szakközépiskolába. Az olyan kereskedelmi szakiskola. Naponta együtt utaznak a buszon. Többen is vannak a faluból ilyen bejáró gyerekek. Ki iskolába, ki munkába, kinek mi jutott. Reggel oda, délután, vagy este meg vissza. Itt, a faluban napközben alig van valaki. Csak az a néhány hivatalnok a községházán, a boltos, a kocsmáros, a pap, meg a rendőrség. No, meg a vének, a rokkantnyugdíjasok és egy-két gyesen lévő anyuka.
Apám mesélte egyszer, meg az öregek is gyakran emlegették, hogy negyvennégy telén sokáig állt itt a front. A németek a domboldalon, az erdőben ásták be magukat, az oroszok meg a patak felől támadták őket. Egyik nap egyik foglalta el a falut, a másik nap a másik. Sok szerencsétlen kiskatona lelte itt a halálát. Ott vannak eltemetve a temetőben az erdő alatt. Két sír van egymás mellett. Az egyikben a németek, a másikban az oroszok. Végül aztán az oroszok bizonyultak erősebbnek, elfoglalták a dombot. A háború után rengeteg fegyvert, meg lőszert szedtek ott össze az emberek. Még két-három roncs tank is maradt utánuk. A civilek, akik az első világháborúban voltak katonák, szétszedték a lőszereket, és a puskaport használták gyújtósnak. Föl is robbant némelyik, de hát a virtus mindennél fontosabb volt számukra… Olyan is akadt a katonaviseltek között, aki géppisztollyal járt vadászni, míg a rendőrség be nem gyűjtötte őket a fegyverekkel együtt. No, de hát akkor már legalább 1946-ot írtak…
Nem csoda, hogy ezek után még ma is kerülnek elő lőszerek, meg bombák a domdoldali erdőben. Akár egy nagyobb nyári zápor kimoshatja a földből, vagy a vihar kidönti a fát, és fölhozza a kicsavart gyökér. De akár egy vaddisznó is kitúrhatja. Két éve az öreg Molnárné gombászás közben talált egy kosárnyi géppuska golyót. Szépen be volt rakva abba a hevederbe, vagy minek mondják, amiből kilövi a géppuska. Én nem értek hozzá, nem voltam katona.
Mindezt csak azért mondom, mert ez a Pista gyerek elhatározta, hogy – hát hogy is mondjam? – becserkészi ezt a Barna Timit. Találkoztak is egyszer-kétszer a keresztúri diszkóban, meg mit tudom én hol, de nem jutott vele tovább a csókolózásnál, meg a tapogatásnál. Tavasz volt, ragyogó napsütés, rigófütty, kéklettek az ibolyák, pezsget a vérük, fölmentek hát a domboldalba vadvirágot szedni. Meg is történt a dolog, vagy nem történt meg, teljesen mindegy, lényeg az, hogy eljutottak a szokásos szerelmi nagyotmondáshoz, ami úgy kezdődik, hogy „mit meg nem tennék érted.”
– Kopaszra vágatnám érted a hajamat, vagy befestetném zöldre – mondta a fiú.
– Én meg érzéstelenítés nélkül kitépném érted a köldökömből a pirszinget – simogatta meg a hasát lány
– Három napig egyetlen esemest se írnék a legjobb haveromnak – bólintott rá komoly képpel Pista.
– Apróra törném érted a legdrágább CD lemezemet – rázta meg a fejét Timi.
– Fölmásznék érted a legmagasabb fa tetejére, onnét ugranék
fejest a patakba.
– Én meg az összes fiú előtt kijelenteném, hogy a te csajod vagyok.
Ezt már tényleg nehéz űberelni – gondolta a Pista gyerek. Valami olyat kell mondani, amilyen már nincs is. És ekkor eszébe jutott a bomba. Ha ez se hatja meg a csajt, akkor semmi. Ő is hallotta az öregektől a háborús sztorit, hogy a németek, meg az oroszok itt lövöldöztek egymásra, meg a tévében is látott néhány háborús filmet. No, meg bombát és terroristát minden mennyiségben. Az amerikai filmekben akkorát szóltak ezek a robbantások, hogy egész házsorok tűntek el a filmvászonról. A főszereplő meg fölállt, leporolta a szmokingját és ballagott tovább a fogadásra. Igaz, a csajok ott sápítoztak, zokogtak egymás nyakába, majd összepisilték magukat a majrétól, de ez csak fokozta a hatást. Jó, akkor legyen a bomba…
– Én meg úgy szeretlek, hogy még egy bombát is kiásnék érted a földből.
– Te, énértem egy igazi bombát? Tényleg? Ez tuti?
– Hát persze. Én érted egy bombát is elvinnék… mondjuk a fáig.
– Jó, ez marha jó! – lelkesedett a lány.– És ha mégis felrobban, és… Tudod, mint abban a tegnap esti filmben.
– Ha felrobban, akkor felrobban – válaszolt a fiú hanyag eleganciával. – Érted…
Miután mindebben megegyeztek, s megtették, amit megkövetelt a szerelem, a vízmosásban felfedeztek valami rozsdás, sáros, a fene tudja mit, aminek olyan elnyújtott tojás alakja volt, a végén meg valami propellerszerű farok látszott. Érdekes kődarab –gondolta a fiú – ez akár bomba is lehetne. Ez a lány nyilván még életében nem látott ilyet, tehát nyugodtan kinevezheti bombának.
– Na látod – mondta a hangjában mély meggyőződéssel – itt ez a bomba. Ezt én most fölveszem, és elviszem a nagy tölgyfáig.
– Ne! Ne csináld! – sikoltott föl a lány. – Ne nyúlj hozzá! Nem akarom! Nem engedem!
– Megígértem, megteszem – szólt a fiú férfias higgadtsággal, s közben majd kibuggyant belőle a röhögés, amint a lány kétségbeesett arcára nézett. Ez a kis hülye tyúk azt hiszi, hogy ez a sáros kődarab tényleg bomba, és akár föl is robbanhatna a kezében. Jó, nagyon jó, hiszen ezt akarta. Minél jobban majrézik, annál simulékonyabb lesz. Így legalább ő lesz a szemében a hős, a legbátrabb, a legférfiasabb férfi, az alfa hím.
Óvatosan alányúlt, hogy lássa a másik, micsoda veszélyt vállal ő érte, aztán fölemelte a kődarabot, lassan, a kezét kissé remegtetve fölállt, és lassú, de biztos léptekkel elindult a tölgyfa felé. Végül ugyanilyen nyugodt, lassú mozdulattal elhelyezte a hatalmas fa eső- mosta gyökerei közé. Kettőt lépett hátra, és büszkén égnek emelte a fejét. – Érted! – mondta teátrális hangsúllyal és megcsókolta a nyakába csimpaszkodó, könnyeivel küszködő lányt.
Másnap reggel Timi a buszon a többiekkel mit sem törődve a fiú mellé huppant a székre és forró csókkal köszöntötte. Aztán fölszegett fejjel, ragyogó tekintettel kijelentette – hangosan, hogy mindenki meghallja – : „mától az ő csaja vagyok”
– Nofene… – húzta el a száját a diszkókirálynak becézett Samu Jóska. – A múlt héten még velem is megelégedtél… Csak nem nyert a lottón ez a kétbalkezes fütyi?
– Azt nem, de kiásott a kedvemért egy bombát az erdőben, és puszta kézzel elvitte a nagy tölgyfáig.
– Ez a nyápic féreg? Na ne röhögtess már, anyóca! A temetőn nem merne keresztül menni éjfélkor, nemhogy egy bombát… Ezt akarod benyalatni velünk?
– Nem hiszed? – állt föl a lány mellől Balla Pista a mellét kidüllesztve, mint öreg kakas a hajnali kukorékolás előtt. – Akkor gyere föl velem a dombra, megmutatom.
A másik fiú természetesen nem hitte el. Már csak azért sem, hogy égesse a társát a lány előtt, akivel ő is szívesen fölment volna a dombra, mondjuk gombát szedni. Szó szót követett, de mielőtt még egymásnak este volna, a többi fiú szétválasztotta őket, mondván, hogy végtére is két lehetőség van. Vagy van ott bomba, vagy nincs. Menjenek föl ők ketten a tölgyfához, hozzák le egy nejlonszatyorban a főtérre, és ott majd a többiek eldöntik, hogy valóban bomba-e az a bomba, vagy csak egy korhadt gyökér, esetleg lecsiszolt kődarab.
Föl is mentek a dombra, s megtalálták a fa gyökerei között azt a valamit, amit a Pista gyerek bombának mondott.
– Hát… nem is tudom – ingatta a fejét a diszkókirály. – Apámnak volt egy háborús könyve, abban láttam hasonló bombákat, de mintha azok nagyobbak lettek volna. Meg nem is voltak ilyen szürkék. Ez úgy néz ki, mint valami kődarab. Hol találtad?
– Ott, a vízmosásban.
– Ühüm, aztán ezzel hülyítetted a csajt, mi? Hát ez király! Egyből behódolt tőle, és te lettél az egyes számú ügynök, aki megmenti a világot a földöntúli terroristáktól. Rohadt jó ötlet…
– Attól még lehet bomba, hogy sáros…
– Akár lehetne is, de szerintem kő. Majd odalent kipróbáljuk, mekkorát szól. Szépen belerakjuk ebbe a nejlonszatyorba, aztán a srácok majd megvizsgálják odalent. No, gyere, tedd a szatyorba, fogom a fülét! Ha már eddig elhoztad…
Bele tették, s elindultak vele a főtérre, ahol már várt rájuk vagy hat-hét haver vasfűrésszel, franciakulccsal fölszerelkezve. Valamennyi igazi bombaszakértő, akik már a tévében is láttak olyat… Egyikük még egy fotókkal illusztrált könyvet is hozott magával. Az volt a címe: A második világháború fegyverei.
A szokásos napi kisfröccs után a kocsmából hazafelé menet épp arra biciklizett Balla Jani, s csak épp úgy megszokásból odakiáltott a fiúknak:
– Nem láttátok a Pistát?
– Dehogynem. Épp most hozza le a bombát a dombról –válaszolt egyikük nevetve.
– Bombát? Miféle bombát? – ugrott le a kerékpárról Balla Jani.
Nagyokat vihogva, egymás szavába vágva mesélték el a történteket a lányról, a bombáról, meg a két srác kakaskodásáról. Ő azonban egy cseppet se találta mulatságosnak a dolgot. Két évig volt katona, tisztában volt vele, milyen kárt tehet egy ilyen bomba, ha felrobban. Azt is tudta, hogy az erdőben még most is sok döglött akna lapul a földben. Ha ez a szerencsétlen hülye gyerek valóban megtalált egyet közülük, annak végzetes következménye lehet. Te jóságos Isten!… Szó nélkül fölpattant a kerékpárjára, és úgy elkezdte tekerni a pedált, mintha ő lenne a befutó a közúti versenyen. A fiúk értetlenül bámultak utána.
Épp a házuk előtt találkozott a két nejlonszatyrot lóbáló kamasszal. Leugrott a drótszamárról, kétségbeesett mozdulattal kitépte a kezükből, és nagy lendülettel az árokba dobta.
– Az anyátok hétszentségit! – üvöltötte kétségbeesett dühvel. – Van fogalmatok arról, mit lóbálgattok abban a szatyorban? Az egész utcát a levegőbe röpítitek, ha fölrobban.
– Ez a szar kis kődarab? – nevetett föl idegesen Samu Jóska.
– Ugyan, apa, miért csinálod ezt? Megint csak égetsz a haverok előtt… – ingatta a fejét a fia.
– Az a szar kis kődarab egy befulladt szárnyas akna, édes fiam! – kiáltotta vissza magából kikelve a férfi. – Ha fölrobban, harminc méteres körzetben minden, és mindenki elpusztul. Ti is, hülye gyerekek! Futás, amíg nem késő!
A két fiú döbbenten nézett egymásra, aztán az idegességtől reszkető férfira. Néhány bizonytalan lépést hátráltak, s megálltak a fejleményeket várva.
Balla Jani tudta, hogy ha eddig nem robbant föl a bomba, most már nem is fog, míg meg nem mozdítja valami. Letámasztotta hát a kerékpárját a kerítés mellé, és kiállt az út közepére.
– Én itt maradok, nehogy valaki hozzányúljon – mondta. – Ti meg szaladjatok el a rendőrségre, és mondjátok meg az ügyeletes tisztnek, hogy itt van a bomba, azonnal jöjjenek!
A két fiú szedte a lábát, ahogy bírta, meg se álltak a rendőrőrs lépcsőjéig.
– Rendőr úr, kérem! – szólt lihegve Pista. – Az a helyzet, hogy jöjjenek azonnal, mert hoztunk egy bombát!
– No ácsi! – igazított egyet a derékszíján a kapuügyeletes. – Talán őrmester úr, mert hogy az a rangom. Aztán kik vagytok ti egyáltalán? Aztán mi az, hogy azonnal? Majd azt mi tudjuk, mikor, hová kell mennünk, miért, és egyáltalán. No, meg mi az, hogy bomba? Már megint bombariadót csináltok nekünk? Hát az nem olyan egyszerű ám, fiaim! Két hete is kipakolták az egész községházát, és sehol se találtak bombát. Valaki vicces kedvében volt és rajtunk akart röhögni. Tudod kin röhögjön az ilyen? A kedves jó mamáján anyák napja előtt. Különben tudjátok mit lehet kapni hamis riasztásért?
– De hát ez nem szívatás, őrmester úr! – magyarázta Samu Jóska. – Ott van a bomba az árokban egy nejlonszatyorban. A Pista apja őrzi, nehogy hozzányúljon valaki. A dombról hoztuk, az erdőből.
Némi időbe telt, mire az őrmester megértette, hogy ezek a fiúk nem ugratni akarják, meg nem is terroristák, csupán bejelentik, hogy ott lapul az árokban egy döglött bomba, amelyik bármelyik percben fölrobbanhat, ha nem hatástalanítják.
– Az más – mondta végül. – Megyek, jelentem a százados úrnak. Maguk meg várjanak itt, mert föl kell venni a jegyzőkönyvet!
A rendőrség lezárta az utcát, ahol a bombát találták. Szép, sárga szalagot kötöttek a fák törzsére, és még egy-egy rendőrt is állítottak az utca két végére, nehogy valaki bemehessen a lezárt területre. A lakók egy része rokonokhoz költözött a zárlat idejére, a többiek az iskola tornatermében kaptak szállást.
Másnap két rendőr csöngetett be Balláékhoz. A Pista gyereket keresték.
– Mit akarnak tőle, Sanyikám? – kérdezte az asszony az ismerős törzsőrmestertől.
– Elő kell állítanunk, Annuska.
– A Pityu fiamat? Aztán miért?
– Több emberen elkövetett veszélyeztetés vétsége miatt akarják kihallgatni.
– Jól van, ha megjön az iskolából, majd beküldöm. De azért nem bántják, ugye?
– Ugyan, csak a jegyzőkönyvet kell pontosítani. Egyelőre…
Hamarosan megérkeztek a tűzszerészek is. Körbejárták, vizsgálgatták a bombát, aztán beöltöztek talpig védőruhába és valami robot szerkentyűvel fölrakták a szállító kocsira. Elvitték a patakpartra, ástak neki egy mély gödröt, ott robbantották föl. Mindezt legalább három tévécsatorna egyenes adásban közvetítette. Akkora volt a tűz, meg a porfelhő, hogy az egész képernyőt beterítette. A riporterek egymást túllicitálva dicsérték a tűzszerészek hozzáértését, bátorságát.
– Ezek a bátor hősök védőruhában, golyóálló mellényben? – húzta el a száját a tévé előtt Timi. – A Pityu puszta kézzel vitte el a tölgyfáig…