A boldog utcán innen (regényes emlékrajz, részlet)
Amikor betöltötte minden évét, amit kiszabott számára a sors (valamiért akadékoskodóan örökké triviálisan csengett neki ez a szó, amelyben a mássalhangzók, felhorgadó indulatossága arányában, időnként maguktól cserélődtek), szóval, amikor belátta, hogy élt éppen eleget, kiszabott életéhez a ráadásul kapott időt megfontoltan arra szánta, hogy a megvilágosodás takarója alatt elnyúlva, a kényelem párnáin heverészve, felidézze a vele és körülötte történteket. Kedvére válogatott a vándormadarak módjára ismételten előrajzó, filmként pergő múlt sokféle, kinagyítható apróságaiból, rácsodálkozott élete eddigi jelentéktelennek hitt részleteire. Akarta, hogy történjék vele valami, amitől tekintélyesnek érezheti magát, és önbecsülése úgy dagad, mint a bodybuildingezők fényesre olajozott izomkötegei. Ilyenkor, mint mások, amikor tükörbe néznek, látta magát.
Ha reggel a tükörbe nézett, akkor is látta magát, szívrepesztő látvány volt, de a sors… Na, már megint az a kiállhatatlanul furcsa kettősség… Mint minden alkalommal, most is mellbe vágta ez a szó is, amely úgy kongott, mint egykori ökölvívó-mérkőzésein az ájulásba taszító és ájulásaiból ébresztő gong hangja, amely menetekre osztotta az ellenfelével öntudatlanságig folytatott bunyót, s amikor már nem a győzelem érdekelte, hanem csakis a levegő, amiből kapkodva sem jutott elegendőhöz, és ilyen állapotban valami mindig arra ösztökélte, hogy mindenféle kettősséget a kettőbe osztott emberi agy működéséhez hasonlítson. A sors az egyetlent, az örököt jelentette, sokaknak a nagy ismeretlent, neki pedig csak annyit, hogy tudatosan kerülgesse a sablont. Nem mondta ki, amiben nem hitt.
– Ha nem mondom ki, akkor nincsen… – mormogta maga elé, és azon töprengett: tegyen, vagy ne tegyen a mondatai után kérdőjelet.
Csupa kételkedés volt az élete.
Grünfeld úr is megjárta, amikor nem jó helyen alkalmazta a kérdőjelet.
Éljen május elseje?!
Tulipános, kokárdás, vörös zászlós ünnepen, a mások által unalomig szajkózott jelmondat ilyetén való hangoztatása annyira felháborította az alapszervezet elhivatottságból a népi tömege fölé tornyosult titkárát, hogy Grünfeld kezéből, miután ott helyben felfüggesztette annak párttagjelöltségét, kitépte a vörös lobogót, és előlegezett bizalommal egy fejletlen kamasz kezébe adta.
Milyen érdekes?
Látta magát, ő volt az a fejletlen kamasz.
Grünfeldre figyelt, akiben akkor úgy omlott össze a belé helyezett bizalom, hogy csak évek után volt képes némileg újjáépíteni azt, egy távoli, melegebb éghajlati gyümölcstermelő kibucban.
Szóval, ott állott a tükör előtt.
– Mi a fenét keresek én, ebben a korban, vagyis ilyen korosan, a tükör előtt? – kérdezte baráti hangon önmagától. – Borotválkozni e nélkül is tudok már, a villanyborotvával még sohasem vágtam meg magam.
Arra gondolt, hogy hajdanán megtörtént, valamilyen okból megremegett a kezében a borotva. Hajlott korában maga-látása nem hasonlított semmiféle tükörbe nézéshez. Sejtette, hogy furcsa szembaja lehet, de nemcsak ezért mondott le a tükörbe nézésről.
Amikor behunyta a szemét, akkor is látta magát. Soha a mostanit, mindig csak a régit, a voltat. Miközben folytonosan valamiféle vaksággal küszködött, befelé látása élesedett. Messzelátása pedig annyira javult, hogy az ehhez szükséges szemüvegét végleg elhagyta valahol. De olvasáshoz egyre erősebb dioptriájú szemüveget rendelt számára az orvos. Közel hajolt tányérjához, nem látta benne az ennivalót. Ijesztő generálsötétben tapogatózott olykor, a pillanatok naphosszúvá nyúltak, rendkívüli erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy világosságra nyissa ismét a szemét. A ragacsos félelem akadályozta ebben. Nem tudhatta, hogy mikor, milyen képsorok kerülnek szeme elé agyának rejtekéből.
Újra látta magát, amikor egyszer kopogás nélkül betoppant anyja hálószobájába. Anyja szomorú testéről éppen földre omlott a hálóing.
– Fordulj meg, fiam – biztatta egykedvűen az anyja –, ha nem akarod látni, ahonnan kibújtál!
Migrénje volt, s ilyenkor elfelejtett anyának lenni.
Addig még egyáltalán nem foglalkozatta az, hogy valahonnan ki kellett bújnia ahhoz, hogy világot lásson. Nem hibáztatta magát ezért. Villanásnyi időben, akár a többszöri blendenyitásra kapcsolt fényképezőgép, anyja meztelen ölében sötét szőrcsomót látott, ezt rögzítette feltehetően biodigitális memóriájában, de nem találta elfogadhatónak és dicséretesnek, hogy valamikor onnan, abból a fekete mélységből jött volna a világra. A megdöbbenés rögzítette benne ezt a képet, s mert öreg korára vírusokkal telt a memóriája, vaklátásához tartozott felidézni az elraktározott ijesztő képeket.
Gurul kerékpárja, de másodpercekig nem látja az utat, csorog a könnye, rázza a fejét, s közben olyan élesen látja magát gyermekként, hogy nem kell sem a kép kontrasztján, sem a színein változtatnia, semmi szükség arra, hogy képjavító programban megvágja, vagy élességén állítson valamit.
Ül a Karolina tér és a Mátyás király szülőházához vezető utcácska sarkán épült, talán éppen születése évében emelt, az ódon hangulatú térben szemtelenül új, a régi köveivel büszke Ferenc-rendiek-templomával srégen szembeni épület belső, napot sohasem látott két-három négyzetméteres „udvarán”, ahova az apja szuterénlakásának ablaka nyílt. Ül órák hosszan szótlanul a kiterített pokrócon, a dalai lámát utánozza öntudatlanul, pedig sírni lett volna kedve. De ha jutott is volna erre alig cseperedő kedvéből, az is elszállt a kétemeletes épületnél nagyobb, talán még a főtéri templomtorony fölé, száz méternél magasabb magasságokba, mert a világtól elzártan, már akkor belátta, nincs az ilyesminek semmi, de semmi értelme.
„Darumadár, ha lehet…”
Apja dalárdában csiszolt tenorján szerelmes levelének kézbesítését szorgalmazta sokszor ismételt dalában, de madarat még most sem lát, ezen a nem tudja, miért, éppen most megelevenedő képen.
Szelíd galambok később rémlenek fel emlékezetében, egy másik, a szürke falakkal határolt akna-udvarnál sokkal díszesebb templom előterében, amikor cérnavégre kötött kukoricaszemmel, Veres Misivel próbálta befogni őket.
Szigorú bácsi kérdezte:
– Te vagy Tar Károly?
Nem válaszolt akkor, és most sincs miért válaszolnia, magának sem kell felelnie. Mert kijelentő mondatként érzékeli a bensőjéből adott választ. Mert amikor a kérdést és az azonos tartalmú feleletet sorsával azonosulva először megfogalmazta, akkor még élt az apja. Akkor csakis az apja lehetett Tar Károly. Neki még az ifj. betűket sem tették ki a neve elé.
Bérelt egyszobás lakásuk aknára nyíló ablakán át, a suszterbankli mellett, háromlábú széken ülő, kényes megrendelők luxuscipőit faragó apja pillantásai óvták, és a zárt tér cement aljával megegyező nagyságú, többnyire szürke égbolton sors irányítottan tülekedtek, és furcsa meséket sodortak fölébe a szüntelenül gomolygó, magasságokba mártott felhők. Motoszkált benne a hiányérzet, örökösen, napos oldalra vágyott.
*
Amikor a Karolina tér sarki bérház alagsorából a százvalahány lépésnyi hosszú Klastrom utcán elkísérte az öreget munkaebédjükre a Mátyás király utcai kifőzdébe, mindketten nagyon éhesek voltak. Tárgyalásaik, mint általában, most is barátságos légkörben zajlottak.
Az apja ölében ülve mindent megevett az elébe tett tányérról. Azóta is kedvenc étele a vadas bélszín olyan csőtésztával, amellyel, ha úgy tetszik, felszipókázhatja a babérleveles, bőségesen tejfelezett zöldséges vadas mártást.
Szép emlékei sorában, ahol nagy zabálások és később vidámítóan szeszélyes nők előkelő helyen szerepelnek, ennek az eseménynek borús oldala is van. Ugyanis tisztán emlékszik arra, hogy a kicsi kerek és az idő által mélyfeketére lakkozott asztalkán egyetlen tányér volt. Koránál fogva őt sokféle előnyben részesítette az a polgári társadalom, amelyben az embereket pénzük szerint két skatulyába osztották. Ők a nagyobbik, de nem a tágasabb skatulyában foglaltak helyet, ahol a kis emberek, a közepes tehetségek, a szürke köznépek tömörültek.
De ennek a megkülönböztetésnek előnyeit is élvezte, mert nem kellett fizetnie a villamoson, amelyre pontosan emlékezett, hogy fényes síneken, szikrázó kerekekkel időnként bekanyarodott a Kincses Város Főtérre. Kiskorúként ingyen járhatott a színházba. A „magyar világ” kezdetén kaphatott a színpadról a tömegbe szórt ingyen cukorkákból, mert akkor még a felső erkélyre is jutott belőle, és minden gyermek kezébe nyomtak egyet. „Azokba a tüneményesen sikló lovas szánokba is bármikor ingyen beleülhetek, ha szüleimnek erre kedve kerekedik” – gondolta, amikor a szűz havaktól patyolatfehér téren a csengős lovak után bámult.
De szüleinek az volt a rettenetes szokásuk, hogy csak egyes számban mutatkoztak, és semmi hajlandóságot nem mutattak az ilyesféle szórakozásra.
Két esztendővel később a Kismester utcai általános iskolában, tízórai szünetben ingyen kapott cukros kenyeret. És a nyilván nem saját akaratából gázkamrába készülő padtársa vajas kenyerének felét is rendszeresen bezabálta, ebédre pedig, igen, minden áldott ebédre olyan grízes laskát kapott a kiválasztott szegény gyermekek kiváltságaként, hogy ezt a későbbi időkben ritka eledelt mindörökre megszerette. Már-már azt hitte, hogy az a világ, amelyben ocsúdott, számára új skatulyát, az ingyenesek skatulyáját jelölte ki élettérül, hogy így kárpótolja a társadalom igazságtalanságaiért, és megalapozza benne az osztályharcos hajlandóságot, amely az érzékeny emberekre váró, jussként örökölt vitézkedés egyik, réges-régen közkedvelt formája volt.
A vár, amelyben született, olyan falakkal dicsekedhetett, amelyek tövében, apró fűszerüzletekben, a gyerekeknek bérmentve burizsnak vagy bú-rizsnek nevezett édességet, máskor pedig „bocskorszíjat” osztogattak, ami savanykás-édes cukorgyári maradék-vakarék volt. Csemege.
Szóval ott ült az apja ölében, és elette előle az ebédet.
Életre szóló élménynek ez se rossz.
*
Így kezdődhetne önéletrajzi regényem, de beláthatatlan terjedelmére számítva nem kötöm magam időrendhez, emlékeim nagyítóját egy kolozsvári villa története fölé emelem.
A háború után, miközben néhány évig anyámnál és mézeskalácsos férjénél laktam a külvárosban, apám, aki mindig központban bérelt lakást, mostohaanyámmal és fiú féltestvéremmel, valamint két másik szegény családdal együtt, lakáskiutalással beköltözött egy poklokat megjárt zsidó orvos államosított családi fészkébe. Itt élt haláláig, a villa szoba-konyhává alakított részében, s maradékainak élete itt zajlott, ebben az épületben, a szocializmus évei alatt és utána is. A leromlott épületet olcsón adta az állam.
Féltestvéremet, egykor az utcáról bekérezkedett, a Zsil völgyéből, részeges élettársa elől menekült asszonya, rendőri segítséggel, majd törvényesen is kizárta lakásából. Nagyobbik fiát a nagyszülők nevelték. A gyógyszergyári szakiskolában tanult, a rendszerváltás után, román papleányt hozott a házba, majd fiával együtt elhagyta egy nagyon festett és hűtlen nőért, akiért aztán öngyilkos lett.
Öccse, a rendszerváltozás után, kíváncsiskodó külföldi fiatalok kocsiját vezetve karambolozott. A felelősségre vonás elől a francia légióba menekült.
Miután apám, később mostohaanyám és féltestvérem is meghalt, fiai pedig búcsút mondtak a háznak, csak öcsém egykori asszonya maradt. Nem vállalhatta a fél évszázad óta elhanyagolt épület karbantartását. Előnyös vásárt kötött, eladta a villát egy rendőrtisztnek. A pénzes újgazda, emeletráhúzással, felújította ezt a város szívében álló, tekintélyes, kertes házat.
Az egykori Vass-villából, amely a háború utáni harmadik évtizedben apránként Tar-lakká silányult, belátható az elmúlt. Sok szempontból zűrzavaros, a felgyorsult időnek köszönhetően fájdalmasan örvénylő háromnegyed évszázad.
Éppen ennyi időt kaptam eddig a sorstól. Visszapillantásom elszámolás is.
Az idővel, ha van ilyen, és magammal, amíg még vagyok.
A Vass-villa
A kígyózó girlandokkal díszített, szürke kovácsoltvas kerítés, háromméteres szakaszokban, lépcsőzetesen kapaszkodik a domboldalra. Alapja, tekintélyt parancsolóan, derékig érő fal, faragott terméskőből, tetején arasznyi vastag kőlapok. A kerítés mögött, a frontra néző háromablakos épületig, szobányi területen, a háborús évek alatt elhanyagolt virágoskert, borzas, a vaskerítést itt-ott átlépve menekülni kész tujabokrokkal. A kerítés háromnegyedénél, félig nyitottan, girlandokkal díszített, alsó részén vaslemezzel zárt kiskapu. Kilincse törött. Zárja megerőszakolt. Látványa, mint a szétfeszített lábait összetenni képtelen nő közönséges kitárulkozása, siralmas. A befelé nyíló kiskapu mögött hat enyhén mohás lépcső, amely az utcai járda gránitkockáitól számított méternyi magasságban húzódó cementjárdáig visz. A járda, tizenvalahány lépés után, a villa főbejáratához vezető lépcső alján, kettéválik, méternyi széles csíkja, az épület mellett, a telek hátsó részébe visz, s onnan a kapuból is látható cementlépcsőn fel, eltűnik a gyümölcsöskertben.
A járda jobb oldalán hatalmas, a kapu fölé tornyosuló orgonabokor. Mellette, a járdát szegélyezve, rendezett sorban, különféle, előkelőségüket elhanyagoltságuk ellenére is fitogtató bokrok: aranyeső, tamariska, naspolya, galagonya, bukszus, magnólia és zsidótövis. Aki ültette, bizonyára szerette a változatosságot, de elsősorban arra törekedett, hogy a járdától a szomszédos villa deszkakerítéséig tartó keskeny földsávon magasra növelhető bokrokkal védekezzen a szomszéd kíváncsi tekintetétől.
A ház négyzetes alaprajzába beékelődő részben, tizenkét lépcsőfokkal, az alapoktól embermagasságba vivő feljáró, öntöttvas korláttal. A bejárat széles, kétrészes, vasrácsa mögött üveges, a két méter széles és négy méter magas folyosóra ajtó. Rézkilincse hivalkodó. Az ajtó fölött keskeny világítóablak. A bejárati lépcső alatt barnára festett keskeny, félig nyitott ajtaja mögött kialakított szekrényfélében, a kerti munkához és a járdasepréshez szükséges kopott szerszámok: seprű, locsoló, hólapát és jégtörő megbolygatott rendben. Fölötte, a bejárati ajtó előtti négyzetes, a kerítés vas girlandjait utánzó mozaikos térre nyílik a konyha keskeny ablaka, amelyen át az egykori cseléd bizonyára jól láthatta a vasrácsos kapu előtt álló, a kőoszlopba mélyített csengőt nyomkodó bebocsátást kérő alakját, s indulhatott kaput és ajtót nyitni.
Ezerkilencszáznegyvenöt május tizedike volt, apám harminckilencedik születésnapja.
Beléptem a kapun.
„A ház kapuja nyitva, a csengő kibelezve, ide az jön be, aki akar.”
A háború végén többen is akarták ezt, s zárakat feszítve, ablakot törve, könnyen mozdítható értékek után kutattak. Az azóta eltelt esztendőben, a rongálás nyomait gyógyítani nem akadt ember. Akár a gazdátlan eb, az épület sápadt, fogyott, elhanyagoltsága taszította az embereket.
Miközben felkaptattam a kapun belül négy vagy öt lépcsőfokon, és lépkedtem az épület melletti járdán, lelassított, csaknem megállásra késztetett egy belső hang:
„Idegen neked ez a hely. Szabadulj innen, minél előbb!”
Nem magam mentem, hanem valaki más, aki a bőrömbe bújt, hogy teljesítse az anyja kérését.
A villa melletti járdán haladva, a pincébe és a mosókonyhába ereszkedő falépcső barna nyitott ajtaját megkerülve, jut a látogató az első bejárathoz hasonló vaskorlátos lépcsősor aljára, a villa hátsó bejáratához. Hat lépcsőfok kis teraszra visz. Ide nyílik a padlásfeljáróhoz vezető folyosó szélességére szabott kétrészes, keskeny fehér ajtó. Kifelé nyíló része alig vállszélességű:
A bejárat a négyszobás épület déli, védettebb, a domboldalra nyújtózkodó kertre nagy ablakokkal néző ház napos és csendesebb részébe vezet.
A villa hátsó részét be kellett ásni a domboldalba. Két és fél méter magas betonfal zárja le az épület faláig tartó szűk, finom homokkal szórt teret, ahol, minden bizonnyal, a régi időkben pingpongasztal állt, amit a tér sarkába épített fáskamrából hozhattak.
Ide, erre a kis udvarra nyílik, a keskeny terasz magasságában, három nagy, redőnnyel, fából készült rolóval felszerelt ablak. A bejárat felőli a kisebb, a másik kettő a nagyobbik szoba ablaka.
Mindkét szobából ajtó vezet a fürdőszobába. A nagyszobából a barna csempekályha mellett nyíló ajtó keskeny, alig észrevehető, belesimul a falba. A fürdőszoba nappali fényt a fürdőkád fölötti lapos, kád hosszúságú, konyhára nyíló ablakon át kap.
A főbejárat felőli folyosóról megközelíthető illemhely a fürdőszobából leválasztott, tetőszellőztetővel ellátott fülke. Ennek fürdőszobabeli egyik falán, az angolvécé-kagyló mellett csüngő lánccal nyitható-csukható, redőnyös szellőztető nyílás, a másik falon fogantyúval nyitható üvegablak, ahol alkalomadtán a forró fürdők gőze távozik. Az épület hátsó részének kisebbik szobájába vezető ajtó melletti másfél méteres falsíkon, amely mögött a kémény emelkedik, porcelán mosdókagyló. Fölötte üveges polc és tükör. A kéményoszlop melletti beugrásban meleg vizes kazán. A szidolozáshoz szokott csaptelep díszes rézköltemény.
A ház szobái a főbejáraton és a hátsó bejáraton át egyaránt körbejárhatók. A főbejárat felőli előszobából balra a konyha és a vécé, jobbról kétablakos, közepes nagyságú szoba, szemben pedig majdnem ötven négyzetméteres nagyszoba, kisebb bálterem, szárnyas ajtóval, utcára néző nagy ablakokkal, s impozánsan fehérlakkos, összecsukható, üveges fallal kettéválasztható.
A nagyszobából széles ajtó vezet a villa déli részére néző kétablakos szobába. Ezt az ajtót szélesre tárva és a nagyszoba válaszfalát összehajtva, tekintélyes, a társasági élet polgári kívánalmainak megfelelő fogadótermet alakíthatott ki olykor a tehetős házigazda. A békebeli épület szobái négy és fél méter magasak. Fény, levegő és a mesteri csempekályhák mindenkor biztosították a kellemes légkört, a családi meleget.
Kereszthúros fekete zongora és a házban még a háború befejezése utáni hónapokban is mindenütt előbukkanó rengeteg könnyen törhető ebonit hanglemez mutatta, hogy a ház építtetői, a város tehetősebb polgárai szokásainak megfelelően, kedvükre éltek, szórakoztak itt.
Nem kellett csengetnem, a kapu tárva volt. Mint lassított némafilmen a romantikus hősök, hangtalanul lopakodtam az ismeretlen helyen, rémlett, hogy már jártam hasonló környezetben. Ismerős volt a kapu, a ház, a járda együttes hangulata.
Évekkel azelőtt, a háború kezdetén, az anyaországi főszolgabíró Görögtemplom utcai villájában lakhattam. Apám házmester volt és katona. A házmester fiaként sepertem a havat, törtem a jeget a járdán. Ősszel boglyába gyűjtöttük a terebélyes kert faleveleit.
Egyszer jártam a villafőbejárat magasába vezető lépcsősoron, apám mellett meghúzódva, besomfordáltam a mennyország kapujának képzelt díszes bejáraton, s a tágas hallban koldusként álltam a főszolgabíró négy méter magas, plafonig érő karácsonyfája előtt, amelynek tündöklését a szuterénlakásunk ablaka előtt cseperedő, nekem ígért havas törpefenyővel kellett összehasonlítanom.
Karácsony első napja volt. Vajon miért őrzi makacsul emlékezetem a főszolgabíró nevét? Miért társul ehhez, számomra máig érthetetlenül, az anyaország mibenlétének furcsa grimasza?
Baumgartennek hívták a főszolgabírót…