2012. június 10 | Lángh Júlia | Kultúra

A bennem élő titokkal el kell boldogulni

Kőrössi P. József (■): Mai vendégünk 1942-ben született Budapesten. Ismerem annyira, hogy biztos vagyok benne: nem haragszik meg, hogy kiadtam a korát. Dolgozott a múlt rendszerben a Kossuth rádiónál mint rádiós újságíró. 1977-ben kiment Franciaországba egy évre, ebből, ha jól számolom, tizenhat év lett, és e tizenhatból néhány év Afrikában. Óvónő volt Nigerben egy bozótfaluban, ebből az élményből született meg Közel Afrikához című első könyve. Később Csádban tölt el egy rövidebb időszakot, ahol rádiós riporterkedést tanít. Ebből született meg a Vissza Afrikába című könyve. Korán elkezdett jegyzeteket írni, ezekből később Egy budai úrilány című könyve született meg. Nemrég jelent meg a Párizs fű alatt című, melyben párizsi élményeit írja meg. Fogadják szeretettel Lángh Júliát.

Lángh Júlia (□): Köszönöm szépen, akkor most leülök, de lehetséges, hogy időnként föl fogok pattanni, mert ha belejövök a beszélgetésbe, izgatott leszek.

■ Mászkálhatsz is.

□ Szabad vagyok, de jó. Köszönöm.

■ Jó, hogy azt mondod, szabad vagy, mert még nem mondtam, hogy a Szabad Európa Rádiónak először párizsi tudósítója, majd müncheni munkatársa voltál. Amikor kimentél ’77-ben, már voltak gyerekek, ugye?

□ Igen, tíz- és tizenkét évesek voltak.

■ És ők is mentek veled, gondolom.

□ Hát hogyne. Próbáltak volna nem.

■ Te vagy az egyetlen olyan író, akit ismerek, aki bevallja, hogy nem tud fikciót írni, nem akar fikciót írni, minden, ami ezekben a könyvekben megjelent, többé-kevésbé úgy történt, ahogy leírod. A szereplők is hiteles, létező személyek. Az írók nagy része menekül ettől, azt mondja, az nem én vagyok, aki ott mesél. Neked miért fontos az, hogy azonosítsd magad? Azért ezekben az életrajzokban vannak egészen meghökkentő történetek. Akár szerelemről, akár fűről, akár a te különböző munkáidról beszélünk. Kommunában éltél sokáig. Hogy mertél két kisgyerekkel kimenni, egyáltalán hogy kaptál útlevelet ’77-ben?

□ Nagyon sok kérdést tettél fel. Vállalom, hogy a saját életemről írok és nem fikciót. Más írók nem, mert más írók igazi írók. Én pedig nem igazi író vagyok, ötvenvalahány évesen írtam meg az első könyvemet, az Afrika-könyvet, azért, mert úgy éreztem, én ott olyan dolgokat éltem meg és tanultam meg, amit nekem föltétlenül el kell mesélnem magyarul, a magyar közönségnek. Leginkább azért, mert nagyon befelé forduló, köldöknéző, önsajnálkozó hangulat van Magyarországon. És belőlem kibújt a tanár néni, hogy nézzék már meg, mennyivel sokkal-sokkal rosszabb élet is tud lenni, amit mosolyogva viselnek. Úgyhogy én zavarban is vagyok néha különböző szerepléseknél, megkérdezik, hogy mit írjanak alá, újságíró, de mondom újságíró se vagyok, aztán elfogadtam, hogy azt írják, író, de én nem tekintem magam írónak, hanem mondjuk eléggé sokféle volt az életem, és mindig azt hiszem, hogy érdemes elmesélni. Úgyhogy ennyit az íróságról. Visszatérek a másik kérdésedre, hogy hogy mertem kimenni. Hát mert az olyan vonzó volt. Francia szakos voltam az egyetemen, az első négy évet gimnáziumi tanárként töltöttem, Kispesten franciát tanítottam. Franciás kultúrám volt, ismertem Franciaországban, Párizsban többeket is. És ott volt egy kommunaféle, egy nagy ház többféle szobával, ahol egy magyar származású, de már gyerekkorában kiment fiú, Leonnak hívták… Ja, én mindenütt álneveket használok, kicsit keverem a fikcióval, nem nagyon. Az úgy van, hogy az ember ül, írja az emlékeit, és akkor egyszer csak egy mondatnál gyanakodni kezd, hogy ez megtörtént, vagy így történt? Ördög tudja, de megtörténhetett volna. És nekem most nem az a dolgom, mondom magamnak írás közben, hogy dokumentarista pontossággal leírjak egy történetet, mert én nem történész vagyok, hanem mesélő. Azt mesélem el, ami megtörténhetett volna, már én sem tudom pontosan a különbséget a megtörtént és a nem megtörtént között. Ezzel mindenki így van, csak nem mindenki meri bevallani.

■ Az elbeszélő mindig te vagy.

□ Igen, én megpróbáltam harmadik személyben írni, de kitöröltem, mert olyan hamisnak éreztem. Úgyhogy igen, az én vagyok. A szereplők álnevet kaptak, mert nem vagyok benne biztos, hogy pontosan így történt. Meg néha nem mindig teljesen hízelgő színben tüntetem fel őket. Például ez a Leon az egyetlen a Párizs-könyv szereplői közül, aki tud magyarul. Ő, azt hiszem, nagyon megbántódott, de mit csináljak, ilyennek látom. Lehet, hogy akkor nem ilyennek láttam. Jól meg is gyötört. Ő volt a kommunában a fő pasi. Magyarországból különben is elegem volt. Konrád György volt a férjem. Két pompás gyerekünk van, és azóta már négy közös unokánk. A személyes dolgokról csak annyit, hogy két év elteltével Gyuri hazajött, mert ő magyar író. Én meg azt mondtam, hogy még egy kicsit maradni kellene, legalább még egy évig itt, a gyerekek olyan remek iskolába járnak. Én mindig azt hittem, minden országváltásról, hogy ó, csak egy évre megyek, aztán lett belőle Párizsban hét és fél, Münchenben tíz. Csak Afrika maradt meg csakugyan egy évnek, bár az volt a legizgalmasabb, úgyhogy ott maradhattam volna. Tehát a kommunában volt hely, ugye a kommunaélet abból a szempontból is nagyon jó…

■ Tudtad, hogy oda mész?

□ Hát hogyne tudtam volna, azért mentem, mert ott volt hely, volt lakás, tudtam, hogy a hétköznapi megélhetés eléggé olcsó, hiszen megoszlik. Változó volt a létszám. Három-négy felnőtt, két vagy három gyerek. De a közös költségek megoszlottak. Sokkal könnyebb volt az élet. Plusz a közelben volt egy iskola. Na hát ez egy fantasztikus iskola volt. És én, aki tanár is voltam, de a negyedik év után megszöktem a közoktatásügyből, mert úgy éreztem, hogy ezt a porosz katonai fegyelmet én nem tudom átvenni, még kevésbé lenne lelkiismeretem a gyerekekre erőszakolni, de mégis foglalkoztatott az, hogy milyen a jó iskola. Úgyhogy ott voltunk, és hát jó volt, jó volt. Nem volt kedvem visszajönni. Konrád Györgyöt mai napig is nagyon szeretem, jó barátságban vagyunk. Nagyon nagyra becsülöm. Mindig is mondom neki, hogy exférjnek sokkal jobb vagy, mint amilyen férj voltál. Ezt ő is tudja. Tényleg, ajánlom az elvált nők figyelmébe ezt a lehetőséget. Tényleg remek exférj, aranyos, kedves, nagyon szeretem. Nem esett jól nekem az a státus, hogy én vagyok a híres író felesége. Én én akartam lenni. A lányom évekkel később némi iróniával azt mondta, anyu, ez volt a te emancipációs harcod. Csúfolódott, de igaza volt. Na ennyit a bátorságról, hogy miért kötöttem ki Párizsban egyedül két gyerekkel.

■ A beszélgetés első mondataiban te ezt ki is mondtad másféle értelemben, hogy e kalandok mögött mindig a te szabadság utáni vágyad volt. Mindegyik könyvedből ez derül ki, most nem közhelyet akarok mondani, hanem tényleg egy valóságos vágy, indulás a szabadság felé, a szabadságod felé. És ezért iszonyatosan sokat kockáztattál. Térjünk vissza Párizsba, ahol egyszer kiköltözöl a kommunából.

□ Igen, akkor már elegem volt a kommunából. Egyedül akartam lenni, mert megint a szabadságot akartam, ez igaz. Gyakran vakon és vakmerően. Utólag csak nézem, hogy mindig mentem bekötött szemmel az ösztöneim után, és tényleg, ezt nyelvi fordulatként, tehát nem szó szoros értelmében gondolom, hogy két fehér ruhás, szárnyas angyal őriz.

■ Vagy te magad, mondom én.

□ Jaj de kedves vagy, köszönöm.

■ Képzeljék el, hogy amikor kiköltözik a kommunából, akkor egyszer csak kőművessegéd lesz ez a nő.

□ Na jó, erre nagyon büszke is voltam.

■ Aztán sok hasonló történik még vele. Egyetlen dolgot nem vállal, hogy ablakmosó legyen.

□ Azt nem, azt nem. Hogy takarítani, meg ablakot mosni, azt nem. De gyerekfelvigyázás, újság- meg prospektuskihordás, a kőművessegédséggel nagyon boldog voltam, igaz, az néhány hétig tartott mindössze.

■ Kézzel kellett keverni a maltert?

□ Egy őrült portugál kőműves volt a főnököm, de ő sem volt profi a dologban, mert arra tanított, hogy a cementet a kezemmel keverjem ki, kész szerencse, hogy nem égett le teljesen a kezem. A könnyeimet szépen belecsöpögtettem, úgyhogy volt valami összegkötő anyag is. Később, amikor már volt munkaengedélyem, egy éven át igazi munkám volt, bűnöző vagy bűnözésre hajló gyerekek mellett voltam szociális gondozó, franciáról visszafordítva utcai nevelőnő. Az volt a lényege, hogy az amúgy is mindig utcán csavargó srácokkal a lehető legtöbb időt töltsük együtt, vagy a padokon ülve egy lerobbant játszótéren, vagy akár a kávéházakban, akárhol. Mert amíg együtt vagyunk velük, addig legalább nem fognak betörni. Elvittük őket uszodába, egyszer síelni is, könyvtárba is elcipeltem őket, iszonyúan unatkoztak, de azért lapozgatták a képregényeket. Szóval ez volt a munkám.

■ Kettesével jártátok az utcát. Óvatosságból?

□ Könnyebb volt így. Pláne úgy, hogy egy fiú, egy lány. Úgyhogy a párom egy olyan fiatalember volt, aki szintén bűnöző gyerekből nőtte ki magát, elvégzett valamilyen szociálismunkás-iskolát, ezért aztán ő nagyon megértette a gyerekeket. Én meg azért voltam könnyen jóban velük, mert hiába tudok elég tűrhetően franciául, mégiscsak franciatanár voltam, és a nyelvtant nagyon jól tudom, Moliere-ről és Corneille-ről hibátlan előadást tudok tartani, de azért az akcentusom megvan. Föl is ismerik azonnal.

■ Többnyire arab gyerekek?

□ Vegyes. Voltak franciák is, de inkább feketék meg arabok, meg mindenféle népség, akikben bizalmat keltett, hogy ez is idegen, akkor biztos nem fog minket bántani. Úgyhogy jóban voltunk. Aztán dolgoztam leányanyák intézetében. Az elég szívszorító volt, a tizennyolc évesnél fiatalabb leányanyák voltak ott, akiket a család kirakott, vagy megszöktek, elmenekültek. Szóval mindenféle munkahelyeim voltak.

■ Menjünk vissza a kommunába. Az egyik legtalálóbb leírásnak azt tartom, amikor a kommunán belüli férfi-nő feszültségeket jeleníted meg. Jogos az az én megállapításom, hogy te meg Charlotte meg a harmadik rivalizáltok?

□ Charlotte az olyan figura volt, hogy róla nagyon könnyű volt írni, ő volt a teliholdat figyelő, indiai füstölők között lebegő, cukorédes nő, állandóan lábujjhegyen járt, minden cicát megszelídített és hazacipelt, locsolgatta a növényeket. Olyan pici volt, csöndes, nem akart a közös ház anyagi ügyeiben részt venni, mert azt mondta, annyi mindennel hozzájárul lelkiekben a ház békéjéhez, ezzel együtt vele jóban voltam, aranyos volt. Florence nagyon undok volt velem, aztán ahogy eltelt azóta huszonvalahány év, Florence-szel vagyok nagyon jó barátságban, Charlotte-tal meg elfelejtettük egymást. Van ez így.

■ A gyermekeid hogy élték át ezt a helyzetet, illetve a későbbi viszonylag nagyobb szabadságot, de kiszolgáltatottabb hónapokat, hiszen neked akkor magadnak kellett előteremtened a mindennapit.

□ Akkor legföljebb csak az volt rossz nekik, hogy szegényebbek voltunk az átlagnál. Ez nem mindig zavarta őket.

■ Lényegesen szegényebb, mint az átlag, nem?

□ Hát, lényegesen. De hát azon a környéken, ahol laktunk, volt egy csomó bevándorló, ilyen-olyan-amolyan bőrszínű, munkanélküli. Szóval olyan rettentően nem lógtunk ki. Messze voltunk a rendes polgári átlagtól, de ez annyira nem foglalkoztatott. Tudtam akkor is, hogy nem könnyű nekik, de nem tehettem másként. Ez van benne klasszikusan a gyereklélektani könyvekben, hogy mire a gyerekek felnőnek, a szülőnek az a dolga, hogy megtanítsa őket arra, hogy leszakadjanak és saját lábukra álljanak. Akkor aztán az anya sír-rí, hogy az egész életemet terád áldoztam és most te nem törődsz velem stb. Lehet, hogy ennek az ellenkezője voltam, nem tudom. A fiam profitált ebből, huszonöt és harminc éves kora között, amikor visszajött Magyarországra, a legjobb magyar–francia szótárt ő csinálta. Ha bárki franciául tanul, keresse, ilyen kicsi piros Konrád Miklós magyar–francia szótár, hihetetlenül jó. Ő a szótárkészítést sosem tanulta, de valami isteni ihletés folytán iszonyúan ért hozzá, egyébként történész. Ja és nagyszerűen fordít magyarról franciára, ami ugye Magyarországon ritkaság. Fordítani én is tudok, de én csak franciáról magyarra. Úgyhogy neki nagyon bejött ez a kintlét. A lányomnak nehezebb volt, ő orvosira járt, aztán pszichiáter lett, és úgy gondolta, szerintem igen helyesen és rokonszenvesen, hogy azért nem csak a gyógyszereken múlik a dolog, nem lehet komolyan a pszichiátriai problémákkal foglalkozni, hogyha nem ás le a lelke mélyére. Tehát elkezdett egy – akkor még úgy mondta – tananalízist, na ebből tíz év analízis lett, ez alatt a tíz év alatt alig állt velem szóba. Ugye a klasszikus freudi analízis azzal kezdődik, hogy lefeküdni a díványra, szidni papát-mamát, orrba-szájba. Hát ez nagyon sokáig tartott, iszonyúan megszenvedtem, mai napig is sajnálom, pedig sokszor megkísértett, hogy jegyzetelek és könyvet csinálok abból, hogy mit jelent analízis alatt álló személy anyjának lenni. Szerencsére nem jegyzeteltem, úgyhogy ebből nem lesz könyv. Ma már neki is van két gyereke. Amikor megszületett az első, a kislány, akkor én dörzsöltem a kezem, na majd meglátod. Most már nagyon jóban vagyunk, annyira, hogy épp a múltkor hívott föl, hogy te, én nem tudom, mi van Eszterrel, az úgy utál engem, állandóan szid. Te, nem ismerős valahogy? És jókat nevettünk. Úgyhogy most már rendben van, voltak nehézségek. Mondtam nekik, figyeljetek, nekem korán meghaltak a szüleim, hát örüljetek neki, hogy élnek a szüleitek és békén hagyunk titeket. Apjuk Pesten volt, én Münchenben voltam, akkor a Szabad Európánál már jól kerestem, úgyhogy küldtem haza a pénzt Párizsba. Ők szépen elvégezhették az egyetemet anélkül, hogy anyagi gondjaik lettek volna, hány fiatal örülne, hogy ahelyett, hogy a szülők a nyakukon ülnek és elnyomják őket, szépen szabadon hagynak titeket. Úgyhogy ennyi volt. De ma már mindenki megbocsátott nekem, megszenvedtem érte.

■ Akkor érezted-e a felelősséget, hogy nem csak magadért vagy felelős, hanem akkor még két kiskorú gyerekért? Te végül is egy polgári családban nőttél föl, és te magad is olyan helyzetbe kerültél nem egy-két napra, nem hiszem, hogy nem viselte meg a lelkedet, az idegeidet. Egyáltalán nem volt benned olyan, hogy ezt azért valahogy vissza kellene csinálni, és ezzel megint oda jutok, hogy szabad ember akartál lenni.

□ Igen, na most a felelősségről. Én azt teljesen komolyan gondoltam, hogy azt akarom, a gyerekeim a szabadság, egyenlőség, testvériség országában nőjenek föl, igazán szabadok legyenek. Ezt a neveltetést kapják, olyan iskolába jártak, ahol a tananyag része volt, hogy hogyan kell tüntetni civilizáltan és szépen. Hogy kell kiállni az oktatási minisztérium elé az utcára, megüzenni a miniszternek, hogy uram, a mi iskolánk épülete omladozik, mi tanulni akarunk, tessék rendbe hozni. Most egy ilyen országot hagyjak el és jöjjek haza a hetvenes évekbeli Magyarországra a gyerekeimmel? Én úgy gondoltam, ezt jól csinálom, és egyébként még a Gyuri is azt mondta, hogy igazad van.

■ Az előbb beszéltél arról, hogy szociális munkásként jártad Párizs utcáit és próbáltátok lekötni az utca gyerekeit, hogy legalább az idő alatt, míg veletek vannak, ne törjenek be, ne lopjanak, ne gyújtsanak fel autót stb. Ezek ugyanazok az utca gyerekei, az utca kölykei, akikről most nem olyan régen láttuk ezeket a híradós filmeket.

□ Az autóégetést. Igen, ezeknek az előző generációja. Akkor még nem volt autóégetés, pontosabban akkor kezdődött. Marseille-ben már elkezdődött, úgy hívták akkor, hogy rodeó, mint az őrültek, nyargaltak. Volt néhány nagyon csúnya, erőszakos jelenet is. Egyszer csak egy rekkenő, nyári hőségben, lakótelepen, tizenöt emeletes barátságtalan panelházakban, minden ablak nyitva, lent gyerekcsoport, nyolc-, tíz-, tizenkét évesek ordítva hallgatnak valami heavy metált. És egyszerre csak lövés dörren és az egyik kisgyerek összeesik, szíven találták és meghalt. Azért, mert egy francia öregúr, neki is már ezer baja volt az életében, talán ő is munkanélküli volt vagy elhagyta a felesége, az idegességtől, mert zaj van és nem bírta elviselni a zajt, puff, lelőtt egy gyereket. Ilyenek azért voltak, idegengyűlölet, az mindig is volt. Ott éltem akkor, amikor a második világháború után először, 1980-ban, a Kopernikusz utcai zsinagóga előtt bomba robbant, és néhányan meghaltak. A második világháború után először történt olyan, hogy zsidókat megöltek azért, mert zsidók. És akkor egy olyan hihetetlenül tömeges tüntetés volt, én már nem emlékszem, hogy hány százezer, nem akarok hazudni, de nagyon-nagyon sok, a République-nél indultunk el és egészen a Bastille-ig ért a sor, az különben is egy ilyen klaszszikus felvonulási terület. És én a szó szoros értelmében könnyekig meg voltam hatva, hogy Istenem, egy olyan országban élek, ahol ilyen hihetetlenül sok ember tartja kötelességének, hogy tiltakozzon az elfogadhatatlan ellen. Hát ezt a mai napig is érvényesnek érzem. Úgyhogy én ott sokat tanultam, és ez is mind a szabadságélmény, érted? Hogy csinálhatod azt, amit gondolsz és őszintén érzel, és nem vagy egyedül vele.

■ Lehet párhuzamot vonni az akkori utca emberei, utca gyermekei és a maiak között?

□ Lehet, az akkori javára. Volt úgy, hogy totális sztrájk. Tehát minden metrólejárat zárva, egyetlen autóbusz nem működött. Na most én néhány éve, Kelet-Európából érkezett ember el voltam bűvölve attól a természetes szolidaritástól, ami áthatotta ezt az egészet. Mindenki igyekezett munkába. Az emberek vártak a buszmegállóban és az autók megálltak és a sofőr kiabált ki, hogy merrefele megy, és telezsúfolta a szabályosnál is sokkal jobban az autót, erre a rendőrök becsukták a szemüket, hat-hét ember ült egy autóban és mindenki mindenkit vitt. Én ilyet életemben nem láttam, mert én ugye sztrájkot sem láttam, s hogy az emberek egymással ilyen szívélyesek legyenek. Ez ma már nincs. Éppen a múltkor volt egy sztrájk, és olyan morcos volt a hangulat, mintha Budapesten lennék. Én úgy el voltam kenődve.

■ Feltűnő, hogy párizsi könyvedben nem esik szó a franciaországi vagy a párizsi magyarokról. Pierre Székely, Thomas Schreiber, ott vannak a párizsi Magyar Műhely-esek, akikkel nehezen tudom elképzelni…

□ Nem jártam össze senkivel.

■ Egyáltalán nem volt kapcsolatod?

□ Nem, senkivel a magyar emigrációból. Nem azért mentem Párizsba, hogy magyarokkal ismerkedjek. Akkor maradhattam volna Magyarországon is. Senkivel nem volt kapcsolatom. Senkivel sem jártam össze. Valahogy én ezt nem kerestem. Egyrészt a mindennapi élet érdekelt, franciákkal, arabokkal, afrikaiakkal, jugoszláv cigányokkal, lengyelekkel és mindenféle zavaros életű, marginális franciákkal. Ez annyira sok volt, hogy nem fért több az időmbe.

■ Írod azt is, amikor már jobban megy, lakás van, sőt olyan lakás van, ahol vendégül tudsz látni magyar vendégeket. Adják is a nevedet, címedet kézről kézre Budapesten. És gyakorlatilag tudomást sem vesznek arról, hogy neked jó-e az, ha valaki bejelentkezik egy napra és ott marad két hétig. És egyszer csak ebből eleged van.

□ Nem ítélkezem fölöttük, de azért nem vették észre, hogy nyomorgunk. Egy ideig így fogadtam be őket, hogy persze, hát gyertek, itt van ez a hatalmas konyha. Ez ugye, ilyen hangyajárta, egérrágta, omladozó ház volt, de elég tágas. És ott a konyhában eleve volt két kanapészerűség. Meg hát hozták a hálózsákot. Volt olyan, hogy át kellett lépkedni az embereken, hogy kijussunk, mert ilyen átmenő forgalmú konyha volt, földszintes ház. És akkor egyszerre csak nagyon elegem lett. És egyszer, pont ártatlanon csattant az ostor, mint tíz évvel később megtudtam. Mert volt úgy, hogy egyszerűen csak benyitottak, ugye szájról szájra járt, hogy… utca 6, be lehet menni. Nálunk éjjel-nappal nyitva volt a kapu. A kapuból egy udvarba lehetett menni, jobbra a garázs volt, az volt az én szobám, balra a konyha, fölötte két picike szoba. És akkor valaki telefonált, mondott egy nevet, ami nekem semmit sem jelentett, hogy ő most érkezett, itt van a Gare de L’Esten és hát, hogy mi ismerjük egymást, mert ő járt nálunk a Szilágyi Dezső téri lakásban. És hát akkor ő most jönne hozzám aludni. Akkor valahogy felment a vér az agyamba és elkezdtem üvölteni, hogy először is én egyáltalán nem emlékszem rád, különben is elegem van, ne jöjjön ide senki, menj haza Budapestre, boldoguljál, ahogy tudsz, és kérlek, terjeszd el Budapesten, hogy undok vagyok, nem bírom elviselni tovább a magyar turistákat, ide többet senki ne jöjjön. Utólag is csodálkozom, hogy ez a bozóttelefon, ahogy Afrikában mondják a szájról szájra terjedő híreket, ez olyan hibátlanul működött, hogy pakk, elvágva, soha többet senki nem jött. Csak az igazán közeli barátok, akiket én hívtam, vagy ha nem is hívtam, de örültem nekik.

■ Egy idő után nem hiányzott mégis?

□ Nem, sőt nem is volt lelkifurdalásom. Tudjátok, milyen jó időnként gonosznak lenni? Amikor az ember úgy érzi, hogy na most én erre föl vagyok hatalmazva, bocsánat. Nem gyakran csinálom.

■ Váltsunk könyvet. Úgy kerültél először Afrikába, hogy egy újsághirdetésben olvastad, óvónőt keresnek. Szerintem ez megint egy őrangyal, aki a te figyelmedet erre a hirdetésre irányította, hiszen, ahogy írod, soha nem olvastál álláshirdetéseket az újságokban. Akkor viszont valami a tekintetedet erre a hirdetésre vezette. És jelentkeztél. Hogy történt ez?

□ Úgy, hogy bezárt végre-valahára a Szabad Európa Rádió, már rég be kellett volna zárnia, mert Magyarországon már megvolt a sajtószabadság, és a SZER alapító oklevelében benne van, hogy addig kell ennek a rádiónak működnie, amíg meg nem szűnhet. Ami egy rokonszenves gondolat, azt jelenti, hogy amikor a célországokban, ezt így hívták ott, a célországokban sajtószabadság van, akkor nem lesz többé szükség a Szabad Európára. És én amilyen naiv lélek vagyok, ezt iszonyúan komolyan vettem. Hogy tényleg lehet, hogy egyszer sajtószabadság lesz Magyarországon és akkor ránk nincs szükség. És ’89–90-ben ez megtörtént, eléggé el is voltam keseredve, hogy még mindig ott kell lenni Münchenben. Már senki nem hallgat minket, csak vesszük fel a fizetést, mindenki másnak ez volt a legfontosabb. Na mindegy. Aztán végre bezárt a rádió. Az ’93 őszén volt. Féléves kifutást kaptunk, addig adták a fizetést, ülhettünk a szolgálati lakásban, és ki-ki gondolkodott, hogyan folytassa az életét. És azért olvastam el még az apróhirdetéseket is, mert iszonyú depresszióba zuhantam. Akkor már voltam 52 éves. Mi leszek, ha nagy leszek? Hol folytassam az életemet, és mit csináljak? Valahogy nem akaródzott Magyarországra hazamenni. Akkor mit csináljak? Szóval szörnyű volt. Meg se moccantam, ültem. Megvettem egy francia újságot, a Libérationt, pontosan emlékszem, mint egy mozi, előttem van, egy sárga fényű kislámpa volt és kucorogtam egy fotelben, tél volt, fáztam, sírhatnékom volt. Senkivel nem tudtam megbeszélni, mi bajom van, magányos voltam, hülyének éreztem magam, szörnyű volt. És akkor beletemetkeztem, a Libération minden betűjét elolvastam, mert nem tudtam, mit csináljak, és akkor jött ez. Úgy is kezdem az első fejezetet, hogy Isten ujja, ez volt az Isten ujja, rámutatott erre a hirdetésre. Megláttam, fölpattantam, egy szempillantás alatt tele lettem energiával, leültem az írógép elé, akkor még ilyen mechanikus írógépem volt otthon, a müncheni Kaulbachstrassén, és írtam egy jelentkező levelet a francia hirdetőnek, bevallva, hogy óvónő ugyan sosem voltam, de egyrészt fölneveltem két gyereket, másrészt voltam gimnáziumi tanár Budapesten, aztán Franciaországban bűnöző gyerekekkel dolgoztam, szeretem a gyerekeket, és iszonyúan szeretnék Afrikába menni. Mint kiderült, tizenheten válaszoltak erre a hirdetésre, és engem választottak. Azt már Afrikában mondták el, hogy azért, mert az életrajzomból kiderült, többféle országban éltem, sokféle foglalkozást űztem. Következésképpen feltehetően könynyen adaptálódom nehéz körülményekhez, és nekik ez volt a legfontosabb, hogy valaki olyan jön, aki nem sír, hogy se áram, se folyó víz, se gyakorlatilag semmi, mindenféle bogarak laknak a vályogfalban, és negyvenöt fok van. És én ettől mind nagyon boldog voltam.

■ Amikor én a Közel Afrikához című könyveddel először találkoztam, úgy kezdtem el félni tőled, mint valami betegségtől, elmondom, hogy miért. Ágnes lányom olvasta a könyvedet és eldöntötte, hogy Afrikába megy, akkor volt olyan tizenhat-tizenhét éves. Halál komolynak tűnt az elszántsága, s benne volt az is, hogy tőlünk akar minél meszszebbre menni.

□ Naná, minden gyerek ezt akarja.

■ Úgyhogy sokáig tartottunk tőle, aztán megegyeztünk a feleségemmel, hogy nem fogunk ellenállni, mert akkor biztos, hogy elmegy. Ráadásul ő is pszichológiát tanul, mint a te lányod tanult.

□ Biztos, hogy kibírjon titeket.

■ Valószínű, ez is benne van. No. Végül is kijutsz, és ez az óvónőség nem ugyanaz, mint a hagyományos óvónő.

□ Eredetileg három gyerekről volt szó. Egy francia–német pár kislányának, egy holland–afrikai pár tejeskávé kislányának és a fehér kislány dadusa gyerekének, aki afrikai volt. Tehát úgy gondolták, hogy három gyerek, amikor a levelemre azt válaszolták, hogy menjek át Párizsba személyes találkozóra. Akkor én azonnal közöltem, hogy én boldogan mennék, de három gyereknek nem csinálok óvodát, elit óvodát nem csinálunk, ha a faluba mások is akarnak jönni, márpedig biztos akarnak, mert Afrikában nincsenek óvodák, mint utóbb kiderült, az iskolák is zárva voltak, mert évek óta nem fizette a kormány a tanárokat. Aki Párizsban fogadott, egy rendes balos leány volt, elszégyellte magát, és azt mondta, persze, igazad van, nem csinálunk elit óvodát. De azért tizenkét főnél több ne legyen, mert akkor az én kislányomra nem marad idő. Jó, tizenkét főnél több ne legyen. Odamentünk, kinyitottuk a kapukat, jöttek a gyerekek, rám néztek, üvöltöttek a rémülettől, mert életükben nem láttak fehér embert, pláne ugye franciául beszéltem, ők meg hausza és dzserma nyelven. Szóval borzasztó volt, de néhány hét alatt ölelgetéssel ezt el lehet intézni. És jöttek, tizenkettőnél sokkal többen jöttek, mert a kisgyerekeket kísérték a nagytestvérek, izgalmas volt, hogy milyen a fehér nő óvodája. Volt sok papír, színes ceruza, mesekönyvek, labda, rongyocskák, amikből babákat csináltunk, mindenféle, ami nekik tényleg szem-szájnak ingere. Úgyhogy végül is olyan volt, mint egy osztatlan, falusi iskola. Az a becsületes igazság, hogy nekem nem volt meg az ehhez való módszertanom. Nem tudtam, hogy kell csinálni. És ha kijött volna egy szakfelügyelő, akkor én bizony égtem volna. Mert olyan fölfordulásos volt az egész, a legkisebbeket rábíztam Colette-ra, aki már hatéves volt, ő egy togói kislány volt, koromfekete és hihetetlen nyelvtehetség, öt-hat nyelven beszélt már akkor. Zárójelben megjegyzem, az afrikaiak mind sok nyelven beszélnek.

■ Tehát a szomszéd törzsek nyelvét beszélik gyerekkoruktól kezdve?

□ Persze. Mert egyszerre hallanak egy csomó nyelvet, és az rájuk ragad.

■ Van hasonlóság ezek között a nyelvek között?

□ Valamikor egyáltalán semmi sincs, teljesen más nyelvcsoporthoz is tartozhatnak. Több ezer nyelvet beszélnek Afrikában.

■ Te hányat tanultál meg?

□ Egyet sem, mert én hülye vagyok a nyelvekhez. Nagyon jóban voltam a tuaregekkel, egy icipicit az ábécéjüket megtanultam, de többet nem. Annak is örültem, ha rájöttem arra, hogy melyik nyelven beszélnek, azt is inkább a fizimiskájuk után, be tudtam mérni, hogy most kiről van szó. Ja és megtanultam a köszönéseket. Na most az sem jut eszembe. Voltak még a woodabék, az a töröknek rokona, és ez a Doula, akiről elég sokat írok a könyvben, gyönyörű férfi, jaj de szép volt, egy ilyen vezető, ő föl akarta szabadítani a népét. Én elkezdtem ábrándozni azon, hogy megtanulom a nyelvüket, és velük élek, mert írástudatlan a nép, Doula is írástudatlan volt. Azt mondta, meg akarja tanítani a népét írni-olvasni. És akkor én jó néhány estét azzal az ábrándozással töltöttem, hogy fölcsapok a woodabék tanítójának és velük fogok nomád életet élni.

■ Mit jelent ez a nomád élet? Elindul százötvenezer ember?

□ Mennek a legelők után, az asszonyok dolga a sátrakat fölállítani, azt elég hamar, úgy fél nap alatt összefonják a természet adta tárgyakból meg a takarókból, amiket a tevehátakon visznek. És akkor legeltetik az állatokat. A kutak körül időnként még gyilkosságok is előfordulnak. Ez már félsivatagos táj, s pontosan ez volt már az a korszak, amikor ennek kezdett vége lenni, Doulát például az apja majdnem kitagadta, mert elkezdett vándorkereskedéssel foglalkozni, hiszen a pásztorságnál nemesebb foglalkozás nincsen. Tessék az állatokkal foglalkozni. De abból már nem lehetett megélni, nem lehetett a két-három feleséget és a csomó porontyot eltartani.

■ A könyv ezzel a mottóval kezdődik: „Mindenkinek együtt kell élnie saját boszorkányával”, ami egy afrikai közmondás. Ezt hogy kell érteni?

□ Azért idéztem, hogy mindenki gondolkozzon el rajta, mert szerintem sokféleképpen lehet ezt érteni. A boszorkány, a mesékből tudjuk, nem csak rossz, vannak jó boszorkányok is. A bennem élő titokkal, a bennem élő súllyal, mindazzal, ami rejtélyes bennem, valahogy el kell ezzel boldogulni.

■ Van egy párhuzamos gondolat, most nem emlékszem pontosan, hogy a Párizs fű alatt vagy a Budai úrilányban és nem tudom pontosan idézni, de valami olyasmi, hogy az ördög állandóan jelen van, Istennek pedig hízelegni kell, utána kell menni, kedveskedni kell neki. Nem valami hasonló?

□ Az ördög jön akkor is, ha nem akarom, Isten még akkor sem, ha akarom. Vagyis csak akkor, amikor ő akar, ha egyáltalán. Nem könnyű dolgok ezek.

■ Amikor te kimentél, nyilván számoltál azzal, hogy teljesen más életet fogsz élni, megszűnik az európai életformád. Számoltál-e azzal, hogy ebből betegség meg mindenféle egyéb is lehet? Nem féltél attól, hogy ebből valamilyen baj lesz?

□ Nem. Azokat az oltásoka t, amelyek szokásosak, egyrészt a sárgaláz ellen kötelező is, kolerára is kaptam valamit, az viszont kell, mert a szennyezett víztől könnyen lehet kolerát kapni, aztán a malária gázos, mert az ellen nincs védőoltás. Egy kininszármazékot lehet szedni, de az meg árt a szemnek, egy csomó mellékhatása van. Úgyhogy az se könnyű. Én annyira akartam oda menni. Nem is gondolkoztam, védettnek éreztem magam, és lehet, hogy most egy nagy hülyeséget mondok, cseppet sem racionális, de lehet, hogy ez belejátszott abba, hogy semmi bajom sem lett. Illetve sérüléseim lettek, de azok Európában is, töröm a csontjaimat. Elesek mindig, mint egy gyerek. Különben, mikor mentem a kisgyerekeim családjához családot látogatni – ezért is volt ez szuper, különben turistaként hogy a csudába tudnék bejutni egy falusi család életébe –, Afrikában azonnal vízzel kínálnak, kis tökhéj edényekben. Azt a vizet, amit én otthon ittam, egy tisztító szűrőn át töltöttem. Na, nekik ilyen nem volt. De most nem fogom azt csinálni, hogy visszautasítom, nekem a ti vizetek piszkos. Különben is, mindig jólesik negyven fok fölött egy kis víz. És soha egy rossz gondolatom nem volt, hogy ebből valami baj lesz. Soha nem lett bajom. Igaz, egyszer eltörtem a bordámat, de akkor a varázslónak a bosszúállása miatt voltam nekilökve egy fának, úgyhogy az azért volt. Egyszer itt a nyakamon nőtt egy rettenetes gennyes borzalom, mert egy olyan bogár csípett meg, amelyre így reagált a bőröm. Volt néhány ilyesmi, mind ilyen buta baleset, de betegség semmi.

■ Nagyon szépen írsz a lustaságról, nem megvetően vagy lenézően, hanem szépen, és arról is, hogy sokféle lusta ember van. Ez tapasztalat volt, hogy az emberek közötti kapcsolat előbbre való, mint a munka?

□ Bennem tényleg megértés volt, egyrészt, hogy az emberi kapcsolatok mindennél fontosabbak, ezzel egyetértek, másrészt ilyen rettenetes hőségben nem lehet úgy dolgozni, mint a mi mérsékelt éghajlatunk alatt. Afokar, a tuareg szomszédom mesélte, vagy talán a felesége, Sékina, hogy az ő nyelvükben, a tamasek nyelvben két kifejezés van a lustára, az egyik az, aki tényleg lusta, nem akar dolgozni, a másik az, aki nem tehet róla, szegény, ő nem bír. Ez a közösség elfogadja, gyerekkorában látják valakin, hogy neki ilyen a természete, egyszerűen nem lehet belőle kisajtolni valami használható teljesítményt. És akkor a közösség eltartja.

■ A tuszik és a hutuk ebben az időben gyilkolásszák egymást iszonyatos kegyetlenséggel.

□ Bocsánat, bocsánat, nem egymást, a hutuk gyilkolták a tuszikat. Nagyon nem mindegy.

■ Fordítva nem történt?

□ Volt, de az nem népirtás. A tuszik Ruanda lakosságának tizenöt százalékát alkották, a hutuk pedig nyolcvanötöt. A hutuk úgy gondolták, kicsi ország, nagy népsűrűség, kevés a föld. Hogy nekik csak akkor lesz jó, ha a tuszik már nem lesznek többet a földön. És ebben volt valami hihető, hogy a nyolcvanöt százalék ki tudja irtani a tizenötöt. Na most az, hogy a tizenöt százalék azt higgye, hogy ki tudja irtani a nyolcvanöt százalékot, ennyire még egy afrikai sem irracionális. Erről a nemzetközi közvélemény elfordította a tekintetét, mert kit érdekel, Ruandában nincs semmi, maximum a gorillák az erdőkben, szóval senkit sem érdekelt. Száz napig tartott a rettenetes öldöklés. És amikor végül véget vetett ennek az Uganda felől érkező, tuszi felszabadító hadsereg, akkor a hutuk menekültek Kongó felé, és a világmédia akkor figyelt föl. Emlékszem rá, ’94 tavaszán volt, én ’94 őszétől mentem Afrikába. Én is azt mondtam, jesszusom, másfél millió menekült. Jaj, de borzasztó. Nem mondták el, hogy ezek a népirtó gyilkosok. És bizony az volt nekik mondva, hogy tényleg könnyebb lesz az életetek, ha egy szál tuszi nem marad, később sokan azt vallották a hutuk közül, sajnos nem tudtuk befejezni a feladatot.

■ Eltávolodva a könyvtől, de még Afrikánál maradva, te szoktad mondani magadról, hogy Afrika-szerelmes vagy. Két Afrika-könyvet is írtál, újabb könyved is, ami készül, annak is sok köze van hozzá, de nem én akarom elmondani, te mondd el, hogyan is készül ez a könyv, és hol tartasz…

□ Sok éve készül, és talán tíz év múlva, ha elkészül. Én elkezdem módszeresen olvasni a francia nyelvű afrikai irodalmat. Fél Afrika francia gyarmat volt, tehát franciául tanultak az iskolákban, francia a kultúra. Az afrikai regényirodalom, amely száz évvel ezelőtt kezdett létezni, az is francia nyelven íródott. A saját etnikumok nyelvén, melyhez esetleg csak néhány százezer ember tartozik, nincs könyvkiadás, nincs írásbeliség, nincs olvasóközönség, mert a lakosság sem tud olvasni. Aki író akar lenni ezen a területen, franciául ír. Én ezt elkezdtem olvasni, észrevettem, hogy a magyar könyvkiadók nem lelkesednek azért, hogy afrikai könyveket, regényeket kiadjanak, azt mondják, nem fogják tudni eladni. Úgyhogy gondoltam, jól kitolok mindenkivel, egymás után olvasom az afrikai regényeket, jegyzetelem őket, téma szerint. Mondom a példákat: születés-halál, lakás, étkezés, ruha, börtön, őrület, egészség, varázslatok, gyerek-szülő viszony, házasság, poligám házasság, szex, szerelem és így tovább. Szóval az élet fontos kérdései. És ezekből a regényekből kis passzusokat, néha csak néhány mondatot, néha több bekezdést is lefordítok. Közben itt-ott, amikor eszembe jut, akkor kommentálom is, de ez még mind a nyersanyag, van, azt hiszem, negyven fájlom, Afro-regény, ez a munkacíme a komputeremben. Ez egy végeérhetetlen munka, mert tessék elképzelni, az írók írnak. És meg sem kérdeznek, hogy írhatnak-e újabb regényt. Írnak. Én meg rohanok Párizsba és veszem az új könyveket. Nem tudom utolérni magam. Ez nem irodalomtörténet lesz, messze nem, ez egy afrikai olvasók könyve, szeretném vele egyrészt az afrikai életet bemutatni a lehető leghitelesebb forrásokon keresztül, az afrikai írókon keresztül. És egy kicsit az afrikai irodalmat, már az első könyvvel is az volt a célom, hogy egy kicsit elmeséljem a magyaroknak, hogy milyen ez az Afrika. Ezért az a címe, hogy Közel Afrikához, mert úgy érzem, olyan borzasztóan messze van. A Távol Afrikátólt Karen Blixen lefoglalta, úgyhogy valami más kellett.

■ Jól tudom, hogy ezeknek a könyveknek nagy része önéletrajz? Ezekről mondanál valamit? Végül is mik ezek, saját történelmüket írják?

□ Az egyik leghíresebb szépen elmeséli a gyerekkorát, azt, hogy hogy nézett ki az édesanyja kunyhója, meg a nagymama kunyhója. Ők úgy élnek Afrikában, magyarul én a közös udvar szót találtam rá, ezek a picike vályogházak, körülöttük egy nagy, szintén vályogból kerítés, elég magas, nem lehet belátni. És akkor az udvarban zajlik az élet. Ott a konyha, minden ott van. Az apának van külön kunyhója és mindegyik feleségének, ja, én a muzulmán területeket ismerem jól, tehát a mozlim világot. És az asszonyoknak mind külön kunyhójuk. Meg is kérdeztem egy többfeleséges családban, ahol jóban voltam az asszonyokkal, hogy hát hogy osztjátok be a férjet. Röhögtek és mondták, hogy két nap – két nap, és ezt be kell tartani. Olvasmányaimból is tudom, hogy azt a férjet, aki ezt nem tartja be, a falufőnök előtt be lehet perelni, hogy nem jött be hozzám éjszakára, pedig én lettem volna a soros. És akkor a falufőnök, az öreg férfi, mert Afrikában az idős kor az a tekintély, jól megszidja a férjet, és azt mondja, édes fiam, teljesítsd a kötelességedet. Jó téma ez a poligám házasság, nagyon jó téma. Mit is kérdeztél?

■ Nagyon sok mindenről nem tudtunk beszélni, így például Patrickról, a sziklamászó pókemberről, nem tudtunk beszélni a te Forgószínpad tudósításaidról, amelyeket a Szabad Európa Rádiónak küldtél Párizsból, ezek kis színes jegyzetek voltak. Nem tudtunk beszélni arról, hogyan jutottál el terápia útján oda, hogy az álmot tudatosan tudod kezelni. Tehát az tudod álmodni, amit szeretnél.

□ Egy időben, amikor tréningeztem erre, akkor tudtam.

■ Most már nem megy?

□ Mostanában nem bírtam ezzel foglalkozni.

■ Nem tudtunk beszélni Rozi és a bugyi történetéről. Tudod, mire gondolok?

□ Jaj, persze.

■ Elmondod? Azt még mondd el, és akkor nem leszünk olyan szomorúak.

□ Rozinak hívtam a könyvemben. Nem árulom el a valódi nevét. Magányos lány volt, mindig egy kicsit piszkos, utólag, amikor írtam a könyvet, akkor jöttem rá, hogy hát Istenem, egy cigánylány volt. Akkoriban nem tudtuk, mert annyira tilos volt, egyébként szerintem helyesen, minden megkülönböztetés, hogy valahogy ez nem merült föl. A nagymamám azt mondta volna rá, ha ismerte volna, hogy proli lány, de szerencsére nem ismerte, és én nagyon nem szerettem a nagymamám szóhasználatát. Szóval a Rozi mindig egyedül ült a padban, de valahogy én vonzódtam hozzá, és egy picit barátkoztunk. Én amilyen harsány és nagyszájú vagyok, olyan tolakodó tudtam lenni. Éreztem, hogy ő tartózkodik, úgyhogy vigyáztam vele. De valami vonzott benne. Egyszer, teljesen véletlenül bejelentették, hogy indulás le az orvosi szobába, orvosi vizsgálat lesz. Borzasztó izgalom volt, mit tudom én, ötödikesek vagy hatodikosok az általános iskolában. És a Rozi ábécében utánam volt, és ahogy álltunk sorban, előrejött és a fülembe súgta, hogy figyelj, ha te már sorra kerültél és kijössz az orvosiból, én még kint fogok várni, légy szíves, add kölcsön a bugyidat. És én nemet mondtam, évtizedeken át lelkifurdalásom volt emiatt, hogy a Rozinak vagy nem volt bugyija vagy nagyon piszkos volt, és szégyellte. De hiába lázadtam egész gyerekkoromban, meg ifjúkoromban a családom ellen, azért ezt a klasszikus polgári neveltetést adtam, az ember a bugyiját mégse adja kölcsön. Ez volt, és nagyon szégyelltem magam érte.

■ Tulajdonképpen történetből történetbe esünk, bármelyik könyvedről legyen is szó. Van egy Géraldine-történet. Azt el akarod mondani?

□ Hú, a Geraldine-t mondjam, vagy a másikat?

■ Hogy mibe visz téged bele Géraldine.

□ Azt szeretnéd hallani? Ja igen, persze. Hát miért ne. Géraldine nagyon kis tipp-topp volt, olyan igazán francia.

■ Aki egyszer csak megjelenik a kommunában.

□ Igen, megjelenik. Habos selymekben, hibátlan sminkkel.

■ És mit mond? Azt mondja, eldöntötte, hogy ma egy pasinak az ágyában alszik és így került a kommunába.

□ Ja igen, így került oda. És valahogy engem a szárnyai alá vett, meg akart nevelni, azt mondta, hagyjad már ezt a kommuna életet. Valami rendes pasit kell szerezni. Hát azt hogy kell szerezni? Apróhirdetés alapján.

■ Ez a másik apróhirdetés az életedben.

□ Igen, ez volt az első apróhirdetés, aztán később jött az afrikai. Na de hát partnert keresni, meg van ez a nő őrülve? De ő csak kereste-kereste egy rangos lapban, és rábukkant egy irtózatosan hosszú apróhirdetésre. Már nem emlékszem a részletekre, mindenesetre nem rövidítve voltak a szavak, és az egész olyan… ő azt mondta, ide figyelj, ez kell, ez nem kicsinyes ez a pasas. Tessék, írjál neki levelet. Mert levélben lehetett. Mondtam, hogy írjál te, én zavarban voltam, az egész olyan kínos helyzet volt. Ez a nő meg elkezdett velem olyan fölényesen csúfolódni, hogy micsoda kis beijedt alak vagy, kis kelet-európai húgocskám, így hívott. Hogy tessék már, hát miért, mit vesztesz, legföljebb nincs folytatása. Írd már meg azt a levelet. Énbelőlem meg kitört a gőg. Úgyhogy írtam egy igyekezetem szerint humorral teli és derűs levelet. Amiben megírtam az ismeretlen pasinak, hogy én egy kommunában élek, férfiakban nincsen hiányom, de senki se jár se színházba, se turistáskodni más országokba. Úgyhogy erre a két szerepre szívesen látok egy férfit, ha őt ez érdekli. Elküldtem és megadtam a kommunabeli telefonszámot, a többiek meg csak röhögtek. Hát mit tesz Isten, két nap múlva tényleg fölhívott és megbeszéltünk egy találkozót. Ott megkérdezte tőlem, hogy…

■ Hogy tudod-e, hogy kicsoda ő?

□ Igen, hogy mondjak három leghíresebb francia nagy családnak a nevét, mert közte lesz az övé. És hát tényleg másodjára eltaláltam, a könyvben nem írtam meg, de most bosszúból megmondom: „Giscard”. És tényleg kihúzta magát közben, ültem mellette az autóban, mint valami szuper elegáns vendéglőben. És tényleg olyan volt a profilja, mondta, egy kicsit hasonlítok is rá. Egy hülye, sznob arisztokrata volt. De hát vicces volt az egész, szóval azért tényleg érdekelt a dolog, és ha a Géraldine nem biztat, akkor életemben ilyen kalandban nem lesz részem.

■ Szerintem ne fejezd be, aki elolvassa, most kíváncsivá tettem…

□ De befejezem. Na szóval kicsit hülyének nézett, mert minden második mondatban megkérdezte, értem-e, amit mond. Mondtam, hogy igen, értem, nem vagyok debil. Vacsora után, nagyon finom vacsora volt, meg ilyen szuper elegáns borok, meg csupa olyasmi, értek én a francia borokhoz, tényleg nem értettem ahhoz. És akkor egyszer csak azt mondja, hogy hát itt a közelben van egy kis lakásom. Nagyon szép műkincsgyűjteményem van.

■ Addig csak bélyeggyűjteményről hallottál.

□ Nekem is ez jutott eszembe. Akkor már világos volt, hogy ha ezt elkezdtem, akkor be kell fejezni ezt a történetet, meg hát kíváncsi is voltam. Soha életemben nem voltam egy ekkora francia nagypolgárnak a saját műkincsgyűjteményében. Sejtettem, hogy mi lesz belőle, de hát Istenem. Fantasztikus volt, egészen hatalmas lakás, a Luxembourg kertre nézett, íves balkon volt előtte, s nagyon sok helyiségen kellett keresztülmenni, ami mind távol-keleti, fantasztikus, jó ízléssel berendezett műtárgy volt. És hát ravasz volt a pasas, mert a hálószobájába csak úgy lehetett bejutni, hogy az ember végigment a műtárgyakon. Én persze húztam az időt, meg-megálltam. Ezt Japánból hoztam, ezt Kambodzsában vettem… és akkor nagyon beszéltünk művészetről, és akkor állati lámpalázas voltam, hogy jaj Istenem, most akkor mi lesz itten. Na elértünk a hálószobáig, eszméletlenül hatalmas ágy és az ággyal szemközt egy színarany Buddha-szobor. Az valami elképesztően gyönyörű volt, tényleg, olyan volt, mintha élne. Nagyon erős kisugárzása volt, életemben nem láttam ilyen színarany tárgyakat, talán múzeumban. Most én itten a meditáló Buddha előtt fogom ezt a vadidegen férfit ölelgetni? Szóval nagyon kínos volt. És akkor az volt az érdekes, hogy ez a Giscard, ez a vezetéknevére nagyon büszke, szamár arisztokrata, ahogy szépen vetkőzött le, vetette le magáról ezt a fajta sznob szamárságot és egyre emberibb lett. Úgyhogy a végén már valahogy meg is barátkoztam vele. És aztán tettük, amit ilyenkor tenni kell. Erről semmi emlékem nincs, nyilván nem volt emlékezetes. Utána ültünk az ágyban, szemben a Buddhával, és akkor volt egy nagyon jó pillanat, csöndben ültünk, néztük a Buddhát, és ő mondta azt, hogy milyen jó lehet buddhistának lenni. És ezt nagyon mélyen átéreztem én is, és mondtam, tényleg milyen jó lehet. És akkor volt néhány perc, amitől magamban fölmentettem magamat, azt mondtam, így rendben van. Itt volt valami olyan lelki közösség, amitől ez a hülye kaland megbocsátható. Én szívesen folytattam volna, akkoriban különben is a legkülönfélébb vallások könyveit olvasgattam, úgyhogy nagyon foglalkoztatott a téma.

■ Mármint Buddha?

□ Igen. Egyáltalán a vallási gondolkodás, meg meditáció meg minden ilyen. Csak hát ez mégiscsak egy felületes francia volt, úgyhogy gyorsan, mint aki megijed attól, nehogy véletlenül igazi kérdésekről beszéljünk, fölösleges fecsegéssel folytatódott. Aztán még egyszer találkoztunk, de már nagyon untuk egymást, és akkor ezzel kész volt.

■ Géraldine is eltűnik az életedből, mert utána őt keresed, barátkozni szeretnél, de egyszerűen leráz.

□ Igen.

■ Azóta sem?

□ Nem és már nem is emlékszem, a Géraldine-t a hasamra ütöttem, nem is emlékszem a valódi nevére. Ez a két ember volt a közhelyekben élő francia polgárnak a mintája.

■ Két dologról szeretném még, hogy beszéljünk. Mondanék három férfinevet. Lehet, hogy nem sorrendben mondom. Nem szerelemről akarom, hogy beszélj.

□ Nem is tudhatod a névsort.

■ Orbán Ottó, Konrád György és Eörsi István. Eörsinek, mikor halálos beteg, tudom tőle, talán te vagy az egyetlen, aki mindig finom leveseket vittél neki.

□ Nemcsak én. Én hoztam divatba, hogy főzzünk a Pistinek leveseket.

■ És ő nagyon-nagyon boldog volt.

□ Jaj, nagyon szerettem a Pistit, az nem szerelem volt, az egy igazi nagy barátság volt, 1960-ban ismertem meg, amikor kijött a börtönből, amnesztiával, ugye ő ötvenhatos volt, én meg abban az évben érettségiztem, és az akkori legjobb barátnőmbe, mai napig is az, de már Párizsban él negyven éve, őbelé szeretett bele ez a pernahajder Pisti, ahelyett hogy a feleségéhez, aki hűségesen várt rá, hű maradt volna. Aztán amikor Münchenben éltem, Münchenben minden magyart befogadtam, az egész más volt, a szolgálati lakásom nagy volt, és oda már leginkább a demokratikus ellenzék tagjai jöttek nyilatkozni a rádiónak, úgyhogy Pisti is gyakran lakott ott. Elképesztő volt, Münchenben ugye mínusz húsz fok is tud lenni, és Eörsi parkolt valahol az utcában az autóval, és egy száll ingben jött be, hozta a sligovicát, a csípős kolbászokat, mindent. Fantasztikus pasas volt. Úgyhogy a Pisti egy nagy barátság volt. Orbán Ottó volt az első szerelmem. Tizenhat éves voltam. Ő volt az a sárga kordbársony kabátos, fekete göndör hajú költő, aki fölbukkant a családunkban, akire a mamám csak annyit mondott, hogy miért hagyta ott ez a fiatalember az egyetemet. A nagymamám viszont azt mondta, nincs egzisztenciája ennek a zsidó fiúnak. Ilyen volt a nagymamám. Egy évig jártunk együtt.

■ És akkor jött a Gyuri és elvett téged.

□ Nem, nem. Én hagytam ott az Ottót, mert rájöttem hirtelen, hogy a szerelembe vagyok szerelmes. Akkor már tizenhét éves voltam. Ez nyár elején történt, és aztán szántam-bántam, mert az egész nyarat, tizenhét évem teljes erejével egyedül kellett tölteni. Szeptemberben meghallotta a Gyuri, hogy mi már Ottóval nem vagyunk együtt. Azonnal fölhívott, és én az első randevútól tudtam, hogy ez lesz a gyerekeim papája. Úgyhogy körülbelül ennyi. Ja és aztán még annyi, hogy később az Ottóval, aki aztán Parkinson-kóros lett és hosszú ideig nehéz szenvedésekkel teli betegsége volt, neki mutattam meg a kézirataimat, a Budai úrilánynak az első változatát, amit én nem engedtem ki a kezemből, négy-öt évig pihentettem a komputerben, ő már az első változatra is azt mondta, hogy te, ez nagyon jó. Mondtam, hogy nem igaz, Ottó, elfogult vagy, és aztán kijavítottam. De mindig neki mutattam meg, és ha Ottó jóváhagyta, akkor rendben volt.

Konrád a gyerekeim papája, rémes férj volt és nagyszerű exférj. Kedves, szeretetreméltó, nagyrabecsülhető, de hát semmire sem figyel oda. Nem hiszed, hogy elolvasta a könyveimet. Bele-belenézett, látta, hogy jók, jók a mondatok, ja meg hát a Julika, a Juliska az rendben van.

■ Az előbb mondtad, hogy mikor megismerted a Gyurit, akkor tudtad, hogy ő lesz a gyermekeid apja. Ezt gyakran ismerik fel a nők?

□ Nem tudom, ez velem csak életemben egyetlenegyszer fordult elő. Az máskor is megtörtént, hogy valakiről első látásra tudtam, hogy na itt valami történni fog, na de hogy életem férfija, az addig mégiscsak egy volt.

■ Lehet mindenféle tanulmányokban olvasni, hogy a nő így választ, ha gyermekeinek apát választ, de a szerelmet más férfiban keresi.

□ Akkor lehet, hogy rosszul mondtam, mert nem föltétlen azt, hogy gyerekeim apja, hanem hogy életem párja. Valami ilyesféle.

■ Juli, egy dologról még kell beszélnünk, mert nem lehet elmenni mellette. Te az utóbbi években szinte egy időben a feminista, idézőjelben mondom, nehogy kikapjak érte…

□ Én vállalom, engem le szoktak feministázni. Semmi gond.

■ …a feminista irodalom fölbukkanásával egy időben téged is csatlakoztattak nevezetesen Forgács Zsuzsához, nem tudom, minek nevezzem, talán mozgalomnak, ami aztán több könyvben, Az éjszakai állatkert és a Szomjas oázis könyvekben, illetve készül a harmadik ilyen antológia, ami a szerelmet, a női vagy férfi testet a nő szemével igyekszik láttatni, ami teljesen új dolog, hiszen különösen Magyarországon, ahol az irodalom igen szemérmes, erre nem volt példa.

□ És igen maszkulin is.

■ Igen, maszkulin. Majdnem azt mondtam, hogy most már egyre kevesebb a férfi író és egyre több a nő, de az arányok már megváltoztak. No szóval mi a véleményed?

□ Nem nevezném feminista irodalomnak, egyrészt Magyarországon nem hangzik jól ez a szó, Magyarországon még mindig azt hiszik a feminizmusról, ahogy annak idején az ötvenes években Amerikában… Tényleg rémes volt, mert férfiutálat, meg mit tudom én, ez egy butaság. Az én értelmezésemben, ha engem lefeministáznak, csak azért sem tiltakozom ez ellen, egyszerűen azért nem, mert van egy női öntudatom. Ennyi az egész. Iszonyúan fontos, nagyon nagy és szolidáris a barátnői hálózatom. Erős ez a tudat bennem, úgy gondolom, valóban valami nem stimmel azzal, hogy olyan nagyon szépen néz ki ez a világ, amit végül is a férfiak dirigálnak, háborústul, mindenestül, környezetszennyezésekkel együtt. Gondolnak ezek a pasik a gyerekeikre meg az unokáikra, amikor képtelenek megkötni egy nyavalyás szerződést arról, hogy visszafogjuk a szennyezést? Hát ők nem gondolnak csak a saját hatalmukra. Na most én nem azt akarom mondani, hogy a nők között nincsenek ilyenek, az a néhány nő, aki a politikai hatalomba bekerül, az hasonul a férfiakhoz, mert akkor kisebbségben van. De azért én azt megnézném, hogy ha körülbelül ötven-ötven százalékos lenne a parlamenti képviselők, a miniszterek, az igazságügy, minden területen az arány… Azért valahogy nem is férfi-nő, inkább mondanám… kicsit olyan hülyén vagy nagyképűen hangzik, de mégiscsak: a férfi mint hímnemű princípium és a nőnemű princípium. És mit szoktak általában nevezni a női tulajdonságoknak? Hát az empátiát, a megértésre való készséget, azt az értékrendet, amelyben az egészség és az élet fontosabb, mint a harc meg a meghalás. Eszement dolog meg akarni halni egy ügyért, inkább mossuk le a kakis popsiját annak a csecsemőnek, és közben ölelgessük meg azt a kisgyereket, aki sír az utcán, akkor is, ha ismeretlen. Itt sajnos csak ilyen lila dolgokat lehet mondani. Ja, ha ez a feminizmus, akkor persze, hogy vállalom. Ami pedig a Zsuzsa akcióját illeti, azért a Forgács Zsuzsa egy félelmetes nő.

■ Nem is hívom meg Váradra.

□ Én is félek tőle, mindenki fél tőle, de nagyon örülök, hogy megcsinálta ezeket az antológiákat. Szerkesztőként egy szörnyeteg, kitapossa az emberből, sőt engem például meg is cenzúrázott. Mert valami nem tetszett neki, valamit írtam, egy ilyen nyári ruhában, eléggé kihívóan mentem az utcán és lesziszegett valami teherautósofőr és csúnyákat mondott, és én meg azt írtam az írásban, hogy végül is én is kihívóan viselkedtem, a Zsuzsa ilyet már nem enged meg.

■ Szóval jöttök fölfelé.

□ De jövünk fölfelé, ez tény és való. Hát van másik, sokkal kevésbé ilyen hevesen mozgalmár lendületű dolog, Irodalmi Centrifuga, Ica az a rövidítése, de ha beütik a Google-ba, hogy irodalmi centrifuga… Ismered? Jók. Érdekesek.

■ Szerintem befejezésül mondd el azt a történetet, ami most foglalkoztat, vasárnap várod Párizsból Eszter nevű unokádat, és vele, aki kilencéves, írtok egy könyvet.

□ Az Eszter találta ki, kilencéves ez a leányzó, ugye az apja francia. És hibátlanul kétnyelvű, és nagyon érdekli a nyelv. Szóval módszeresen odafigyel rá, és amikor beszélgetünk és egy magyar szót nem ért pontosan, akkor nem engedi meg, hogy a gyorsaság és egyszerűség kedvéért mondjam a francia megfelelőjét, azt mondja: nem, magyarul magyarázd meg. Ő értelmező szótárt akar, nem kétnyelvű szótárt. És jár le hozzám Raposkára, egyedül jön a repülővel, én leszedem a Ferihegyen és viszem le Raposkára, most meg akar tanulni kertészkedni, nagyon helyes, itt az ideje, kezdek öregedni, fáj a lábam, csak dolgozzanak az unokák. És elkezdtünk egy regényt írni, falun, Raposkán kezdtük írni kint a kertben, úgyhogy a falu a helyszín.

■ És közel van a Balatonhoz.

□ Balaton-felvidék, a Szent György-hegy lejtői, szőlőhegy, minden szomszédnak van saját bora, be-behívogatnak magukhoz, jó hely az a Raposka. És az a történet, ezt Eszter gondolta ki, hogy átrepül egy gólyacsalád a falu fölött és akkor egyszerre csak ott lesz egy új család, azok már emberek, még csak sejtjük, hogy itt valamiféle varázslat történik, mindenféle furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történik Gólyáékkal, ez a nevük, a falu persze nem tudja, hogy varázslók. Viszont van a faluban egy öreg néni, akit valahogy senki sem szeret, és elkezdik róla azt állítani, hogy ő öli meg a macskákat. Aztán van a boltos néni, akit Margitkának hívnak, a raposkai boltos nénit is Margitkának hívják, úgyhogy ezt nem lehet megjelentetni, ha csak nem változtatjuk meg a nevet. És a történetnek az lesz a vége, hogy a csodatévőkre van szükség ahhoz, hogy a falu által igazságtalanul kirekesztett nénit… erős szociális és erkölcsi érzékenysége van Eszterkének is, hála Istennek. Ja, a múltkor azt kérdezte, hogy te, mi baj van Magyarországgal. Hú, na ezt nem mondom el, hogy mit mondtam neki.

■ És úgy leveleztek, hogy te magyarul írsz neki, ő meg franciául válaszol.

□ Igen, mert nagyon szeret és fontos neki a magyartudás, próbál írni, de francia helyesírással írja a magyar szavakat, nem is akarom erőltetni, most vettem egy csomó DVD-t, mert nem nagyon fogunk tudni kertészkedni, esni fog az eső. Tegnap vásároltam egy DVD-lejátszót, azt leviszem Raposkára, régóta gyűjtök ilyeneket, hogy Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, A Tenkes kapitánya, mindenféle magyar dolgokat, és akkor mesélem neki a magyar történelmet és irodalmat. Szerintem ennél okosabbat egy francia unokával nem is tehetnék.

Elhangzott 2010. április 16-án a nagyváradi Ady Endre líceum könyvtártermében.