A bábu
Legszívesebben a szemébe mondtam volna a következőket, ám tény és való, hogy már egy évre visszamenőleg tartoztam neki a házbérrel. Ezt mondtam tehát, hang nélkül ugyan, de magamból kikelve:
Menj innen. Megetettelek, megitattalak, tiszta ruhát adtam rád. Nézd, milyen könnyen gördülnek, szépen egymás után, a nap megmaradt órái. Most felhős az ég, aztán majd dörögni fog, villámlani is, utána eső esik, s közben besötétedik. Besötétedik, akárcsak tegnap.
Menj innen – mondtam még egyszer, hangtalanul. – Nincs mitől félned, a reggeliről is gondoskodom, s az már a holnapi nap. Meglátod, éppen elég nagy sebességgel gördülnek előre a megmaradt órák, és az éj leple alatt, mint egymásba kapaszkodó láncszemek, elérik majd a hajnal kinyújtott kezének ujjait.
A bábu jóllakottan, tiszta ruhában, esetlenül csetlett-botlott körülöttem. Kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy kiskést, majd lehajolt, mert észrevette, hogy egy pöszmet, egy igazi, szürkésfehér, bolyhos pöszmet az asztal alatt éktelenkedik. Azt sohasem tűrhette. Lehajolt hát, két ujja közé csippentette, óvatosan fölegyenesedett – közben térdízületeinek kenetlen facsavarjai jelentőségteljesen megcsikordultak, ó, erre nem lehetett nem fölfigyelni –, majd, megvető ajkbiggyesztés közepette, ujjbegyeivel a szemeteskosárba pöccintette az átkozott pöszmetszörnyet. Kezet mosott, kivett egy kopaszbarackot a gyümölcsöstálból, kistányérra helyezte, mellé a kiskést. „A fogaim…” – szűrt ki egy megjegyzést a fogai közül, és a szobába irányult. Becsukta az ajtót.
Egy kopaszbarackot nagyjából egy perc alatt el lehet rágcsálni. Fafogakkal, kiskés segítségével ez a művelet másfél percig tart.
A bábu másfél perc múlva kinyitotta az ajtót, gondosan, vigyázva a szemeteskosárba söpörte a kistányérról a lehámozott, hamvaspiros csíkokat, a gyümölcsöstálhoz lépett, fafejét néhányszor jobbra-balra mozgatva kiválasztott még egy barackot, a kistányérra helyezte, s a szobába indult, útközben gyanakvó pillantást vetve a papíron serényen araszoló ujjaimra, s nem kevésbé gyanakvó pillantást az araszolásom nyomán előbukkanó, hullámzóan kék sorokra, majd, becsukva az ajtót, ismét eltűnt a láthatárról.
Nem nehéz kitalálni: megint másfél percre.
Torkát köszörülve bukkant ki akkor az ajtón, a hamvaspiros csíkokat megint, megint vigyázva söpörte a szemeteskosárba, eltipegett a mosogatóig, elmosta a kistányért, el a kiskést. Kinézett az ablakon, kissé arrébb tolta a konyhai polcon a lekvárosüveget, elsétált a frizsiderig, kinyitotta, belekukkantott, majd lassú, megfontolt léptekkel visszatért a polchoz. Közben többször, felváltva, megvakarta a fejét, majd a füle tövét.
– Kedves bábu – szóltam hozzá -, keresel valamit?
– Á, nem, á, nem, á, dehogy – felelte azonnal, és illedelmesen, hogy ne zavarjon, ismét a szobába távozva, magamra hagyott.
Amikor már vagy féloldalnyit sikerült teleírnom, a bábu csikorgó léptekkel, inogva lépett ki a szobaajtón, fénytelen, fa-tekintettel körülnézett, megragadta az ásványvizes flaskót, kétszer is húzott belőle, rácsavarta a kupakot, majd szinte azon nyomban le is csavarta újra, és nagyot kortyolt harmadszor is. Akkor megállt a konyha közepén és rám bámult. Vagyishogy csak bámult rám.
Tűrtem egy ideig, csöndesen araszolgatva a papíron.
Akkor ránéztem.
Villogtak a szemei.
– Mondjad – mondtam neki, és a szeme közé néztem.
Nem szólt.
Tisztán hallottam, amint elfojtott csikorgással megfeszülnek karjának harántcsíkolt fa-izmai.
– Mondjad már – mondtam még egyszer, mindenre elszántan.
Egy lépést tett felém.
– Én nem tartozom neked semmivel – mondtam, pedig már leplezetlen csikordulással lendült a karja.
– Tartozol a házbérrel – sziszegte, és lesújtott.
Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, még láttam, amint begörcsölt fa-ujjaival a sorok közé nyúl, és két marokra fogva morzsákra tépi a papírlapot.
Még messze járt a hajnal.