A forma ragadja meg először a tekintetet
A sok mellékágazatot tömörítő képzőművészet legfiatalabbnak mondható ága a formatervezés, „hétköznapi” nevén a dizájn (design). Sokan emlegetik, de behatóan a lényegét kevesen tudnák meghatározni. Pedig ahogy a Bihari Barna okleveles formatervezővel folytatott beszélgetésből kiderül, világviszonylatban körülbelül száz‑, nálunk pedig éppen ötvenesztendős már ennek a szakmának a felsőfokú képzése is.
– Hogyan alakult ki a formatervezés mint önálló képzőművészeti ág? Hatással volt rá talán valamilyen külső kényszer?
– Kényszerről éppen nem beszélhetünk, semmiképpen sem agresszív ráhatásról, talán csak a változó divat hatásáról. Tudatosan az 1920‑as években indult Svédországból, majd a Bauhaus építészeti stílusirányzat környezetéből annak kapcsán, hogy a századelő túlcifrázott szecessziós stílusát igyekeztek egyszerűsíteni, racionalizálni és a később mindenütt, így nálunk is elterjedt és közismert dobozszerű tömbházformák felé irányítani. Röviden tehát az épített környezetből indult azzal a céllal, hogy rendeltetésszerűen alkossák meg az új épületek környezetét.
– Értsem úgy, hogy hasonlított valamelyest a kert‑ és/vagy parképítéshez?
– A kertépítés csak nálunk tűnhet újabb keletűnek, hiszen ha az angolparkokra vagy a versailles-i parkra gondolunk, kiderül, hogy jó pár száz éve foglalkoztak már vele. De az építkezési formatervezésről a mindennapi életünkben jelentős szerepet játszó tárgyakra átterjedt formatervezés akkor kezdődik, amikor erősen beindul az ipari termelés, vagyis már nem kis, kézműves egységekben gyártják az egyedi darabokat, hanem nagy sorozatban, a gyárakban. Mint szakma viszont talán még most sincs pontosan behatárolva, az sem, hogy mikor is vált el pontosan az építészettől, úgyhogy ha az építész, az alkotó és a művész közt mozgó szakmának tekintjük, nem hibázunk.
– És mikor vált szükségessé a külön szakként való egyetemi tanítása?
– A nyugati országokban már az első világháború után, az északi országokban a ’20‑as, ’30‑as években, de a kelet-európai térségben csak a ’60‑as, ’70‑es években kezdődött. Először az oroszoknál jelent meg, nálunk a bukaresti egyetemen az első évfolyam 1969-ben indult, Kolozsváron pedig ’70-ben. Ezt végeztem el én is, tehát a második hazai évfolyam voltunk a bukaresti után.
– Volt az egyetemet megelőzően hajlama az akkor még nálunk nem is létező, „majdnem” műszaki pálya választására?
– Egyértelműen igen. A kreativitással, mondhatni, együtt születtem, hiszen még alig tudtam késsel-villával enni, de bicskával már faragtam nagymamám számára a padlizsán feldolgozásához elengedhetetlen fakéseket. Hat-hét évesen repülőmodelleket is készítettem, gumimotoros repülőket.
– És az nem merült fel, hogy mérnök legyen?
– Nem, mert a matematika nem tartozott a kedvenceim közé. És valószínűleg világszerte is ezért lett a formatervezés a képzőművészet ága, hogy ne kelljen a képzés során föltétlenül a magas matematikától függővé válnia. A művészi pálya iránti tudatos elköteleződés nagyjából tizennégy éves koromban kezdődött, a középiskolát – ugyancsak az első szériában – 1962-től a művészeti líceumban végeztem, az egyetemre pedig ötödik próbálkozásra jutottam be. Akkoriban a felvételin húszan, huszonöten voltunk egy helyre, amikor bejutottam, akkor éppen huszonheten. Közben tervezési technikusnak tanultam, ami természetesen a javamra vált, és végeredményben ez a kissé elhúzódó felvételizgetés is, hisz akkor indult be a design szak Kolozsváron.
– Az egyetem elvégzése után hogyan alakult a pályája?
– A diplomámnak szóról szóra megfelelően, vagyis ipari formatervező lettem: tizenhárom éven át dolgoztam a háztartási gépeket gyártó nagyváradi Metalica vállalatnál. Kávéfőzőket, szagelszívót, elektromos edényeket gyártottunk. Reklámra nem volt pénz, ezért nem állítottunk össze termékkatalógust, de az ipari kiállításokon mindig részt vettünk, és díjakat is nyertünk. Abban az időben az egyik legfontosabb szempont volt az iparban, hogy importanyagból semmiféle terméket sem szabad tervezni, mert az megemelte volna az előállítási árat. Ez ugyan nem volt publikus, de nem csak a közvetlenül érintettek tudtak róla, s így az is majdnem mindenkinek világos volt, hogy a végtermék – az esetleg kevésbé jó alapanyag miatt – nem lehetett versenyképes olyan gyártmányokkal, amelyek jobb minőségű anyagokkal dolgoztak. Ennek ellenére voltak sikeres vállalatok, például a nagyváradi bútorgyár, amely sokat dolgozott exportra a jó minőségű faanyagnak köszönhetően. Előfordult új anyagok felfedezése is, ami a magas árakat letörte. A Metalica után tanítottam a váradi egyetemen, ugyanis közben itt is beindult a képzőművészeti oktatás, és képzett oktatószemélyzet hiánya miatt hívtak meg. Tizennégy évet oktattam ipari formatervezést, s bár az évek során sok hallgató morzsolódott le, büszke vagyok a volt diákjaimra, akik közül többen is jól érvényesültek, munkáik nagyrészt vendéglátóipari egységek belső terében láthatók.
– A művészeti alkotásról ezek szerint lemondott?
– Nem, dehogy. Művészeti tervezéssel is foglalkozom, nagy kihívás volt a látványtervezés, illetve a városi térplasztika. Diószegen és Biharkeresztesen is vannak munkáim. Rokonszakma továbbá a grafikai dizájn, a síkbeli arculattervezés, legújabban pedig ékszertervezéssel és ‑készítéssel is foglalkozom. Utóbbi épp ellentéte a térplasztikának, úgyhogy elmondhatom: a végletek között mozgok, a miniatűrtől a monumentálisig. A lényeg az, hogy soha nem ülök tétlenül, mindig találok tennivalót, amibe a kertészkedés és a legújabb hobbi, a különböző bőrtáskák készítése vagy régi darabok regenerálása is belefér. De mindenképp a formánál maradok, hisz végeredményben a forma az, ami elsőre megragadja a tekintetet, a lényeg keresése majd csak azután következik.
