Hajdu Géza ünnepe
Sokak kedvenc váradi színésze, Hajdu Géza ötven esztendeje van a pályán. A számok tükrében: 212 színpadi bemutató részese volt, és 5056 előadásban lépett közönség elé. A szeptember 27-i, vasárnapi jubileumi eseményeken őt ünnepelték a pályatársak és a nézők. Az eseménysor könyvbemutatóval kezdődött, és díjátadással, a Szigligeti-gyűrű átadásával fejeződött be. A Thália ölében című életrajzi könyvről Biró Árpád Levente, a Szigligeti Színház irodalmi titkára beszélgetett az ünnepelttel és a kötet szerkesztőjével, Nagy Bélával. Hajdu jellegzetes humorával, iróniával és öniróniával mesélt az életéről, a színházról, szerepekről, a Kortárs Színpad ’71-ről, barátságokról. A kötetismertető mindenképp remek kedvcsináló volt a könyv elolvasásához. Az egész est vidám volt és megható, édesbús és szívmelengető, méltó Hajdu Gézához, aki a kortársainak Gézuka, a fiatal kollégáknak Géza bácsi, ám aki lélekben örökifjú.
Mindig úgy néztem a színházra, mint egy katedrálisra
A teátrum páholyelőcsarnokában megtartott könyvbemutatón Biró Árpád Levente először arról faggatta a jubileumos Hajdu Gézát: mi az a motiváció, ami valakit ötven évig egy közösségnél tart. Az ünnepelt szerint mindez nem más, mint a ragaszkodás, a szülőföld szeretete. Már középiskolásként megszerette a színházat. „Mindig úgy néztem a színházra, mint egy katedrálisra. A színművészeti elvégzése után pedig mindent elkövettem, hogy Váradra kerüljek.” Hajdu szerint valamelyest a lustaság is közrejátszik abban, ha valaki nem jön-megy ide-oda, ha egyetlen közösségnél megmarad. Ha az ember nem túl izgága, és nem akar folyton futni valamerre, akkor marad. Így aztán itt sikerült megöregednie. Amikor a társulathoz került, Gézuka volt. Nehéz megszokni, hogy újabban Géza bácsinak szólítják az ifjú kollégák. Megjegyezte: volt egy nyolcéves periódus az életében, amikor társulatvezető volt, s amikor a kollégák így szólították: „Gézaaa!”
Vallja: színésznek születni kell. Az ember sok mindent megtanul, összeszed az élete során, ám a legtöbbet mégis a színpadon, a kollégáktól tanulhatja. Logikus szakma ez. Lehet „lopni” a tapasztalt kollégáktól, átalakítva az „elcsent” dolgokat a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Hogy kitől tanulta el a fogásokat? Zseniális társulat volt Váradon a hatvanas években. Itt volt például Cseke Sándor, Balla Miklós. Hajdu Géza ifjú pályakezdő teátristaként bal oldalt, az ügyelő mellett ücsörgött, és figyelte a színészeket. Minden előadást megnézett. „Nagyon készületlenül jöttem a főiskoláról. És itt volt kitől tanulni. A színészmesterséget a színpadon lehet megtanulni. A legtöbb dolog így sajátítható el.”
A főiskolai évek szintén szóba kerültek. Erős osztály volt az övék. Hatan kezdték, már csak ketten vannak a pályán közülük. A legendás Kovács György volt az osztályvezető tanáruk. Ő volt a Mester. Tőle is sokat lehetett tanulni. Órákra nem sokat járt ugyan, inkább a tanársegédjét küldte. Aztán egyszercsak megjelent, s félév munkáját egy csapásra eltörölte.
A szerepsikerekre terelődött a beszélgetés. „Nem lampionos fáklyásmenet ez a pálya. A színészmesterség útja göröngyös, tüskés.” Farkas István remek rendező volt. Tőle kérte Hajdu Géza, hadd jöhessen Váradra. Megmondta neki, azt ne várja tőle, hogy Rómeó lesz, nem olyan a habitusa, nem is vágyott Rómeó szerepére. „Elég sokat ültem kispadon. Az aljas és fondorlatos rendezők észre sem vettek. Nagyon nem voltam megelégedve a színházzal az elején. Lázadó voltam, bátor és őszinte. Az évek múlásával aztán az ember már óvatosabban mond ki dolgokat.”
„Bélám, én csak hozzád tudok igazán őszinte lenni”
Nagy Béla elmesélte: ő 1970. július 1-jén lépett a váradi napilap szerkesztőségébe, Géza ugyanazon év augusztus 1-jén szegődött el a váradi teátrumhoz. Szinte egyszerre kezdték a pályát. Aztán hamar egymásra találtak, összebarátkoztak. Később Nagy Béla is eltöltött a színházi pályán huszonöt esztendőt.
Épp szeptember 27-én volt egy éve annak, hogy útjára indult ez a könyv, a Thália ölében. Ekkor mondta Géza Nagy Bélának: szeretné, ha életrajzi kötet készülne róla. Két hétig tartott az úgymond elutasítási folyamat. Nagy Béla ugyanis épp nyakig benne volt egy másik munkában. Emellett az ötven év ismeretség, barátság is ránehezült. Géza avval zsarolta: „Bélám, én csak hozzád tudok igazán őszinte lenni.” Tizenkét beszélgetésük volt. Valóban nagyon őszintén beszélgettek, Gézát néha még az indulat is elsodorta. Aztán húzott dolgokat a szövegből, de az őszinteség megmaradt. Egy szó, egy mondat nincs benne, amit Hajdu Géza nem hagyott jóvá. Ez az ő könyve, ő határozott mindenről – külsőleg-belsőleg egyaránt, a tartalomról, képanyagról, a kötet formátumáról, a betűtípusról. Aztán egyszercsak kész lett. Nagy Béla megemlítette: tudta, hogy nem mindenben értenek egyet, a semleges újságíró szerepét nem vállalhatta. Helyenként hangot is adott véleményének a könyvben.
Később visszakanyarodott a beszélgetés az első szerepekhez. Hajdu Géza szívének kedves volt Duzzogh, az egyik ördögfióka a Csongor és Tündében, majd Arany János megformálása a Mécsfényben (Arany és Petőfi levelezése). A fordulópontot Nagy Endre A miniszterelnök című darabja hozta, melyben Benke Dániel szerepét játszta. Először ugyan Cseke Sándornak szánták a szerepet, majd Balla Miklósnak ajánlották, aki erősen ódzkodott a sok szövegtől. Végül Hajdu Gézára osztották a szerepet. Kirobbanó siker lett az előadás, amelynek rendezője, Szabó József, azaz Ódzsa „rájött, hogy ő a legnagyobb rendező”. És arra is, hogy fölfedezett egy zseniális fiatal színészt, aki nem más, mint Hajdu Géza… Amikor először játszott Csurka-darabban, Az idő vasfogában, jó élmény volt, hogy a szerző megnyílt előtte és büszke volt a játékára. Emlékezetes játék volt a Bolha a fülben című Feydeau-komédia. Farkas Pistának remek ötletei voltak. Imádták a nézők az előadást. „Nem is emlékszem ilyen zajos sikerű előadásra, mint amilyen ez volt.”
A következő téma a Kortárs Színpad ’71 volt. Fiatalok, lelkesek voltak a Kortárs-tagok, és vágytak a tudásra. Színházi módszerekkel dolgoztak az amatőr együttesben. Jó néhányan színészek lettek közülük. Aztán a rendszerváltás után társulatigazgatóvá választották Hajdu Gézát. „Onnantól kezdve megszűnt a fiatalság. Át kellett gombolni a mellényt. Akkor kezdtem öregedni. És azóta Géza bácsi lettem…” Egyébiránt sok sikeres előadás volt a direktorsága idején, többek között a Hegedűs a háztetőn. De néha az is baj, jegyezte meg, ha valaki jól csinál valamit…
Fantasztikus barátságok születtek az ötven esztendő alatt. Például Novák Ferenccel, Tatával. Mesébe illő találkozás volt. ’90 áprilisában avval toppant be hozzá a titkárnő, hogy érkezett két úriember Pestről. Az egyik a Honvéd Együttes igazgatója volt, a másik a művészeti vezetője, vagyis Novák Tata. Megörültek egymásnak. Ennek a találkozásnak köszönhetően rendezte meg Novák a Rock Passiót. Csodás előadás lett, a csíksomlyói nyeregben is játszották. Rávették a remetét, hogy harangozzon nekik a Salvatore kápolnánál.
A színház nem csupán bekönyökölt az életükbe
És hogy a család hogyan bírta mindezt? Nehezen. A színház nem csupán „bekönyökölt” az életükbe. A színház volt az életük. Hajdu Géza hitvese, Körner Anna, vagyis Nusi a színház súgója volt. Emellett hosszú éveken át szép sikerrel játszották együtt a Mikszáth Kálmán különös házasságai című előadást. Nusival mindig nagyon jókat tudtak veszekedni a színházról. „Isteni gondviselés, hogy a fiam nem lett színész. A kudarcot nem tudta elviselni.”
A legnagyobb elismerés a közönség szeretete. No, meg a kollégákkal való kapcsolat, az ő elismerésük. „Nagyon szeretem a fiatalokat. Aljas módon figyelem őket és drukkolok nekik. Boldog vagyok, ha látom a fejlődést, az ívet, hogy honnan hová tartanak.
Hogy mit adnak a fiataloknak útravalóul? „A kudarcok miatt nagyon el lehet keseredni. Ezen túl kell esni. Falra tudnék mászni a negatív beállítottságú emberektől. Ha ilyen emberrel beszélek, jön, hogy keressem, milyen kötéllel akasszam föl magamat. A színészi pálya hosszú, annyi minden belefér. Szép és vidám pillanatok, meg csúfak is, vidám és jó dolgok is. Ennél a pályánál nincs szebb a világon.”
Nagy Béla a könyvbemutató végén hozzáfűzte: ha ez az interjúkötet tetszeni fog az olvasóknak, az a Hajdu Géza érdeme. Egyébként a kötet szerkesztője a könyvben monografikus igénnyel szemlézi öt évtized munkásságának sajtóvisszhangját, az interjúk, visszaemlékezések mellett ezek is megtalálhatók. A szép kivitelezésű tipográfia Voiticsek Ilona és Voiticsek Árpád munkája.
Emléktárgyak a páholyzsebben
A jó hangulatú beszélgetés után a résztvevők a páholyzsebben szervezett kiállítást is megtekinthették, ahol az emlékezetes szerepek fényképanyaga mellett a legfontosabb kitüntetéseket, kabalákat, premier-ajándékokat lehetett megszemlélni. A Thália ölében című kötetet egyébként a színház jegypénztárában is megvásárolhatják az érdeklődők, ára 50 lej.
Díjak és Szigligeti-gyűrű
Az est Szép Ernő Lila ákác című színművével folytatódott, amely nemrégiben elnyerte a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának legjobb előadásért járó díját. A Botos Bálint által rendezett produkció megekintését követően megtartották a társulati díjátadó ünnepséget, amelyen Bozsódi Nagy Orsolya konferált. Aranybérlettel jutalmazták Veres-Kovács Valériát, aki több, mint negyven éve hűséges nézője a Szigligeti Színháznak. A legszorgalmasabb önkéntesnek járó tortát Trubács Vivien vehette át. A társulatok szavazatai alapján a színházi háttérdolgozóknak járó Kulissza-díjat Nosz Botond fővilágosító kapta. Aranyszilva-díjjal jutalmazták Ghent Adrien fodrászt. A nézők online szavazatai alapján az idei év közönségdíjasa Hunyadi István színművész lett. A társulati tagok döntése alapján a legígéretesebb 35 éven aluli színművésznek járó Földes Kati-díjat Trabalka Cecília vette át a díj előző tulajdonosától, Román Esztertől.
A legjobb bábművész díjáról Rusz Csilla pedagógus döntött, aki beszédében kiemelte, egyértelmű volt számára, hogy az a művész kell kapja ezt a jutalmat, aki a lehető legjobban tudja tolmácsolni a bábszínház üzenetét, és életet tud lehelni az élettelen tárgyba. A díjat Hanyecz-Debelka Róbert, a Lilliput Társulat tagja vehette át. A Nagyvárad Táncegyüttes legjobb táncosának választott Brugós Sándor Csabát a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Szép Gyula, az erdélyi magyar táncházmozgalom kiemelkedő alakja méltatta, kiemelve Brugós azon képességét, hogy hitelesen tudja az egyes tájegységek jellegzetességeit színpadra vinni, mindemellett színpadi jelenlétében is kiemelkedőt alkot.
A Szigligeti Társulat Nívódíjait egy háromtagú zsűri ítélte oda. A Cristian Ban színházrendezőből, Zsigmond Andrea színikritikusból és egyetemi oktatóból, valamint munkatársunkból, Fried Noémi Lujza újságíróból álló csapat a legjobb női mellékszereplő díját Trabalka Cecíliának, a legjobb férfi mellékszereplőnek járó jutalmat Kiss Tamásnak ítélte oda. A legjobb férfi főszereplő díját Tőtős Ádám vehette át, a legjobb női főszereplőnek pedig Tasnádi-Sáhy Noémit és Román Esztert választotta a zsűri.
Színészi alázat szolgai magatartás nélkül
A díjátadó ünnepség az Életmű-díjjal folytatódott, amelyet idén Dobos Imre kapott. Kiss Törék Ildikó laudációjában kiemelte: „Ha valaki fellapozza szerepeinek listáját, csak a nagyváradi színpadon eltöltött évek során megannyi kisebb-nagyobb alakítás fémjelzi színészi munkásságát. Egy színész, aki soha nem elégedetlenkedett, aki a legkisebb szerepből is emlékezetes pillanatot tudott teremteni. Dobos Imre jellemzője a színészi alázat, anélkül, hogy ez bármiféle szolgai magatartást jelentene, ellenkezőleg, minden, akár nyúlfarknyi szerep is fontos volt számára, és ily módon az előadás meghatározó részévé vált. Dobos Imrét az örök derű jellemzi. Miközben pontosan készül minden szerepére, nem veszítette el rácsodálkozását az életre, a mindennapok szépségeire. Még életének tragikus perceiben is ez a fajta életérzés segítette át a nehézségeken.
Dobos Imre az őt követő színésznemzedékek számára is példa. Soha nem magamutogató, mindig az adott színházi pillanat megteremtésén munkálkodik színésztársaival és a rendezővel együtt”. A méltatást Tasnádi-Sáhy Noémi olvasta fel, a díjat Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója és Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője adta át.
Egy boldog ember
A gálaest zárásaképpen Hajdu Gézát szólították színpadra, akit pályakezdése ötvenedik évfordulója alkalmából Dobos Imre, Novák Ferenc, Novák Eszter és Czvikker Katalin is köszöntöttek. Czvikker Katalin főigazgató méltatásában kiemelte: „Géza bácsi, ahogy a mindennapokban emlegetik fiatal kollégái, az elmúlt 50 évben olyan szervesen beépült Nagyvárad kulturális környezetébe, mint láthatatlan szellő a nyári napsütésbe. Jót tett mindannyiunknak, nemcsak tehetségével, de emberségével is. Ha olvasott, tanult valamit, alig várta, rohant, hogy megoszthassa másokkal a szépséget, örömet, boldogságot, amivel találkozott. A hivatás és küldetéstudat volt számára a legfontosabb. Mindenkihez volt és van egy jó szava, a társulatba frissen érkezett fiatal színészeket rendszerint ő látta-látja el jótanácsokkal. (…) Drága Géza bácsi! Emlékszel-e még? Nem is volt olyan rég, amikor 1966-ban felvételiztél a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe, ahová elsőre felvettek. És villámgyorsan elteltek az egyetemi évek, és te már ott állsz a vizsgaelőadáson, és szorongva várod azt, hogy hogyan tovább. Gárdonyi Géza A lámpás című darabját játszottátok az utolsó, 1969-1970-es évfolyam végén. Taps, meghajlás, és az öltözőbe érve épp csak lemostad a maszkot, amikor a hangosító teljes erőből beadta Karády Egyszer csak mindennek vége lesz című dalát, és közben a műszak elkezdte a díszlet szétverését kalapáccsal, baltával, és te úgy érezted, mintha egy temetésen, a koporsón dübögne a föld, a göröngy. Sírtál, mert lezárult egy korszak, és aztán megint boldog voltál, mert Nagyváradra szerződhettél. A vásárhelyi négy év után, amikor a Tulipán Bandiban vagy a Muskátliban egy üveg sör mellett megpróbáltad megváltani a világot, de főleg az erdélyi magyar színjátszást, nem gondoltad volna, hogy ilyen gyorsan elrepül ez az 50 év. Voltak rossz, jó és szép emlékeid, de mi mindannyian, veled együtt csak a legszebbeket őrizzük meg szívünkben. Isten éltessen, Hajdu Géza! Isten éltessen, Géza bácsi! És tartson meg nekünk még nagyon-nagyon sokáig!”.
Novák Eszter édesapja, a kilencvenéves Novák Ferenc köszöntőlevelét olvasta föl. Ebben szó volt arról, hogy Novák Tata harminc éve, már első beszélgetésükkor tudta: örökre szóló barátságot kötnek Hajdu Gézával. Így is lett. Tudtak együtt nevetni, mérgelődni, poharazgatni. Várad az élet egy felejthetetlen emlékű szakasza Novák Tatának is. Hajdu Géza pedig a családjához tartozik.
Az ünnepelt pályatársai körében köszönte meg a közönség szeretetét, a vezetőség támogatását, a munkatársak és családja odaadó szeretetét. Kifejtette: meg kellett dolgozni azért, hogy a közönség megismerje, és belopja magát a nézők egy részének a szívébe. Köszönetet mondott Czvikker Katalinnak, aki mindent megtett annak érdekében, hogy az életrajzi kötet megjelenhessen. Hajdu Géza hangsúlyozta: kollégák nélkül a színpad nem ér semmit. Nagy tisztelettel és szeretettel kell viszonyulni egymáshoz. Nincs más megoldás. Rendkívül nagy hálával tartozik feleségének, Körner Annának, Nusinak a sok jóért és biztatásért. Mikszáth Kálmán szavait kölcsönözve búcsúzott: „Méltóztassanak hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert.”
A díjátadó végeztével a színház hivatalosan is megnyitotta a 2020/2021-es, jubileumi évadot, amely során a színház fennállásának 120. évordulóját ünnepli a város és a nézőközönség.
Címlapkép: Vigh László Miklós
