Egy könyvért, egy olvasóért is
Mostanában folyamatos versenyfutásban vagyok a könyvekkel, és a deficitem egyre csak nő, tör a frász, hogy a nyakamra küldik a Valutaalapot vagy valakit Brüsszelbõl, hogy ez így nem mehet tovább. Valamit kezdeni kell az olvasatlanul tornyosuló kötetekkel. Ráadásul éppen az olvasástól nem jut időm olvasni, mert amit meg kell szerkeszteni, azt meg kell, utána meg már fárad a szem, meg kupaszerda, meg kupakedd, az is kell nézni ugyebár.
De miközben a lelkifurdalás ismerete velem kel és fekszik, látva a mind magasabb halommá nőtt elolvasatlanokat, valamiféle kellemes várakozás is van bennem, mint az éhségsztrájkot abbahagyó szakszervezeti bizalmiban, aki négy nap koplalás után betér egy két Michelin-csillagos étterembe.
Kíváncsian várom előételnek a tavalyi Nobel-díjas kínai szerző, Mo Yan Szeszföldjét, hetek óta teszem-veszem Tompa Andrea Kolozsvár-regényét, a Fejtől s lábtólt. De sietnem kell Szvoren Edina Pertujával, mert decemberben jön a Törzsasztalhoz. Az is lehet, hogy Valachi Anna könyvével kellene kezdenem, amely József Attila asszonyairól szól, belelapozva emlékeztet Péter Zoltán hasonló munkájára Ady asszonyairól.
És akkor a költőkről még nem is szóltam. Érdemes a kocsiban verseskönyveket tartani, az autó az olyan, hogy néha van pár perce az embernek, és akkor ott verseket is lehet olvasni, ha már nem olyan érdekes csak úgy bámulni ki az ablakon. Lehet például olvasni Varga Melinda Űrezüstjét, mostanában azzal autózom, egy nyolcvanhat másodperces piros lámpába belefér egy vers. Másfél percbe sok minden belefér.
Szerintem valahol elrontunk mi felnőttszerű lények valamit, ezért olvas olyan kevés gyerek, fiatal. Elrontjuk azzal, ha nem tudjuk elhitetni, hogy ez nem unalmas időtöltés, olvasni jobb, mint fészbúkozni.
Azt hiszem, a felnőtteket is vissza kellene szoktatni az olvasásra, persze a felnőtteknek soha nincs idejük semmire, mert annyi fontos dolgot csinálnak azért, hogy életben maradjanak. Lehet, még az írókat is vissza kellene szoktatni az olvasásra, hogy ne csak írjanak. De az én vesszőparipám mégiscsak az, hogy a gyerek és/vagy fiatal kezdjen végre olvasni, annak ellenére, hogy iskolába jár, ami a jelek szerint sokak esetében az egyik komoly akadálya annak, hogy a gyerekember olvasásra adja a fejét.
Tegyünk valamit a könyv ügyében, gondolkodjunk, ötleteljünk, rövidítsük le az utat a könyvek és a ma még nem olvasó vagy keveset olvasó emberek között. Úgy hiszem, a kultúra terjesztésének, támogatásának ez az alapfoka, kevésbé látványos, de betűről betűre vezet a siker felé. Egy könyvért is érdemes, egy olvasóért is érdemes.