Arról, hogy mi a normális (részletek)
VI.
Körbe-körbeszaladunk az asztal körül, kezemben seprű, csapkodok veszettül, a nővérem kacag, és menekül. Hevességemben leütöm a csillárt, ez büszkeséggel tölt el; hiába a nővérem a nagyobb, s erősebb, megmutattam, hogy tudok én is valamit. A csillár darabkáit ijedt egyetértésben összeseperjük.
A seprűvel!
Szüleim napokig észre se veszik a változást. Csak ne lépett volna bele apám mezítláb az udvaron eldobott szilánkokba…
– Hoztál/e valami majminát? – kérdeztem éppen anyámtól.
– Még mit ne, fiam!
Tudom, hogy hozott. A “majmina” egyébként selypítő időszakom reminiszcenciája, az édességet jelentette akkor. Azóta is. Szüleim akkoriban nevettek rajta. Azóta is.
Bejön apám, egykedvűen kipiszkál néhány szilánkot a lábából, s azzal beküld a nővéremmel együtt a szobába, hogy gondolkozzunk, ki törte el a csillárt. A majmina ügye megoldatlan marad.
Gondolkozunk hát, s szórakozásul hintázunk a széken. Mielőtt ebből baj lehetne, bejön apám, s néhány napra eltilt a kedvenc szigetecskénktől, imádott fájával együtt. Nővérem oldhatja a mértanfeladatokat, én nézhetem, s lógathatom az orrom. Engedély van rá. Bámulom ténykedését érdeklődéssel, böngésző figyelemmel.
– Milyen tételt használsz, Pitagorász, vagy Protagorász ?
– Pita! – válaszolja a nővérem tüntető szűkszavúsággal.
– Akkor jó !
Hálásan rám mosolyog, értékeli beleegyező érdeklődésemet.
Szívesen segítenék, ha úgy gyorsabban telne az idő. Néha nagyon szíves tudok lenni…
– Na, tudjátok már?– szól be apám az ajtón.
Beismerjük, hogy nem, s tovább matekozunk. Én közben gondolatban a szigeten járok; nővérem rájön erre, szemrehányást tesz, aztán csatlakozik hozzám.
Ibolyát szedünk a kecskéinknek, s szemlesütve átadjuk nekik. Felmászunk kedvenc fánkra, hogy gyakoroljuk a leesést. A jobb startolási lehetőség érdekében építünk az ágak közé egy kis kulipintyót.
Én Tarzan vagyok, fejem fölött elrepül a nikkel szamovár…
…Ezt ha tudná, Pszichiáter elmosolyodna…
A látóhatáron feltűnik az ellenség, gyorsan lövészárkokat ásunk. A nővérem piheg. Fejünket összetámasztjuk, úgy mosolygunk egymásra. Szánk a fülünkbe lóg. Megduzzadnak a vizek, az ellenség hasztalan evickél. A szirének elégedettek lehetnek.
– Gyertek, fürödni megyünk! – szólít apám megenyhülten.
Mi maradunk, tovább matekozunk. A fa alá szénát hordunk, körtáncot lejtünk benne, kiköltjük a hangyatojásokat. Cserébe ecetet kérünk, édesanyánk háztarására gondolva. A hangyakirálynő nagyon jószívű, de csak három hangyabajuszt tud adni, amit csak meg kell dörzsölnünk, ha bajba jutunk. Ajándékát gondolkodás nélkül visszautasítjuk, mert mi sosem jutunk bajba. Csak a seprűt kell távol tartani tőlem.
– Né, mit találtam! – jön be apám, csöpög a víz róla; egy csillárt tart kezében, az is csupa víz.
Anyám kinyitja az ajtót, kiterel a konyhába, leülünk a díszebéd mellé. Ünnepelünk. A félbehagyott mértanfeladat megsértődik. A pohárköszöntő helyét csillárköszöntő veszi át. És mulatunk, mulatunk… Abba se tudjuk hagyni. Én énekelek. Fülem befogom, hogy ne halljam a hangom. Szemem tágra meresztem, hogy ne csodálkozzak.
Aztán kitódulunk az udvarra, ott folytatjuk. Az udvar ennek örül; békés, nyugodt hely; rusztikus, vagy valami hasonló. Csupa tyúk, ennek folyamodványaként tyúkszar; szétszórt kukoricaszemek; sorsukat az eldobatásban nyugodtan tűrő, kivájt tökhéjak; szétkapirgált burjánkupacok. Odébb a disznó, ólastul, folyamatos röfögéssel.
És mi. Tökély.
Megérünk egy misét, nemde?
Vidáman körbeugráljuk az udvart, több/kevesebb sikerrel kikerüljük a tyúkszarokat. Én az éneklés miatt hátrányos helyzetben vagyok, ami pont nekem való.
Apám hirtelen megáll, szedelőzködik, menni készül.
– Hova mész? – érdeklődünk a nővéremmel.
– Ne kérdezősködjetek annyit! – szól ránk anyánk.
Hangja fagyos, mintha jégkockát nyelt volna.
Nem tudjuk, mire vélni a dolgot, értetlenkedve kotródunk vissza a cserbenhagyott mértanfeladathoz. Már nem esik jól a fáramászás: fájnak a bordáink.
Bánatomban újra kézbe veszem a seprűt, a nővérem dadogva körbeszalad. Aztán leülünk, s tanácstalanul nézünk egymásra. Valamit nem értünk, s azt sem tudjuk, mit. Bennem motoszkál valami, hogy apám és anyám…, de akkor nekünk miért nem…? Nem bíznak meg? Miért titkolóznak? Mit?
– Te menj játszani!– mondja anyám nekem. Vasal, haja az arcába lóg, az ing gőzölög. Anyám gőzvasalót használ, mert az jó; annál már csak a mikrohullámú sütő jobb.
Mielőtt meggondolhatná magát, elszaladok, meglepetésemet lenyelem. Csak a szigeten veszem észre, hogy valamit otthon felejtettem: anyám figyelmeztetését, hogy nehogy megint a szigetre menjek.
Az ágak közt megnyugszom. Kifütyörészem zavarodottságomat. Van belőle elég.
Ej, hagyjuk…!
VII.
Időnként belibbent hozzám Fehérke, kizavart mélyfúrásomból. Hasztalan próbáltam ebben a “néhában” valami rendszerességet felfedezni. Hozott valamit, pár percre leült mellém, de sosem maradt sokáig, mert tudta, hogy velem nem érdemes.
Egyszer jöttében beterelgette maga előtt Fárit, és a bátyját, Bélát is. Rosszat sejtettem. Azt hiszem, ők is. Sápatagon álltak meg mellettem. Látszott rajtuk, hogy jöttek, de már mennének is. Könnyítésül sebtében elmagyaráztam nekik, hogy persze jól vagyok, az ágyam fasza, a kaja, meg minden…
– Te tényleg meg akartál…? – kérdezte Fári tétován. És miattam? Ne haragudj rám.
– Á, én, ugyan…dehogy…
– Hogy lehet ilyesmit elkövetni? – robbant rám Béla. Zsebéből előkotort egy papírlapot, a Fárinak hátrahagyott levelemet, s megkérdezte:
– Hogy lehet ennyi hülyeséget összehordani? Szemrehányó hangon olvasni kezdte:
„Kedveseim!
Ezennel bejelentem, hogy az élettel kötött szerződésemet – még a záróparagrafusokat is – semmisnek nyilvánítom. Akinek nem tetszik, nem inge.
Pokol– okol– dalol– kukul
Pokol– okol– lakol– fakul
Hosszú szárú laboda
Nem termettem dologra
Hosszú szájú babona, kinek kell a pagoda?
Minek nekem pagoda, elnyel majd a kaloda…
Te Béla, menj ki a kertbe, s akaszd fel a szegre a fejem. Ja, mielőtt kimész, vágd le, késsel, vagy fejszével, akár láncfűrésszel, de azt se bánom, ha kitalálod a láncfejszét, s azzal.
Szegen lógó kis fejecske mit akar vajon?
Ha nem volna ilyen majom, megmondaná, Isten bizony!
Zsonglőr szívem zsong a házzsongárdi zsongásban. Betoppan Izsong (keresztnevén Béla, de az ide nem talál), az összes zsongnak a feje, azaz az I–je. Ha ő kiadja a parancsot, akkor zsong, lőr, ráz, dvá, tri (…), továbblépve hosszas krákogás a végső tiszteletadás jelképeként.
Igy lőrködök, mikor valaki beinti, hogy most már levehetem a fejem (tenyeremet melegíteni…), majd a hónom alá kapom, hogy bánatosan seggbe rugódhassam a pár k–kat. Még megcsókolom a herpeszt az I szárán, aztán már foghattok is neki sepregetni, szappant osztogatni.
Eccóval így, eccó nélkül…
…különben is távozhat mindenem. “
Önkéntes felolvasónk elhallgatott, száját facsargatva összegyűrte a lapot.
– Ezt tényleg te írtad, tényleg ezt akartad? És miattam? – nézett rám Fári világnyi fájdalommal a szemében.
– Hogyne.
Most mondtam volna el, hogy hülye lettem volna épp miatta…, csak akkor úgy éreztem, hogy kifogytam, s egyszerűen nem tartottam érdemesnek pótolni magam. Szinte kapóra jött, azaz kapóra ment el…, egy kalap alatt, gondoltam, de ahogy most újra megláttam, rájöttem, még az is hülyeség, hogy visszaszerezni őt. Isten ments, inkább magamat kéne visszaszerezni tőle, ha ez már nem történt volna meg az által a kis affér által. Mert annál nem volt több, legalábbis a mostani értékelésem szerint. És ez nem azt jelenti, hogy “felborult az értékrendem” (ilyen kifejezést én nem vállalok, szükségét érzem, hogy idézőjelbe tegyem), hanem inkább azt, hogy most állt lábra. Becsszóra mondom, komolyan veszem magam, de ennek is megvannak a határai. Az egyik ilyen határ Fári. Egy ideig játszottam a megrögzött határátlépőt, aztán ráuntam, mert hiába volt illegális az átlépés, semmi bajom nem származhatott belőle: így oda az izgalom. Ezt még tetőzte Béla.
Még toporogtak egy ideig, semmi értelmeset nem tudtak kinyögni, mikor erre nagy nehezen rájöttek, kapták magukat, s kiindultak a teremből. Nem nyújtottak valami szívderítő látványt. Érezhették, hogy nem sok értelme volt idejöttüknek, de azért megpróbáltak győztesen visszavonulni. Szívesen szolgáltatnék nekik dobpergést, zászlólengetést, éljenezést, csakhogy lássák: megadom mindenkinek, ami jár.
Béla tudálékos, “én megmondtam előre” mosollyal nézett húgára, aki az ajtóból visszafordult, s megkérdezte, hogy van-e szükségem valamire. Nem, nincs, azaz mégis, K.K.-ra, vagy Sipire, kicsit meglepődtek, na jó, szervusz. Viszlát, köszi, hogy eljöttetek. Löktem a szöveget.
Ajtócsukódás, léptek távolodása, távolodás. A lépcsőfordulóban még utolérném őket! Legalább még egy pillantás Fárira, egy kézfogás Bélával, mindezt elfelejtettem, ők is el. Ugyan…! Elhúztam a szám és maradtam.
VIII.
Kopásnak indult magamat pátyolgatom ágyam fölé akasztott pátylével. Ez megnyugtat. Üzemzavar helyett mechanikus emelkedettség, mámor. A technika be-benéz hozzám, ékszíjat hasít a hátamból, azzal hajtja magát, halad. Nem tétovázik, az az én dolgom. Egyiké a munka, másiké a megosztás; így áll össze a rend, dolga, hogy lelke legyen mindennek, magának is. A precizitás a rend városi rokona. Ide különösképp befészkelte magát. Nyugodtan rábízhatom magam, ezt különben el is várja. Házhoz szállítása ingyenes, nekem csak a házat kell biztosítanom. Fizetségül maximum újra odatartom a karom, ennyi igazán kitelik tőlem, és ő nem mulaszt el megdicsérni. Ha ezt zokon veszem, a technika kinevez antitalentumnak: várva várt száműzetés. De a kinevezést csak tőle kaptam
Lerángatnám ezt a sok bizbaszt innen az ágyam mellől. Aztán mégse teszem, inkább Sipire gondolok, és K.K–ra. Sipi, a csirke véletlenül került hozzám, és jó barátommá avanzsálódott. Gyakran simogattam a tokáját, és meséltem neki. Tudom, ez nem fog megváltozni. Esetleg annyiban, hogy ő idővel tyúkká válik, de mesélni azért nem fog nekem. Úgy látszik, szeretem az egyoldalú dolgokat.
Sipi igazán megértő társ, megnyugtatóan jól egyezünk. Tudja, hogy fontos számomra, vigyáz is magára, eszik rendesen. Példát vehetnék róla. Reményeim szerint egy hosszú dinasztia első tagja ő, a folytonosságról alkalomadtán gondoskodok. Csak majd igyekezzenek az utódok is, mert Sipi magasra tette a mércét. Szerintem ő a legtehetségesebbek, a legjobban sikerültek közül való. Ha merném kockáztatni, hogy bemutassam a nagyvilágnak, biztos nagy feltűnést keltene, rengeteg hódolója akadna. De ismerem a lelkialkatát, tudom, hogy ez nem tenné boldoggá. És én szívemen viselem a sorsát, akárcsak ő az enyémet. Úgy érzem, megfelelünk egymásnak, elsősorban azért, mert teljesen önzetlenek vagyunk, igyekszünk egymás titkos vágyait is kielégíteni. Ebben nincs semmi furcsa. Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. S hogy ezt egyesek nem tudják megérteni? Korlátoltságukat csak sajnálni tudom.
Príma társaságot szolgáltat K.K. is. (K.K. a kedvenc kutyám fedőneve, de ezt más nem szabad tudja). Jól lehet szórakozni vele, kacagni is lehet rajta, az én köreimben ez nem a jólneveltség hiányának a jele. Esetleg a jólneveltség jelének hiánya. Azt hiszem, elmondhatom, hogy K.K. az én sajátos igényeim szerint volt teremtve. Ha kutya lennék, megpróbálnék csupa olyan kölyket a világra hozni, mint K.K. is, általuk tán sikerülne megreformálni az embereket. Kutyám kész kincsesbánya, azzal a kincsesbányákra nem jellemző tulajdonsággal, hogy kifogyhatatlan. És ami a legjobb benne, hogy ettől nem lett nagyképű. Pandora szelencéje nincs a hátára bogozva, bár a tüzet ismeri. A szemeiről legendákat mesélhetnék, de nem akarom, hogy nyilvánosság elé kerüljenek. Ha öreg lennék, azt mondanám, hogy ő a legfőbb vigaszom öreg napjaimra, így csak elhagyom az „öreg”-et. Cinkostársam, amit a legnagyobb örömmel vállal. Míg otthon voltam, naphosszat lógtam vele. Valahányszor megláttak a szomszédok, biztos megjegyezték magukban: Már megint mennek. Nem úgy, hogy „már megint a kutyájával megy”, vagy „a kutyával megy megint”, hanem csak egyszerűen: mennek…
És mi tényleg mentünk. Elöl én, mögöttem ő, máskor hátulról ő került előre, s én maradtam egy kicsit hátrább, hanem pedig fej–fej mellett haladtunk, mint a szerelmesek. Igaz, ő nem hajtotta vállamra a fejét, nem is csókolóztunk.
Megnéztünk magunknak mindent, meg is ugattuk, ami nem tetszett. Ha most itt lenne, pár közös ugatást biztos beinkasszálna ez a hely, Mr. Doktor, esetleg Miss Fehérke is. Nekem egyedül nem megy, szaporátlan. Sipi se lenne elégedett a dolgokkal, s ha ők nem, én sem.
Milyen jó triót alkottunk is mi hármasban… Megkaptam tőlük mindent, amire szükségem volt, cserébe én is megadtam neki mindent. Most hiányukban az az érzésem, mintha otthon felejtettem volna valamit magamból.
IX.
Azt is mondhatnám, hogy Béla fontos szerepet játszott az életemben, legalábbis megpróbált fontos szerepet játszani, igaz, rosszul. Ő ugyanis elhatározta, hogy megvalósítja azt, amit Fári meg se próbált, s amiről a szüleim már rég letettek: úgymond észre téríteni engem. Valahányszor közelembe került, rám szállt. Nagyon tudta, mit akar, ami egyébként örök formája volt, ezért is neveztem el Perspektívusznak. Ettől persze megutált, de én se kezdtem jobban szeretni. Jellemzéséhez hozzátartozik, hogy mindenbe beleütött orra van, ez megadja egyben az orra jellegét és a jellegét.
Léteznek olyan energiadúsított példányok, akik csak azért bánnak szőrmentén mindenkivel, hogy bánhassanak mindenkivel. Ez annyira sajátjuk, mint az örökös „hagyd, majd én” mosoly. Marmagasságuk ide, s tova, a fül egy kissé, a szőrzet egyébként is, a fogazat nemcsak. A fajta jellemezve van, az esetleges hiányosságokért a reklamációt a szerkesztőségbe kérem.
Perspektívusz is ilyen, vagyis több-kevesebb.
Bőséges volt vele a kapcsolatom, akár a mindennap magamhoz vett táplálékmennyiség, és szintoly kimerítő. Tőle való esetleges elkülönülésem egész emberi fajom erkölcsi elesettségét jelképezné, ezt pedig semmiképp sem vállalnám. Ennek tudatában van a kutya eltemetve. Nem csoda hát, hogy nem merek megfutamodni előle, pedig olyan hatással van rám, mint pipének a szaxofon.
Ilyeneket szokott kérdezni, mint:
– Már megint elnézted magadnak, hogy hülye vagy? Nem mondasz semmi újat azzal, hogy mélyen vagy! Olyanja van már mindenkinek, raktáron is!
Erre illett nem felelni. Ne adj Isten, hogy tiltakozzak.
– Vedd már számításba magad!
Na igen, ilyen egy Perspektívusz-féle dömping.
Egyszer mégis kibújt belőlem a kisördög, s vitába szálltam vele:
– Igyekszem én! – próbáltam menteni a menthetetlent.
– Az nem elég!
– Kinek?– kérdeztem.
Rám nézett. Egyéb nem, de ez épp elég volt. Semmi jót nem jelentett, ha kezdte ilyen tömören kifejezni magát. Azt jelentette, hogy kijött a sodrásból. Eddig szőrmente volt csupa emberszeretetből, de hányavetiségem következtében ennek kalapot inthettem. Már épp készültem bedobni a törülközőt, de a viharfellegek szinte hamarabb szétoszlottak, mint ahogy illik hozzuk. Fári jóvoltából úsztam meg a dolgot, aztán szerencsémre nemsokára bekerültem ide.
Perspektívusz nagyon sajátosan értelmezte a haladás fogalmát, de legalább értelmezte. Haladó koncepciójának megfelelően táplálkozott, nemzett gyereket, mérgelődött, piszkálta az orrát. Bugyellárisa buksza, különben is üres, megtelni valahol ott fog, ahol az egyenesek találkoznak. Az ilyen emberek döntik meg az euklidészi geometriát: lehet az egyenes görbe, a kör laposra gyötörve.
Perspektívusz kezdetben vala, akár a sötétség, de amióta erre rájött, azóta csak lenni fog. Kikerüli az öregséget, így lesz ideje búcsút inteni fiatalságának. Élete jó úton halad, ő maga sajnos nem. Előremutatósága tiszteletet kelt, és bonyodalmat arat. A tisztelet örök, a bonyodalom ennek a felsőfoka. A por fölkeveredett, azóta hinteni lehet. Perspektívusz ebből varázsolt alkalmi tőkét. Azóta puszipajtás az élet zamatával, el-elkíséri promóciós útján. Közben beindított egy Elhasznált Lélegzet Nagykereskedést, hogy ezzel is sújtsa a pápai átkot, miáltal átlépte saját nemlétező korlátait. Azt reméli, hogy az idő nem tudja megelőzni. Nocsak, remélje…
X.
Igyekszem megfelelni a nem létező követelményeknek és a fel nem tett kérdéseknek. Ez egészen lefoglal. Szivarszünetre se jut időm. Akadémikusi szinten próbálok intézni mindent, nem azért, mintha úgy jó lenne, hanem mert máshoz nincs keret biztosítva. A mohóság pedig ártalmas, és nincs benne tudományosság: még az egyébként nagy szabadságot élvező íróknak sem ajánlják, nemhogy nekem. Az írók a király bolondjai, csak éppen egyre kevesebb a király, s azok se nagyon szeretik már a bolondozást. Én ha tehetném, kötéltáncos lennék egy társulatban, de mostanában a kötélnek is híjával vagyunk, hacsak be nem cserkészek néhány kötélidegzetu embert, amire sajnos kevés az esélyem.
Próbálok jól helyezkedni, de nagyon kevés a szabad hely, a jobb szerepek mind gazdát leltek már. Nem fogok halálkomolyan röhögni, hiába várná el a rendező. A rendezőnek mindig túl sok az elvárása, ezért lehet semmibe venni nagy részét, a többivel meg valahogy el lehet bánni. S hogy ezt az illetékes zokon veszi? Legalább vele is történik valami, nemcsak ő történtet másokkal valamit folyton. Ezt egyesek esélyegyenlőségnek nevezik, de nem tudják, mit beszélnek. Kár több szót vesztegetni rá, igaz, az eddigiek se hoznak hasznot. Ilyen beismerést csak a politikusok nem tesznek, az olyan lenne, mintha maguk alatt vágnák a fát, ők pedig viszolyognak a testi munkától.
Laza, átmeneti kapcsolódásokban gondolkodok, amelyek nem kötnek le túlságosan, és nem is oldják fel kötelékeimet. Valahová tartozni majdnem annyit tesz, mint adósnak lenni magammal, amit sosem lehet leróni. Ezt az érzést próbálja belém csöpögtetni Mr. Doktor (az első napokban az ágyam fölé volt akasztva, onnan csöpögött), vagy tán csak felébreszteni, hiába próbálom tudtára adni, hogy a medvének se kell megmondani, mikor aludjon, s mikor ébredjen.
Mélyülő egeimet csinosítgatom üvöltésig menően. A zavart ma már csak magas áron lehet beszerezni. Már odáig jutottam, hogy passzivitásomat elcserélném egy ki agresszivitásra. A torzított fajtából. Kétlábgépes sietséggel. Egyébként is javaslom közteherviselésül. Mert nem szeretem a radikalistákat. Sem a listákat. Én az egyetemességgel vagyok megcélzó tempóban., mégsem eshetek abba a csapdába, hogy elhagyom a járt utat, mert olyan nincs. Úttörő vagyok, ez elég elavult módszer, de ay útnak törni kell, ha szakad. Immár kezemben a megoldás, mégpedig előzetes problémafelvetés nélkül.. Életem új értelmet nyer, de a veszítés sincs kizárva. Teszem mindezt könnyedén, a nem kívánt ínnyúlást elkerülve. Majdnem hobbyból. Szem előtt tartva magamat, mint nemes célt. Ezzel körvonalaztam utamat, már amennyiben a kör – vonal.
XI.
Hónapok óta üldöztük csótányainkat a lakásban, vagy éppen kerülgettük őket – persze ők is kerülgettek minket –, míg végül ritkaságszámba menő családi egyetértéssel döntöttünk kiirtásukról.
A döntést döbbent csend követte, lehet, hogy az egyetértés szokatlansága némította el ajkainkat.
Aztán váratlanul megbolydultunk, mert méhkas.
Ha Mr. Doktor ezt tudná…
Parancsszavak hallatszottak apám szájából:
– Te kirámolod a szekrényből a ruhákat, leányka!
A leányka el, rámolni.
– Fiam, te becsukod az összes ablakot!
Becsukattak.
– Nem kéne egyszer elmenni rovarirtóért? – hallottam anyám tétova javaslatát.
Apám lesújtóan nézett rá:
– Úgy Anyu, úgy! Azt hiszed, mindenki úgy van, mint te, hogy nem törődik semmivel!
Anyám megsemmisülten hallgatott, és én látni véltem, ahogy törékeny termete törik a tőkén, pedig egy mosónőnek két-három pohárral se sok.
Ez a morogva dialógus elég volt ahhoz, hogy homály kerüljön a rovarirtó ügyére, a bogártalanítás egyszerre másodlagossá vált. A további borús események alatt ki is nyitottam újra az ablakot, sőt, azt hiszem, a leányka is elrakta a ruhákat.
A történtekről egy krónikás ezt jegyezte volna fel:
„Váratlanul elsötétült vala a menny, nehéz föllegek gyülekeztenek, lőn nagy égiháború, és dergettek hosszasan, és az Isten nyíla belévagdosott sokakba”.
Aztán valahogy eltakarította magát a vihar, szüleim megenyhült homlokkal tekintettek egymásra, és elmentek megünnepelni a bekövetkezett jó időt. Apám felhágintott a biciklire, anyám kaján méltósággal megtelepedett hátul a tyúkrázdán, s azzal huss.
…És mi, meg a bogarak megkönnyebbülten felsóhajtottunk.
…Mr. Doktor pedig meglepetten nyakángatna, ha… De nem!
XII.
Nem maradt semmi, semmi más, kényszerben, zubbonyban élem az életem, csak az angyalok piszkálják orrukat az adventi fagyban. Vágás-szabdalta felszínem mélybe zuhan: felszínesség, díszként felaggatva az angyalok hadának cingili kórusa.
Összetöpörödve, zúzmarakarcokkal, beborult homlokkal, foggal és körökkel viszonyulok, visszanyúlok nemem elé, de ott már nem én vagyok a program. Bénán kuruttyolok, nehogy azt higgyék: már itt se vagyok. Lassan felfújom magam, kék-zöld színben tündöklök, csigaléptekben hopákolok, aztán násztáncomat lejtem gyanús egykedvűséggel. A megbánás kénköve köhögtet, vastüdőre áhítozom. Vegetálok, egyre sokoldalúbb, és fejlett alkalmazkodóképességű vegetációt felmutatva, s mint ilyen, hátamat a napos oldalnak tartom.
Lyuk, ebbe bele minden, megkeverve. Csőbe húzottan – ez létfeltételemmé vált– vigyorgok árnyékaimnak, melyek rég leköröztek. A röhögőgörcs rángat, ringat, porontyálmom a közepén megfeketedik.
Mindezért még sorba is állok! Békés türelmetlenséggel (nem kések el semmit, nem érek el semmit). Tétován, nem a félelem miatt, hanem megszokásból. Csak prédikálok anélkül, hogy akár bort, akár vizet innék. „Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok”… nádszálkisasszony sárba ejtett emlékezete.
Nyitott szemem előtt repül el az álomkép, sugármeghajtással, hiába kapok utána, a gazdasági csoda tovaoson.
Hirdetés: „Elvesztettem álmaimat, a szerencsés megtalálóval megfelezem őket”.
Másnap: „Az ÁLOMPROD RT. jó minőségű, reális álmok gyártója ipari mennyiségben, vákuum csomagolásban, egyéni megrendelés nincs. Jelszó: Garantált álom, álomgarancia.”
Használatlanság miatt megkövült tekintetem talán árulkodna, ha lenne kinek, így viszont egy meg nem értett, ti. túl későn jött zseni rezignációját lehappolva tekintgetne.
Foszlányok, itt-ott kinyomják a felszínt; család, apa, anya; szeret, nem szeret, miért, hol; anyám könnye, apám nem; én ebbe beleőszülök, fakad ki anyám türelmét veszítve; nem megy az olyan könnyen, nyugtattam meg, mert éreztem, hogy nyugalomra van szüksége; apád már megint nem találja a hazautat, váltott ironikusra anyám; találná ő, csak nem ér rá keresni, csitítottam; apámnak pedig se híre, se hangya, bíztos ő a bölcsebbik, aki tudja, hogy lehetni lehet, csak lassabban; anyámon látom, hogy bármelyik percben hozzávágna apámhoz egy tányért szekrényestől, de apámnak volt annyi esze(több, igaz, nem), hogy bármelyik percben ne jöjjön, így a tányér, szekrény maradt a helyén, anyám fel-alá járkált a csöppnyi konyhában; pedig azt mondta, hogy új életet kezd; de azt nem mondta, hogy az új élete más lesz, mint a régi, adtam meg a tízpontos választ; anyám kivett egy tányért a szekrényből, már azt hittem, hogy én leszek jobb híján az áldozat, de nem, egy sóhajtással megterített apámnak, s elment lefeküdni, egyedül; én is elmentem hazulról, mert ha nem, attól féltem, fejembe húzok egy tányért, szekrényestől.