(Tíz körmöm hogyha tégláig kapar)

Tíz körmöm hogyha tégláig kapar,
s két vak szemem nem látja, hogy a fal
már rég nem létezik?

Csak vér, csak nyál, csak sok szemét,
és nem használ a sok beszéd, –
semmi sem igazi.

Húsombavág minden szavam,
hazugsággal saját magam
újra gúzsbakötöm.

Mit mondasz akkor most nekem?
Hogyan veszed le félelem-
páncélom hogyan gombolod?

Hogy adsz rám tiszta, új ruhát,
mikor tudod, hogy ami bánt
újra átüthet? Bármikor.

Mint penész friss vakolaton.
Mint vérfolt tiszta paplanon.
Hogy megriaszt? Nem kérdezem.

A fűbe fekszünk, s hallgatok,
lábujjhegyen a hajnalok
majd körülvesznek egyszer.

Azt álmodom, hogy ébredek,
és súlytalan vagyok.

2013. aug. 4.