Az írás egy kotta. Vizuális kódrendszer
K. P. J.: Mai vendégünk 1962-ben született költő, intermediális művész, performer, 1977-ben az ELTE magyar-olasz szakán diplomázott. A régi Mozgó világ szerkesztője volt, experimentális színházi munkákat folytatott. Megalapítja a Fölöspéldány című társaságot. Hangköltészettel is foglalkozik, az Új Hölgyfutár revü alapító tagja. Világgége címmel a Magyar Rádióban vezet olyan műsort, ami példa nélküli. Egy réteget szólít meg, mégis népszerű tudott lenni. Rengeteg helyen voltak kiállításai, Londontól Mexikóig, sokat utazik. Egy olyan művésszel van dolgunk, aki nem csak nálunk otthon ismert. Azzal, amit teremtett, bejárta Európát.
Menjünk sorba és kezdjük a neveddel. Az eredeti neved Horváth Endre, de Szkárosi néven publikálsz nagyon régóta. Miért Szkárosi?
Sz. E.: Ez egy gyakorlati döntés volt, 1974-ben kezdtem rendszeresen publikálni az akkori Magyar Hírlapban, Alexa Károly, tanárom vezette a kulturális rovatot. Rendszeres kritikai tevékenységet folytattam akkor, és ő mondta, hogy kellene egy név. Éreztem, hogy ebben van valami. Szkhárosi Horvát Andrásra gondoltam, református prédikátor költő, ez egy jó analógia volt. Ráadásul érzékeny kérdés is volt akkor, apám nem nagyon örült annak, hogy nevet változtatok, vagyis más néven írok. Viszonylag különleges, jól hangzó név, kulturális analógiával. Amikor az első gyermekem született, a feleségem újságíró volt, Görög Athéna, neki is két neve volt, mert görög neve volt, újságíróként egy másikat használt, valami rendet kellett vágni, annyi név van a családban. Akkor változtattam meg a nevem hivatalosan is, a gyerekeim a Szkárosi nevet kapták. A lányaim Szkárosi Niké és Agapé, jól jártak, mert ugyanez Horváthal…
K. P. J.: Azt hittem, Szkáros után van ez a név neked. Jártál te ott?
Szűcs László: Nem jártam ott, Tóth Gábor barátom járt ott. Én nem is tudtam ezt. A mai szlovák határ után egy falu.
K. P. J.: Mondtad, hogy édesapádnak nem esett jól a névváltoztatás. Ő mivel foglalkozott, miért volt fontos neki, hogy a nevet továbbvigyed?
Sz. E.: Általában hagyományosan fontos az embereknek, amellett ő egy elsőgenerációs értelmiségi volt. Paraszti környezetben született, falun. Ő volt a legnagyobb fiú, iskoláztatták, jogász lett. Feltételezem, hogy ehhez nem voltak hozzászokva.
K. P. J.: Miért a magyar-olasz szakot választottad Szegeden?
Sz. E.: Szegedre később kerültem, azt leszámítva, hogy voltam tudományos diákköri konferenciákon, nem jártam oda. Pesten jártam a magyar-olasz szakra. Az olasz egy véletlen eredménye volt. Mindenképpen magyar szakra akartam menni az írói érdeklődésem miatt, és akkor csak kétszakosként lehetett jelentkezni. Olasz tagozatos voltam a gimnáziumban, így esett erre a választás. De az is véletlen volt, hogy a gimnáziumban olasz tagozatos voltam.
K. P. J.: Olasz irodalomból is fordítasz. Egy nagyot ugorva most beszéljünk egy kicsit a Mozgó világról. Már akkor teljesen más szemléletet tükrözött és más politikai attitűdöt is. A kettő nagyon együtt járt, miközben a KISZ lapjának indult, nagy tüske lett a hatalom szemében. Abban a szerkesztőségben olyan hangulat uralkodott, és olyan emberek dolgoztak ott, akik ma már nem állnak szóba egymással, és ennek politikai oka van. Ott ti egy totális ellenállást képviseltetek, Csoóri Sándortól kezdve Pilinszkyig mindenki képviseltette magát.
Sz. E.: Kezdjük az utóbbival. Nekem egyetem után fél évvel adódott lehetőség, hogy az akkori olvasószerkesztő, Jankovics József elment az Irodalomtudományi Intézetbe. A megüresedett helyre engem hívtak. Fiatal íróként, amikor elkezdtem publikálni verseket, kritikákat, akkor alapították meg a Mozgó világot. Nagyon szerencsésen érkeztem ’78-ban, rendszeresen publikáltam különböző műfajokban, valamiért alkalmasnak láttak erre a pozícióra. Nekem ez azért volt jó, mert a kulturális szocializációm egy kollegiális térben indult el és ki tudott bontakozni. Akkor az irodalmon belül már régóta rengeteg új író jelentkezett, akik nem tudtak a fennálló irodalmi lapokba íni, új szemlélet kezdett el kibontakozni, ugyanígy a zenében is. Olyan nagy volt a nyomás, hogy a Mozgó világot, ami tulajdonképpen antológia volt, más szerkesztésben, de évente megjelent. Első években a KISZ felügyelte, irodalmi és művészeti lap volt, szándékosan az egyharmada kép. Kulturális összképet adott, ami akkor szokatlan volt. Ebben a környezetben az akkori fiatal képzőművészek már nagy nevek.
K. P. J.: S ők nem csak grafikusok és képzőművészek voltak, hanem keresték az alternatív utat, ami az irodalomban is volt. Ezt csak a Mozgó világban lehetett megvalósítani. Ezt a fiatalok csatornájának szánták.
Sz. E.: Pontosan. Viszont ebbe a csatornába annyi víz, annyi áramlás került, hogy rendszeresen kicsapott a mederből. Ebből jöttek a konfliktusok, például a szociográfiai írás, amit nem engedtek megjelenni, pedig első díjat nyert a szociográfiai pályázaton. Tar Sándor megrázó műve volt ez a magyar vendégmunkásokról.
K. P. J.: Vitt egyfajta népi konzervativizmust is, ha szabad ilyet mondani, hiszen Csoóri Sándor is ott jelent meg.
Sz. E.: Ez egy kicsit később volt. A ’70-es évek végén a folyamatos konfliktusok miatt majdnem megszűnt a lap. Azt tudták, hogy ha leváltják a főszerkesztőt, akkor föláll az egész szerkesztőség. Akkor ez egy nagy zsarolási potenciál volt, a botrányt nem vállalták még. Azt kértük, hogy mint a többi irodalmi-kulturális lapot, a KISZ-től vegyék el, mert ott betonfejű emberek ültek, és vigyenek át minket a kulturális minisztériumhoz. Ezt valahogy sikerült kiharcolnunk, pár hónap levegő volt akkor.
K. P. J.: Kulin Ferenc, Alexa Károly képviselték akkoriban ezt a lapot. Ők párttagok voltak és olyan emberek, akikben a párt megbízott. Ezek az emberek a szabad szellemet tudták képviselni.
Sz. E.: 1980-ig Veress Miklós volt a főszerkesztő. Ő is párttag volt, mind megbízható embernek számítottak. A fiatal, új irodalom törekvéseit rájuk lehetett bízni. Az ő szellemük nagyon progresszív volt, abszolút nyitottság volt a lapnál. A komplex művészeti szellemet leginkább Veress Miklós tudta képviselni. Ő volt a gyakorló költő. Amikor Veress Miklós már nem bírta tovább, Kulin Ferenc lett a főszerkesztő, aki erőteljesebben nyitott.
K. P. J.: A Mozgó világ az experimentális művészetnek is teret adott, ezt terjesztette is, sok vidéki városokba elmentetek. Ez a szellemiség személyes formában is terjedni tudott. Ebben az időben kezdesz el új utakat keresni magadnak? Mik voltak ezek és miért kezdődtek?
Sz. E.: Nem volt ez váltás, inkább következmény. Egyrészt még irodalmilag nem tudatos fejjel, gimnáziumi években experimentális színházat csináltunk. A ’60-as, ’70-es évek elején a Halász Péter színházával egy időben hasonló kísérleteket csináltunk. Amellett a zene nagyon fontos volt sokunk életében, zenéltünk is. Amikor az ember elkezdi irodalmi pályáját, akkor keres egy utat. Mikor elkezdtem rálépni az útra, 1981-ben jelent meg az első kötetem, akkor azt vettem észre, hogy amikor mondom a verseimet, akkor azok egészen mások. Akkoriban félig-meddig professzionálisan szavaltam.
K. P. J.: Ez mit jelent?
Sz. E.: Volt a gimnáziumban egy szavalókör, Balassi Bálint szavalókör, ahol sok ember megfordult. Az Egyetemi Színpadon éveken át műsorokat adtunk elő. Tanultuk a versmondást. Ha én mondom a verseket, másképp hangzik, a test is kezd ebben részt venni. Arra is rájöttem, hiszen zenéltem, színpadon voltam, akkor keressük meg a nyelvnek azt a rétegét, ami jobban szól. Egy vers nem csak felolvasás, hanem hangkompozíció, bátran el lehet szakadni az írásos anyagtól.
K. P. J.: Tudnánk ezt most illusztrálni? A Konnektor zenekarról beszéltél az előbb?
Sz. E.: Igen. A zenekart megalapítottuk a barátaimmal, Bernáth(y) Sándorral többek között. Akkor már tudatos volt a verset zenével párosítani.
Szkárosi Endre előadja egyik költeményét.
K. P. J.: Arra lennék kíváncsi, hogy tetten érhető az a fordulat, amikor te leírtál valami kellemesen csengő rímet és aztán váltasz? Amikor ebből kifordulsz és elkezdesz radikálisan másképp írni és gondolkodni, az megfogható?
Sz. E.: Nem. Azért nem, mert ez nem váltás, én úgy értelmezem a tapasztalatom szerint, hogy ez nem a nyelv váltása, hanem a különböző hangok tágítása. Írtam dalszövegeket, verseket is, hagyományosan, viszont ezt a szövegnyelvet ki lehet nyitni a hang és a gesztus felé. A Merülő Monró című kötetemben a vizualitástól a szövegrendezésig, a hagyományos versekig minden van, de egységként működik. Ha ez egy lemezen van, akkor bár hangban van, a lemez szöveganyaga is értéket hordoz. Van a kezünkben egy tárgy, ami mégis kinéz valahogy és érdekes, és ott a hang. A könyvben meg nincs hang, se mozgókép. Az anyag meghatározza a nyelvi regisztert, amin lehet beszélni. Mindig abban a térben gyakorlok költészetet, amiben vagyok, a kontextustól függően. Esetleg egy gesztusverset megmutathatok.
K. P. J.: Persze, de én hoztam valamit. Kiosztanám a közönségnek, és az a kérdés, hogy el lehet-e mondani ezt a verset?
Sz. E.: El lehet mondani. Ez egy nagyon egyszerű dolog. Ebben két hang van. Az egyik szólam egyetlen szóból áll. Ennek van egy nagyon realista élménye. Egyetem után elvittek újra katonának. A katonaságban volt valami probléma és fogdába zártak. Ez egy nagy élmény volt, ez csapódott le egy szövegben.
K. P. J.: Miért van szüksége egy költőnek nyelven túli kiegészítő eszközökre? Kiegészítő eszköz a kép, a mozgás, a hang, vagy egyenértékű a szöveggel?
Sz. E.: Egy másik útja ugyanannak a tapasztalatnak. Futurista deklamáció. Marinetti, a futurizmus vezéralakja kezdte el nemcsak az elméletet, hanem a gyakorlatot is. Saját maga által leírt verseket elkezdte szavalni, ez lett a deklamáció, színpadi dolgot csinált a versekből más hangokat hozzáadva. Ez több volt, mint a szöveg interpretációja. Ez olyan műfaj, amely szövegileg azonos a leírttal, mégis kinyílik egy másik térben. A nyelvből jönnek ezek a tapasztalatok. Például a zeneszerzőknek meg a nyelv jön be, a hangon keresztül.
K. P. J.: A képnek mi a szerepe?
Sz. E.: Eleve az írás az egy kép. Az írás egy kotta. Vizuális kódrendszer. Gondoljunk a kódexekre, persze a kódexeknek szakrális értékei voltak. A modern költészet elkezdte funkcionálisan visszavenni ezeket a dolgokat a költészet számára, ezek érvényes dolgok. Az akkor kifejlődött tipográfiai elemekkel lehetett szerepet adni a vizualitásnak. Az 1950-es években megjelent a magnetofon, fantasztikus volt, mindenki hozzáférhetett. A vizuális kultúra és a nyelv újra találkozott.
Szkárosi Endre bemutatja a gesztualitás fontosságát egyik versében.
Sz. E.: Az első kötetemben volt egy ciklus ilyen versekből, hangversekből. Utólag került bele, így nem kellett engedélyeztetni, a szerkesztőm berakta. Ezeket a verseket mindenféle tipográfiai megoldásokkal tettük bele. El kell gondolkodni, hogyan csinálsz meg könyvben egy verset, lemezen egy verset, ez egy átjárás a nyelvek között.
K. P. J.: Mi a köze ennek, amit láttunk tőled az előadóművészethez? Én láttam tőled kiállításmegnyitót, készülsz erre.
Sz. E.: Ez olyan dolog, mint a nyelvtanulás vagy a kottaolvasás. Semmi köze a színészethez, ez egy alkotó tér. Az eszközrendszer tekintetében jó, ha az ember kitapasztalja a lehetőségeket, ezért jó, hogy a versmondás meg a színpadi tapasztalat megvolt. Ez nem előadóművészet, mert én nem tudom előadni a saját dogomat, csak megcsinálni.
K. P. J.: Olyan van, hogy kétszer egymás után ugyanazt adod elő?
Sz. E.: Persze.
K. P. J.: Nincs improvizáció?
Sz. E.: Nincs. Esetleg ha rosszul olvasom a szöveget, vagy ilyesmi. Annyira tudatosan készül rá az ember, hogy lényegében változatlan. Más tempó esetleg előfordulhat.
K. P. J.: Akkor ez olyan, mint a színház? Vannak átfedések különböző művészeti ágakkal?
Sz. E.: Vannak. Zenével sokat dolgoztam, egy angol zenekarral csináltunk egy csodálatos lemezt, a Towering Infernoval. ’97-ben három héten át 19 koncertünk volt. Érdekes volt, hogy ugyanazt csináljuk ennyiszer. Egy verset 30 éve ugyanúgy mondok.
K. P. J.: Sokat utazol a világban, sokat utaztál akkor is, amikor mások még nem utazhattak. Kétévente lehetett Nyugatra menni, de neked sikerült egy évben kétszer is. Ügyesen kérted még egyszer az útleveled és megkaptad, rámenős voltál.
Sz. E.: A Konnektor zenekarral meg voltunk hívva, és én, mint olaszos, a lapkiadó vállaltnál dolgoztam, a Mozgó világgal. Attól féltem, hogy én kijutok, de a zenekarból valaki majd nem jut ki. Ehhez képest mindenki megkapott mindent, és velem szemétkedtek.
K. P. J.: Ha külföldön föllépsz, ugye a nyelv idegen, de a gesztusrendszer nemzetközi.
Sz. E.: Ezt úgy szokták megoldani, hogy van egy fordítás. Ahol a hang vagy a gesztus domináns, ott nem kell fordítás. Itthon elkezdtem foglalkozni a ’80-as években a magyar költészet hangjával, előadhatóságával. A kedvenc verseinket akartuk megzenésíteni, a Nemzeti dalt visszafelé mondtuk, CD-n megvan és ezt meg is hallgathatjuk. A Fekete zongora című Ady verset is megcsináltam. Mentem ki Párizsba egy performanszra, az Ady versből persze semmit nem értettek, de végül mondtam egy hasonló hangulatú verset franciául, Apollinaire-től, amivel rávezettem őket az Ady verse, visszahoztam annak a kornak a kulturális kontextusát.
A költő Petőfi egyik versét, a Szörnyű időt adja elő.
K. P. J.: Magyar szöveget idegen nyelven adtál már elő?
Sz. E.: Nem emlékszem ilyenre. A vers lényege a tapasztalatban rejlik és az lényegi kérdés, hogy milyen nyelven szólal meg ez a tapasztalat, de nem reménytelen azt mást nyelven is kezelni.
K. P. J.: Beszéljünk egy kicsit az Egy másik ember. Eszmélkedéstörténeti emlékirat című könyvedről. Ezt úgy vezetném fel, hogy az utóbbi időben többen megírták az emlékirataikat, többek között Ladik Katalin. Ő másképp írta meg, régi cikkeiből, feljegyzéseiből. Te viszont új történetet írtál.
Sz. E.: Sokat dolgozunk Katival együtt, van is egy közös lemezünk.
K. P. J.: Visszatérve a könyvedre, nagyon érdekes, a borítóján két akasztott Szkárosi, az egyik mosolyog, a másik nem. Igazi akasztókötél van a kettejük nyakán. Ez egy emlékirat, egyfajta önéletrajz. Azokat a nem hétköznapi dolgokat írod meg, amik a művészekkel megtörténnek, a tied fejlődéstörténet is. Valójában mindannyian nem csak önéletrajzot írtok, hanem megírjátok egy művészetnek a folyamatos megújulását, nevezhetjük avantgardnak. Nem csak a saját történeteiteket írjátok meg. Egy folyamatos küzdelem az ilyen művészek útkeresése és megtalálása. A te könyvedből is kiderül az, hogy a különböző korszakokban hogyan kellett a hatalommal megküzdeni, a hagyományos művészetet kedvelőkkel megküzdeni. Ezek mind izgalmas történetek. Ez egy folyamatos, egysíkú történet. Azt szeretném, ha ennek a könyvnek a kapcsán beszélnénk olyan eseményekről, amelyeknek részese voltál. A ’80-as években nem jutottak a fiatalok hanglemezhez, és mivel folyóiratot nem lehetett indítani, kitaláltátok, valamennyire a JAK-al együtt, hogy csináltok hangos folyóiratot. Ha jól sejtem, az Új Hölgyfutárnak ez az előtörténete.
Sz. E.: A dolgok összefüggnek. A tapasztalatok miatt tartottam fontosnak, hogy megírjam ezt a történetet, nem egy önéletrajzi valami ez. Ami kultúrtörténetileg nagyon fontos, azt próbáltam meg visszaadni a saját tapasztalatomon keresztül, próbáltam dokumentálni, hogy kutathatóvá váljék. Amikor 1983 decemberében megszűnt a Mozgó világ, a JAK elkezdte, hogy lap nélkül maradt a fiatalság és lapot akarunk alapítani. Egy új lap indítása évekig elhúzódott. Mi irányzatos lapot akartuk, aztán jött egy másfajta megoldás, nem fértünk be abba a három lap-programba, amik akkoriban alakultak. Ezért csináltunk mi egy programot, ez volt az Új Hölgyfutár. De míg ment a huzavona, addig ez a négy lap önálló esteket csinált. Ez volt az élő folyóirat. Nekünk nagyon tetszett, hogy így volt, a művészeti estek nagyon jók voltak, nem voltak hagyományosak. Ebben a térben jól összerázódott egy ilyen összművészeti profil. 1988 körül sikerült a Lap, a közös lap.
K. P. J.: Az Új Hölgyfutárral a ’90-es évek elején volt egy izgalmas peretek is.
Sz. E.: Igen. Először kis formátumban volt. Mindegyiknek volt egy tematikai sugallata, mindig volt egy tematikai hívó szó, hogy legyen egy közös spirituális tengelye a lapnak. A már említett Bernáth(y) Sándor csinálta a lap arculatát. Így együtt erős vállalkozás voltunk, sok művész kapott teret ebben, akik máshol nem tudtak megjelenni. Volt egy témánk, a rém, és ezzel fordult elő egy érdekes dolog. A borítóján egy elég provokatív grafika volt. Torgyán József kezébe adták valahogy és fölszólalt a Parlamentben, hogy ez nemzetgyalázás. Vizsgálatot indított az ügyészség. Ennek az volt a mögöttese, hogy Romhányi Lászlónak volt a Szent Korona nevű lapja, az akkor ébredező, ma úgy mondanánk szélsőjobb, amit bepereltek. Valaki rátalált erre a lapra, az Új Hölgyfutárra. Találtak valamit, amivel megpróbálták kihúzni Romhányit a bajból. Végül polgári pert indítottak ellenünk. Az akkor születő új társadalmi berendezkedésben még nem volt precedens arra, hogy beleavatkoznak a kultúrába. Végül is megnyertük a pert, de nagy erőpróba volt. Mindenki felmérte, hogy ennek nagy a tétje, nem csak hogy betiltanak egy lapot, hanem hogy akkor ezután beleavatkozhatnak a kultúra életébe. Ennek a bírói tanácsnak az egyik tagjával találkozott egy közeli ismerősöm, és azt mondta, hogy ma már nem lehetne ezt így megnyerni, ma már rosszabb a helyzet, mint akkor volt.
Bernáth(y) Sándor, sajnos már nincs köztünk, jövőbelátó grafikát csinált, megérezte, hogy a magyarkodás nagytételekben folytatott kereskedelmi tevékenység lesz. Erről szól ez a borító.
K. P. J.: Idefele jövet tudtuk meg, hogy Bernáth(y) Sándor ma hajnalban meghalt, akivel Endre évtizedeken át dolgozott együtt. Megbicsaklott a hangod, ezért mondom most ezt el. Ugyan kevés az időnk, de beszéljünk még Tomaso Keményről. Egy neves költőről van szó, akinek erdélyi kötődései vannak. Remek ember, sokat fordítottál tőle.
Sz. E.: 1985-ben ismertem meg. Barátok lettünk, fordítottuk egymást. Vezető olasz költő, az első húszban benne van. Nagyon érdekes volt, mert éreztem rajta, hogy nem az a tipikus olasz költészet ez, van benne valami magyar. A nyelvek közötti átjárás engem mindig érdekelt. Tomaso tíz éves koráig élt Magyarországon, édesanyja erdélyi származású. Nagyon érdekes, hogy ez a kultúravesztés ilyen sokként megmaradt benne, végül sikerült meghívni estekre, fesztiválokra, sikerült visszakapcsolni őt. 2005-ben már tematizálódott ez a magyar-olasz identitás, megjelent egy nagyszabású költeménye. Én Erdély aranyporának fordítottam a címet, pontos fordításban A megszabadított Erdély. Azért adtam ezt a címet, mert kulturálisan A megszabadított Erdély hamis lenne, nem csak politikailag Az aranykorra is szerettem volna referálni, ezért találtam ki ezt a címet. Ebben az az érdekes, hogy a magyar mitológia, történelem, ’56, emlékek mind benne voltak ebben a fantáziakölteményben, de már benne van a magyar identitás is. Nemrég jelent meg magyarul a kötet.