Konzervatívan ragaszkodom az elveimhez
Szilágyi Aladár: A beszélgetésre készültömben beleolvastam internetes naplódba, a legutolsó bejegyzés arról szólt, hogy pénteken jöttök Váradra. Ez a napló mióta él?
Andrassew Iván: 2002. április elsejétől. Akkor Onagy Zoltán barátom megkért, hogy a Terasz internetes újságban egy hetet vállaljak el, minden nap írjak valamit. Rájöttem, hogy ez működik, és nem hagytam abba. És egyre nagyobb lett az olvasottsága.
Elmondhatod magadról, hogy az interneten vagy a legolvasottabb?
Nem mondhatnám, hogy a legolvasottabb. Ha bármelyik nagy portálhoz csatlakoznék egy ilyen bloggal, nyilván többen olvasnák. De így is van havonként átlag harmincezer olvasóm. Van már ötezernyi ismerősöm a Facebookon, az Iwiw hálózaton több mint kétezer, a Twitteren úgy ötszáz. Nyilván azért jelölnek be, mert ismernek mint újságírót vagy írót, igénylik is, hogy értesítsem őket, ha egy új dolgom van, hihetetlenül nagy az érdeklődők köre. És van egy csomó ember, aki segít nekem, a világba szétküldik levélben, hogy mit írtam. Egészen meglepő, hogy a világ milyen helyeiről olvasnak és milyen nagy számban.
És kapod a visszajelzéseket is?
Épp ez a csodálatos ebben a műfajban. Azelőtt, ha elkezdtem írni, tudtam, hogy van valahol egy olvasó, vagy amikor rádiózni kezdtem, tudtam, hogy valahol van egy hallgató. S aztán megjelent az internet, amivel én jóval korábban kezdtem foglalkozni, 1996 körül. Az öcsém pilóta. Ő volt a Malév oktatási központjának a vezetője. Nagyon fontos volt, hogy oktatási célokból minden repülési eseményről azonnal értesüljön. Ahogy aztán ő belépett, én is rögtön beléptem: fölvettem a kapcsolatot a Magyar Elektronikus Könyvtárral például, és elkezdtem az építését ennek a blognak. A legnagyobb munkám az interneten nem is ez a blog, hanem az Erdélyi és csángó költészet című gyűjtemény, amelyet Cseke Gáborral építettünk föl, és amelyben több száz erdélyi költő szerepel. Egyszer a főszerkesztőm azt mondta, készítsek interjút Markó Bélával, nem a politikáról, hanem a könyvéről. Végigjártam a könyvesboltokat, és nem találtam sehol a verskötetét. Ha már ott jártam, megkérdeztem, melyik erdélyi költőtől mijük van. Azt mondták, nincs semmijük. Akkor én mérges lettem, és írtam Cseke Gábornak, csináljunk már valamit, mutassuk be, milyen gazdag ez az erdélyi költészet, válogassunk egy-egy költőtől tíz verset. Elkezdtünk dolgozni, két évig úgy dolgoztunk, hogy nem is találkoztunk, csak építettük, építettük. Utoljára ezerhétszáz vers volt, több mint száz költőtől. Ezt nagyon szerettem csinálni.
A munkáid – most főleg a prózádra gondolok, bár az utóbbi időben elkezdtél verseket is írni – kifejezetten az internetre születnek?
Igen, direkt oda írom, a verseimet is. Talán én foglalkoztam Magyarországon először elektronikus könyvkiadással. Szereztem szponzorokat, hogy megjelenhessenek az írók az interneten, de kapjanak is némi honoráriumot. Azt tapasztaltam, hogy az emberek olvasnának, de nem tudják megvenni a könyveket. S amíg Magyarországon akkoriban egy verseskötet, mondjuk, három-ötszáz példányban jelent meg, addig az első héten letöltöttek ezekből az ingyenes könyvekből ezerötszázat. Ami azt jelenti, hogy olvasnának az emberek, ha lenne rá pénzük.
Az internet megjelenésével sok minden megváltozott, illetve ez sok mindent hozott elő. Többször írtál az internetezők felelősségéről. Ezzel kapcsolatosan hogyan látod a dolgokat?
Az internet csupán egy lehetőség. De a szemét megjelenhetett régen is, csak macerásabb volt. Mert le kell írni, ki kell szedni, össze kell fűzni, borítót kell tervezni, el kell juttatni az olvasóhoz. Ez most mind megszűnt. Beírom, s ott van. De mondhatok más példát is, a technikának köszönhetően rendkívüli mennyiségben születő zene árasztja el a világot, annak kilencvenkilenc százaléka szemét. Ugyanez történt az interneten is. A szövegek kilencvenkilenc százaléka szemét, s van egy-két százaléka, ami ugyan rendkívül káros, de rendkívül hatásos. Ilyen a náci propaganda, a teljesen fölösleges háborúskodás, az egymás ellen uszítás.
A fórumozás szubkultúrája?
Ott meg az a baj, hogyha van egy portálom, és én vagyok a főszerkesztő, akkor felelős vagyok a fórum rovatért is, ahogy egy újságban a levelezésért is. Nem jelenhet ott meg mindenféle emberellenes dolog. Engem mindig hülyének néztek, mert szóvá tettem, hogy az internet a kattintásszámért megy, akkor van reklám, ha minél többen látogatják. Akkor fogják látogatni, ha egyre nagyobb és egyre ádázabb viták kerekednek, s ezért hagyják az internet-főszerkesztők a végtelenségig elvadulni a dolgokat. Ma már Magyarországon szinte túlsúlyban van a szélsőjobboldal, egyre több a kifejezetten fasiszta tartalom. És semmit nem lehet tenni ellene. Bár most a legújabb az, hogy a Facebook nem ad teret a Kurucinfónak, ami egy emberellenes portál. Szóval nem annyira veszélyes a helyzet, de bármikor azzá válhat, mert látjuk, hogy ennek a mozgósító ereje elképesztő. Forradalmak most már ezen múlhatnak, hogy van Facebook vagy nincs, igazi, évtizedes diktatúrák dőlhetnek meg az internet segítségével.
Elképzelhető, hogy ha műszakilag, adminisztratíve valamiféle restrikciókat vezetnének be, sokan felhördülnének a sajtószabadság korlátozása miatt?
Hogyne, hogyne, a liberálisok is. Én magam is liberális vagyok, de a liberalizmus nem azt jelenti az én elgondolásom szerint, hogy mindent, bármit lehet, hanem azt, hogy a kölcsönös megegyezés után betartjuk a szabályokat. Egy liberálisnak – ha úgy tetszik – konzervatív módon kell ragaszkodnia bizonyos alapelvekhez. Például a szabadság nem lehet emberellenes. Mi aztán tanúi vagyunk annak, hogy folyamatosan újabb és újabb dolgok keletkeznek az orrunk előtt. Évtizedeken át mindenki zokogott, hogy a magyar nyelv elpusztul, az emberek nem írnak, nem olvasnak. Azt gondolom, hogy az a magyar ember igazából, aki tud magyarul, akár Brazíliában él, akár Amerikában. Emlékszem, amikor az elektronikus könyvtárba érkezett egy levél Kanadából, szinte elsírtam magam, pedig nem vagyok ilyen típus. A levél írója Kanadába disszidált 56-os volt. Úgy elkeveredett, hogy soha többé magyarokkal nem találkozott. Megöregedett, beteg lett, a lánya vett neki számítógépet, és bekapcsolta az internetre. És egyszer csak feltárult neki az ő magyar mivolta, és hogy ebben az országban mi minden történik. És ez az ember attól kezdve elkezdett írni, olvasni magyarul. Fantasztikus dolgok történhetnek. Valójában az internet megmentheti a nyelvet. Egyre többet aggódunk: hogyan írunk, hogyan olvasunk, de ez tizenötmillióból ötmilliónak óriási lehetőség arra, hogy ne szakadjon el a magyar mivoltától. Oroszországból, Szaúd-Arábiából írnak, tehát ott is vannak magyarok. Eddig az volt, hogy valahol ott van az olvasó, most meg beírok egy szöveget, három perc múlva megjelenik az olvasó, és megírja a véleményét: „Hülye vagy, nincs igazad”, vagy hogy „ez nagyon jó, ez gyönyörű”. Tehát megváltozott a kapcsolat. Írok tizenvalahány éve egy haikukötetet. Elkezdtem föltenni az internetre. Sose gondoltam, hogy ez száz embernél többet érdekel Magyarországon. Hihetetlen: látom, érzem, tudom, hogy emberek lelkesednek érte, terjesztik, kutatják, elemzik. Aggódunk, hogy a költészet elvész. Teljesen nyilvánvaló, ha egy verskötet háromszáz példányban jelenik meg, az olyan, mintha ki se adták volna. Megy a könyvtáraknak, haveroknak, sajtónak, az értelmiségi elitből annak a tíz-tizenöt embernek, aki mindent elolvas, vagy mindent megvesz. De ha ugyanez megtízszereződik, megszázszorozódik a világhálón, bebizonyosodik, hogy mégiscsak él a könyv, él az irodalom.
Ha már szó esett a haikuról, hadd tegyek fel egy gyermeteg kérdést. Az interneten is kemény csatározások részese vagy, az írott sajtóban még inkább. Hogyan jön össze az előbbivel az a lírai, leheletfinom tizenhét szótag, ami sokszor többet mond, mint bármi más, hogyan fér meg egymás mellett e két rendkívül eltérő világnak a művelése?
Adott a munkád, és adott az életed. Az irodalom az életem, a munkám meg az, hogy újságot írok. Magyarországon a rendszerváltozás óta eldurvultak a dolgok, van, amikor azt mondom, ha egy hétig vagy egy hónapig nem kapok halálos fenyegetést, akkor nem dolgoztam jól. Inkább többen utáljanak, mint szeressenek újságíróként, mert az azt jelenti, hogy érdekeket sértek, igazságokat mondok ki.
Te magad is eltöprengtél azon, most meg is kérdezlek: egyáltalán lehetne szó párbeszédről, hiszen az ellentáborok szószólói mindinkább elmennek egymás mellett?
andrassew2Nem hogy elmennek, halálos ellenséggé váltak. Itt már nem arról van szó, hogy nem állunk egymással szóba. Amikor az egyik újságíró kolléga arról ír, hogy engem föl kellene lógatni az Andrássy úti fákra, nagyon jó társaságban különben, a legjobb magyar írók mellé, az azért nem egészen normális állapot. Ezek az emberek elvadultak valami ismeretlen oknál fogva, és egyre jobban belelovallják magukat. Mindig nagyobbat kell mondani, s a végén már nem tudnak leállni. Hogy mindez hova vezet, nem tudom, de ott tartok, hogy velük semmiféle párbeszédbe nem elegyedek. Hadd mondjak egy példát: a Magyar Hírlap végig a Jobbik támogatója volt, kifejezetten náci hangnemű újság. A választások előtt néhány nappal rájött a Fidesz, hogy baj lesz, mert a Jobbik nagyon erős. Hírlapék egy nap alatt átmentek antifasisztába. Azt gondolom az újságírásról, hogy az tíz százalékban tehetség és kilencven százalékban etika kérdése. Vannak bizonyos határok, amiket nem lehet túllépni. Az egy másik kérdés, hogy helyesen tesszük-e azt, hogy nem beszélünk bizonyos körökkel. Mondok egy példát. Én tagja vagyok a Polgárjogi Mozgalomnak. Egyre inkább erősödik bennem, hogy a feszültségek idején be kell mennem az ellenséges tömegbe. Nem tehetjük meg, hogy csak utálkozunk. Ott van ez a gyöngyöspatai eset. Egyszerűen oda kell menni, és megkérdezni: ezt hogy gondolod? Oda kéne menni, és elbeszélgetni azzal az emberrel, akiről látom, hogy ugyanolyan munkanélküli, ugyanolyan szerencsétlen. Egyetlen előnye van az életben, hogy nem cigány, de ez elég ahhoz, hogy rá lehessen uszítani a másikra. Egyébként társadalmi osztálya, jövedelmi viszonyai, megbecsültsége alapján szinte teljesen ugyanolyan, csak mozgatható, mert valaki fizeti, hogy oda menjen. Azt hiszem, nem tesszük helyesen, hogy nem megyünk ezek közé az emberek közé, hogy nem beszélgetünk velük, és nem tárjuk fel mindennek a mélyét. Most tervezek egy ilyen csapatot.
Olvastam egyik visszaemlékezésedben, hogy gyermekkorodban úttörőgyűlésről mentél hittanórára, meg azt, hogy a ferenceseknél végezted a gimnáziumot, s a szegény börtönviselt szerzetestanár egyfajta „készenléti állapotba” hozott benneteket, hogy betéve tudjátok a marxizmus-leninizmus alaptételeit. Ezt a kettőséget hogyan éltétek meg akkor?
Arról írtam, hogy eladták a lelkeket. Nagyon sok mindenben megrontottak minket, és eladták a lelkünket. Azt nem tekintem megrontásnak, hogy el kellett mennem az úttörőcsapatba tevékenykedni, s utána a falu elvárásának megfelelően el kellett mennem a templomba elsőáldozóként, meg hittanra is kellett járnom. A kastélyban működő iskolából átsétáltunk a szemközti templomba, csak a plébános bácsi figyelmeztetett, hogy legalább vegyük le a vörös nyakkendőt a nyakunkból. Ez azért jutott eszembe, mert most egyre több egyházi iskola van, és pont az ellenkezője történik. Keresztlevelet kérnek, elvárják, hogy otthon a szülők ugyanazt tanítsák, mint az egyházi iskolában. De ha egy olyan faluban lakom, ahol csak egyházi iskola működik, de én ateista vagyok, és odahaza azt tanítom a gyereknek, hogy nincs is Isten, akkor a gyerekem lelkével játszom. Esztergomban a ferenceseknél nagyon intelligensen csinálták. Ott minden tanár börtönviselt volt. Volt, akit nagyon meg is vertek, megkínoztak. Ők egyértelműen megmondták: ami a császáré, az a császáré, a marxizmust meg kell tanulni. Volt egy füzet, amibe beírtuk a marxizmus alapfogalmait, kívülről meg kellett tanulni, kihívott a tanárunk, a drága jó Konrád atya, s az első kérdés az volt, hogy mi a forradalom. Ha elmondtam, akkor kettest kaptam, ha nem tudtam, már küldött is vissza a helyemre. Értettük is, hogy „miről van szó”… Csakhogy az egész kommunista rendszer ilyen megalkuvó, gerinctelen, rossz értelemben vett kompromisszumokra hajlamos embereket csinált belőlünk. Gyávák lettünk, alkalmazkodók, nem merünk szembe nézni, nem merünk szólni. Jelenleg az egyik legfőbb probléma Magyarországon, hogy az emberek nem merik kimondani a véleményüket. Nincs direkt diktatúra, hiszen van parlament, van újság, televízió. Magántévé is kettő-három, igaz, hogy azoknak a híradójában nincsen politika, igaz, hogy a valóságshow-k viszik el a legtöbb időt, a közszolgálati tévé pedig olyan, amilyen, s az emberek egyre inkább nem merik megmondani a véleményüket. A másik oldalon is olyan rossz a helyzet, hiszen a baloldali emberek ugyanúgy be vannak szarva, ott meg a politika szereplői nem mernek ellentmondani a baloldali párt pénztárosának. Mert az megfizeti őket. Eszméletlenül gerinctelen lett az egész társadalom.
Volt egy szöveged, amelyben kijelentetted, hogy nyolc évig voltál, úgymond, kormánypárti újságíró, ugyanakkor szégyelled is, gyakran ordítanod kellett volna, hogy idejében figyelmeztess. Ennek a felelőssége mennyire él a szakmában?
Én mindvégig a szocialista kormány alatt, nem mondom, hogy gerinctelen voltam, valóban azt írtam le, amit gondoltam. Egyetlenegyszer nem írtam le olyat, amit nem akartam. Ilyen értelemben nem kell önkritikát gyakorolnom. Arra kellett volna fölhívni a figyelmet például, bár megírtam az Élet és Irodalomban, de sokkal nagyobb erővel, sokkal nagyobb nyilvánosság előtt kellett volna sokszor ordítani, hogy vigyázat, mert ami Magyarországon történik, az egyszerűen annyi, hogy van két pártvállalat, az egyiket Fidesznek hívják, a másikat MSZP-nek. Az MSZP úgy néz ki, mintha hülyék gyülekezete volna, hagyják pusztulni a sajtót, a médiumokat. Gyakorlatilag lábon eladták a sajtót. Ma Magyarországon három-négy perc alatt megszüntethető a teljes baloldali sajtó, az egész médiumrendszer. Például ezért is ordítanom kellett volna, hogy itt egy nagyon mocskos üzlet történt, s ez folytatódik most is. Itt van az új médiatörvény, ez július elsejétől fog működni. Nincsen már rá szükség. Most gyakorlatilag könnyen előfordulhat, hogy addigra el is pusztulnak ezek a médiumok. Egyebet nem kell csinálni, csak azt mondani: nincsenek reklámok. Nem kell itt büntetni, elpusztulunk úgy, ahogy vagyunk. Nagyon gyakran úgy éreztem, hogy oda kellett volna mennem a baloldalhoz, és beléjük rúgnom a hülyeségeik, a szemétségeik miatt. De pontosan láttuk, hogy ha jön Orbán, akkor mi következik. Ezt mindenki látta. Orbán megüzente, hogy mit szándékszik tenni. Azt legalább a baloldali kormányzás alatt nem tapasztaltam, hogy direktbe beleszóltak volna a sajtó dolgaiba. Néha persze elhívtak, hogy miért így, vagy miért úgy, miért nincs ez, miért nincs az, de tény, hogy az a direkt vezérlés, ami ma van, nem működött. Hazudtak, loptak, pénzmosásra használták a médiumot. Akkor is ordítani kellett volna minél jobban. Sajnos nem ordítottam.
Térjünk át az irodalomra, elvégre könyvbemutatóra jöttél. Hogyan történt az, hogy úgy is, mint profi újságíró, úgy is, mint író – másokhoz képest – elég későn futottál be?
Nem futottam be soha. A szocializmusban úgy volt, hogy csak üzemi újságíró lehettem. Mindig az történt, hogy behívtak a nagy lapokhoz: milyen tehetséges vagyok, elbeszélgettünk, s azt mondták, jó, akkor szerdán telefonáljak. És mire szerdán telefonáltam, addigra mindig betöltötték az állást. Valami bűzlött, de nem akarom megnézni a titkosszolgálati aktáimat, mert attól félek, rájövök, hogy a környezetemben ki volt a besúgó. Én nem szeretném tudni, hogy bárki, bármilyen módon jelentett rólam, mert úgy akarok meghalni, hogy a barátaim a barátaim. Az irodalomban úgy volt, hogy én 18 éves koromban elkezdtem írni, írtam, írtam, írtam. Huszonkilenc évesen éreztem először, hogy azért jó volna, ha ez megjelenne. Elkezdtem küldözgetni erre-arra, s mondogatták, ez jó, az nagyon jó, de nem jelenhet meg. Elindultam jeligés pályázatokon, ahol mindig második-harmadik díjat nyertem. Egy idő után az történt, hogy harmincvalahány éves koromban Kardos G. György fölfedezett. Tömegesen fedeztek föl, mert akkor már jött valami, jött Gorbacsov. Akkor meg elkezdtek behívni a minisztériumba, hogy szeretnének adni nekem egy ösztöndíjat. Mondtam, jó, örülök, de a fiókomban ott állnak a könyvek. Hát nem, az még korai lenne – mondták. És akkor egyik pillanatról a másikra megjelentem az Élet és Irodalomban, hirtelen tényleg elkezdtem ösztöndíjakat kapni, másnap fölhívott Kőrössi P. József, hogy nem akarok-e egy antológiában részt venni, azt válaszoltam, hogy de, egész életemben erre a telefonra vártam. Utána bementem a szerkesztőségbe, ő meg Sík Csaba, akit nagyon szerettem, megkérdezte, nincs-e egy novelláskötetre való írásom. Mondtam, tele van novelláskötetekkel a fiókom. Egy Futaki József nevű úriember megkérdezte: nincsen-e szociográfiám, mondom, van, de azt nem fogod megjelentetni. Ez volt a Prolilétra című könyvem. Egyik pillanatról a másikra megjelentem. De én keveset írok és nagyon lassan, csak a saját szórakoztatásomra teszem. Nekem úgy születnek a novelláim, hogy leírok egy mondatot, és kíváncsi vagyok, mi lesz a vége, különben nem írnám meg. Ha véletlenül előre tudom, hogy mi a vége, akkor évekig írok egy akármilyen szöveget, mert nem érdekel. Annak nagyon örülök, ha tetszik az embereknek, ha szeretnek engemet, de az első és legfontosabb, hogy én kíváncsi vagyok arra, mi van bennem, mi történik egy szövegben, s ezért borzasztó keveset írok. Így kilencévenként jelenik meg egy kötetem, amiben biztos van fejlődés, ezt én nem érzem, nem tudom. Jó ez így, szeretem csinálni, csak nem veszem annyira komolyan, hogy befutott volnék. Én tudom, hogy második vonalbeli vagy harmadik vonalbeli vagyok, mindegy. Egyetlen fontos célom az, hogy írjak három jó novellát. Ennek a Vashideg című könyvemnek azért az az alcíme, hogy Jegyzetek egy novellához, mert már kettőt megírtam, és kilenc éven át dolgoztam azon, hogy a harmadikat is megírjam. Lehet, hogy benne van, csak én azt nem tudom. Át kell gondolnunk az írói szerepképünket. Mert amikor én ezt elkezdtem, akkor még az író afféle prófétai alkat, egy vátesz volt, a megmondó, aki a sorok között is „megmondja”. Emlékszem a régi könyvhetekre. Minden könyvhéten kevés pénzem volt, de mindig egy-két szatyor könyvvel tértem haza. Így vettünk meg egy évre való cuccot, vártuk, hogy mikor mi jelenik meg. Tudomásul kell venni, hogy az emberek jelentős részét abszolút nem érdekli az irodalom. Az íróknak tudomásul kell venni, hogy egy kicsi, kiválasztott rétegnek a speciális szórakozása a literatúra. Ez valóban egy elit klub, aki ma olvas, ebbe a klubba tartozik. Nem adnak az írók véleményére, sem hazafias szempontból, sem a világ ügyeit illetően, sem ítélet dolgában. Szórakoztatjuk a népet meg magunkat, így elvagyunk. De sokan még nem tudnak kilépni ebből a szerepből, sértetten állnak, értetlenül, hogy „én mekkora író vagyok, mégse érdekel senkit, hogy én mit gondolok a világról”.
Mondod, hogy keveset írsz és ritkán, mégis már vagy hat könyved megjelent…
Ennyi idő alatt összejön, hiszen lassan hatvanéves leszek…
Írásaidnak van egy nyomon követhető vonulatuk. Túl azon, hogy reális elemekre épülnek, kicsit megemeled őket, egyfajta mágikus-mitikus dimenziót kapnak.
Én úgy hívom, hogy irrealista vagyok. Tehát a valóság elemeiből elrepülök, de mégse megyek el szürreálisba. Egy kicsit lebeg az egész valahol, de erről én nem tehetek. Valahogy így írok, keményen valóságos, amit leírok, de mégis valahol fel kell emelkedni az egészből. Ilyen a stílusom, aki szereti, az szereti, nem kelt utálatot az olvasókban. És van egy magánmitológiám is, egy pszichiáternek kellene megnéznie, honnan van, miből ered. Nagyon érdekes, hogy beleolvastam a saját könyvembe – bár nem szokásom –, a legújabb kötetemről van szó. Elindulok a gyerekkoromból, a kamaszkoromból, és megyek, megyek, megyek, felnőtt koromra lényegében leszámolok benne a kereszténységgel. Az utolsó novellámnak Az út Tibetbe a címe. És a következő könyvnek, amit most írok, és valószínű, hogy még kilenc évig írom, a nagy része már Tibetben játszódik. Én nem tudtam előre, hogy ez így lesz, buddhista szövegeket írok. A saját fejlődésemet, a saját változásomat leplezem le magam előtt azzal, hogy miként írom le. Írok egy könyvet, nem csak avégett, hogy az olvasó nézzen bele a lelkembe, hanem én magam is fölfedezem, hogy mi történt bennem.
Van-e benned valamiféle távolságtartás az írásaid iránt, mennyire érzed továbbra is a magadénak őket?
Volt olyan, hogy olvastam egy szöveget az interneten, nagyon ismerősnek tűnt, s végül rájöttem, hogy én írtam… Abban a pillanatban, ahogy megírtam, és leadtam egy szerkesztőségnek, többet nem érdekel.
Egyes bírálóid, méltatóid szerint van egyfajta szenvtelenség abban, amit csinálsz. Ugyanakkor a szövegeid mélyén humánum rejtezik.
Én szörnyű dolgokat, sok borzalmat láttam az életben. El kell távolodnom tőlük, nem csak a háborús, a tragikus történésektől. Mindez egyrészt rátelepszik a lelkedre, és mélyen eltemeted, másrészt, amikor írsz, előbukkan. Ha hagyod, hogy az egész úgy jöjjön elő, mintha kivágtál volna egy kelést, akkor az borzasztó. De nem gondolom végig, a lelkem így hagyja, hogy kijöjjön belőlem. Nem kell azt kiszámolnom, hogy ez így lesz hatásos vagy úgy lesz hatásos.
Eszed ágában sem volt, sem lesz regényt írni?
Van egy regényem, amit elkezdtem írni. Nem mondanám, hogy rossz, nemrég beleolvastam. Arról szól, hogy van egy pasi, aki bemegy egy antikváriumba, ahol régi fényképeket is lehet kapni, százéves, ötvenéves családi fotókat. Annyira tetszenek neki, hogy megveszi őket. S közben rájön, hogy neki nincs múltja és nincs családja. Elkezdi kreálni a családját, történeteket talál ki erről. Az a baj, hogy már ennek is tudom a végét. És nem működik bennem. Én azt gondolom, hogy a novella egy olyan műfaj, amely untig elég. Nagyon komolyan gondolom, hogy amit meg lehet írni novellában, ha nekiülnék, bármelyikből írhatnék egy regényt. Úgy gondolom, az olvasó iránti tisztesség az, hogy pontosan annyi szóval írjak le valamit, amennyit az megér. Ebbe az új kötetbe bekerült egy majdnem regény terjedelmű prózám, írtam is vagy másfél évig. Az baromság, hogy akkor kezdenek valakit jegyezni az irodalomban, ha megírta az ő nagyregényét. Ha Csehov nem írt volna drámákat, a novellái nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a neve fennmaradjon? Nekem mindennapi olvasmányaim. Nem gondolom, hogy be kell ugrani azoknak a baromságoknak, amiket a kritikusok elvárnak a kanonizáció érdekében. Ezekkel nem kell foglalkozni. Azzal kell foglalkoznom, hogy én jól érezzem magam, az olvasó is jól érezze magát, az ítészek meg gondoljanak, amit akarnak.