Kankalinok a térben
Létezik valahol
egy világból kimetszett tér,
talán egy kert, tisztás, város,
ahová most nem gyalogutak,
hanem múltból szőtt cérnaszálak vezetnek.
Pontosan ott van, ahol lenni szeretnél,
és nem zavarna a nemlét.
Egy éve még mi is ott feküdtünk a fűben,
mögöttünk fényárrá mosódott a világ,
alig látszódott belőle valami, de hittük: ott van,
és nem tudtuk, hogy az már a boldogság.
Az emlékezet csak fél centiket radíroz le
tereink körvonalából,
de nem múlik el semmi, amit
szemünk megismer.
Csöndesen pihen a lét,
mi is elalszunk, félve, szelíden,
hogy majd anya keze ébresszen,
vagy az izzó nyáresték,
a dal, ami időnként bemászik a fülbe,
és ott marad.
Van egy látószög,
ami még a kis teret mutatja,
ott fekszünk a fűben:
picike, fáradt, egymásra simuló kankalinok leszünk annak,
aki fentről, elég távolról figyel minket.