Vírusvirtus
Orvos vagyok, a mezeibb fajtából. De lassan mi, háziorvosok is hőssé avanzsálunk ezekben a vészterhes pandémiás időkben. Fenét vagyunk hősök! Közlegények inkább. Riogatjuk és cukkoljuk egymást, telefonálgatunk, szabályt szegünk, kapkodunk ide-oda. Tényleg nagy a fejetlenség, nincs védőfelszerelés, nem tesztelnek, még mit nem varrnak a nyakunkba… Próbálunk segíteni, bátorítani, kapaszkodót nyújtani telefononon, online, személyesen. Megküzdve tömegpszichózissal, emberi butasággal, felelőtlenséggel, arroganciával. De betegeink félelmeivel és neurózisával is. Meg a sajátunkkal.
És legbelül örökös ambivalenciám. Az egyik végletből-másikba-zuhanás nyugtalanító szinuszgörbéje. Egyik pillanatban hatvanhatszori kézmosás, felület fertőtlenítés, maszk és kesztyű és para, és inhalálás (mert a forró gőz öli a betyárt!) nehogy kidőljek, és klausztrofóbiámra fittyet hányva befóliázva mentőbe tuszkoljanak, és szirénázva hurcoljanak a kórházba, ahol még egy jó kis nosokomiális fertőzés is fenyeget. Jaaaj, és akkor a családom! Meg hogy kit fertőztem meg tudatlanul (én balga!), és ki fog dolgozni helyettem?! És még egy könyvet sem vihetek magammal, hogy legalább olvassak a kórházban, ha netán túlélem, és lábadoznék, mert a hordárok nem cipelik el vaskos Knausgardomat, elég az én hatvan kilóm.
Máskor meg úgy érzem, mint diákkoromban vizsgák előtt, hogy megöl az ideg, legyen már vége, nem védem magam, állok elébe, jöjjön, gyűrjön le, egészséges vagyok, s még nem a veszélyeztetett korosztály, essek túl rajta mihamarabb, legyek végre immunis, és végezhessem a dolgom egy szál köpenyben, szabadon, s ha kell, legyek bevethető. Mert ha fokozódik a helyzet, valószínű, nálunk is besoroznak minden létező egészségügyist, és ott kell küzdenünk a barikádokon izzadva és fújtatva védőmaskaránk kétes oltalmában, megfeszítve, túlórázva, sebezhetőségünk koloncát cipelve. Akár a kínai, olasz meg spanyol kollegák. De persze, ha leteper, ne vigyenek be, lehessek itthon a családdal, gyógyíthassam őket is, szenvedjünk, és lábadozzunk együtt, nézzük tovább a Vikingeket meg Rick and Mortyt, meséljünk Chuck Norrisos vicceket, nevessünk a tanárok mókás online bejegyzésein, hallgassunk Pink Floydot meg Akkezdet phiait, társasozzunk, igyunk céklalevet, reggelizzünk ráérősen, majszoljuk emeletes melegszendvicseinket, főzőcskézzünk nagyokat kamaszainkkal összezárva. Hadd legyen mit mesélniük majd az unokáknak, mikor körbe állnak… Hogy milyen volt valamikor a századelőn a koronavírus karantént kibírni az ősökkel a hetediken.