Vonatok decemberben – emlékképek
December volt. Hó, hideg és sötét. Mint mindig nagyjából a ’80-as években. Mi mégis vidáman vártuk a téli vakációt testvéremmel. Az évtized legelején vettünk egy határ menti kis zsákfaluban egy vályogházat telekkel a Fekete-Körös partján, s a nyarak jelentős részét ott töltöttük, fürödve, focizva, horgászva, de persze vártuk a teleket is, amikor oda elmenekülhetünk. A hétvégéken csak szórványosan, hiszen szombaton munkanap és tanítási nap volt, s Nagyváradtól 60 kilométert utazni nem volt mindig egyszerű. Akkor sem. Nagyszalontáig rendszerint egy hajnali négykor induló vonattal kellett menni, onnét hosszas várakozást követően tovább egy borzasztó, zötykölődő és leginkább fűtetlen autóbusszal. Már amikor elindult az amúgy menetrend szerintinek mondott járat a falusi iskolásokért és az ingázó munkásokért. A hajnali utakat mindennek ellenére szerettük, éjszakai sötétségben indultunk Váradról, legtöbbször nagymamánk kíséretében, hármasban, tudva, hogy a szabadság vár. Nem sejtettük akkor még, hogy milyen. 1989-ben – talán a hideg és a már szokványosnak mondható iskolai fűtéshiány miatt – már jóval a hónap közepe előtt téli vakációzni indultunk, eleve úgy tervezve, hogy csak karácsony estére jövünk vissza ünnepelni. Édesapám már három éve halott volt akkor, édesanyám várt vissza aggódva bennünket, s persze a tágabb família. Addig a befagyott táj, a ház előtti korcsolyázható tavak és az isten háta mögötti, kivilágítatlan magyar falu is kies vidéknek tűnt, ahol két kamasz fiú bőven talál magának elfoglaltságot a helyi barátokkal. A vidéki élet pedig mindig némi többlet-elemózsiát is jelentett, amiből vihettünk haza az ünnepekre, hiszen ’89-re országosan is alig jutott élelem a városok ellátására, könnyebb volt vidékről beszerezni ezt-azt.
Egyik nap – még a tervezett visszaút előtt – értesítést kaptunk, hogy a falu egyetlen telefonján hívás vár, édesanyám üzent, s egy óra múlva újfent jelentkezni fog. Nagymamámmal elsiettünk, tudtuk, hogy valami váratlan dolog történhetett, s apu halála után már eleve összerezzentünk, nehogy megint valami tragédia híre várjon. Nagymamánk persze sejtetőn és bennünket halkan nyugtatva a magyar tévében leadott előző esti hírekre utalt (alig egy kilométerre voltunk a magyar–román határtól), s szigorúan ránk szólt, hogy egyetlen említést se tegyünk senkinek a telefonos helyen – amely amúgy egy rendes magánház portáján működött, viszont szemünkben mégiscsak valamiféle „hivatalt” testesített meg –, ha ott kérdeznének bármit. A helyi kezelő nénit jól ismertük amúgy, a légkör mégis, egy ilyen eldugott helyen is, olykor fullasztó tudott lenni, s mi akkorra édesanyánkkal kialakítottunk egy sajátos virágnyelvet, ha arról esett volna szó, hogy valakik előtt nem szabad egy témát tovább boncolgatni. Testvérem 16, én 15 múltam, bőven felfogtuk ennek súlyát: egy évig eleve a határfalubeli házunkból a Magyarországra szökést terveztük, persze a legnagyobb titokban, édesanyámék korábban segítettek is több barátnak a helyszínen átjutni, s eleve, amióta eszünket tudtuk bátyámmal, lehallgatták az otthoni telefonunkat, anyut ősszel becitálták többször is a szekura… Talán csak özvegysége s két félárva gyermeke miatt engedték haza. A faluba bejutni is csak úgy lehetett ekkor már, hogy mindenki személyijét ellenőrizték az utolsó 4 kilométeres földúton egy sorompónál a buszra fellépő határőrök, kiskatonák. Korábban a tanügyben dolgozó nagymamám ezt úgy oldotta meg, hogy nyugdíjas lévén egy idő után oda jelentkezett be, így senkinek nem lehetett kifogása, kvázi hazament, a kiskorúakra pedig kevéssé figyeltek, többnyire falubelieknek gondoltak bennünket. A temesvári események akkor, december 20. előtt és környékén már bőven zajlottak. A telefon másik végén édesanyám mindenféle áltörténettel, de határozottan jelezte, hogy azonnal induljunk, s lehetőleg nagyon vigyázzunk az úton. Mai napig emlékszem, a legborzasztóbb az volt, hogy a konkrét okról többet mi sem tudtunk, ahogyan azt sem, a hirtelen jött tervmódosításra hogyan reagáljunk. Ott, egy piciny faluban is mindenki figyelemmel követte a másikat, akárcsak titokban az országról szóló külföldi híreket, hiszen egyetlen szál dróttal is könnyedén lehetett fogni a hivatalos magyar műsort a tévében. (A pár órás román propagandaadást nem volt értelme néznie senkinek…) Mai eszemmel persze tudom, közel másfél év telt el akkorra már a Hősök terén szervezett budapesti szolidaritási tüntetés óta a magyar falvak lerombolása ellen, s az ún. keleti blokkban, illetve Magyarországon meg is történt már a változás, de mégis emlékeimben az él leginkább, hogy Romániában senki komolyabb változásra nem számított, vagy nem mert számítani. Provokációra annál inkább. A rendszer megdönthetetlennek és végletesen sötétnek mutatkozott, mint egy el nem múló decemberi éjszaka.
Összepakoltunk, s másnap kora reggel az első buszra felültünk. December 22. volt. Ott többnyire csak helyiek, tehát ismerősök ültek, egy-egy idegen alak persze feltűnt, újabb oda helyezett katonatiszt, nagymamám így kedélyesen mesélni kezdte, hogy talán az egyik kutyánkkal lett valami baj, s nincs mese, mennünk kell. A nagyszalontai vasútállomáson belém ivódott kép azonban azóta is rendszeresen feldereng, ha a romániai forradalomról esik szó. Nagyvárad felé ugyanis a hírhedt Temesvár–Iaṣi gyorsvonattal utaztunk, amelynek ablakait részben kitörték, oldalát összefestették mindenféle jelszavakkal. Egyik a „szabadság” volt, másik talán az „Ébredj, román!” Sohasem hallottam addig. A vonat csikorogva állt meg, mi pedig a tömeggel, mely máskor tolongva sietett az ajtókhoz, hogy idejében felkapaszkodjon, meghökkenve bámultunk egy darabig. Felültünk. A vonat fülkéjének áporodott, műbőr szagát éppúgy érzékelni lehetett, mint a bent ülők csendjét, zavartságát. A bizonytalanság, a félelem és a remény furcsa ötvözete lengett be mindent. Mint Kosztolányi bolgár kalauzának esetében, ha valaki megszólalt, általában csak hümmögés volt a válasz, mert senki nem merte még kimondani hangosan a dolgokat, nem merte még elkiabálni, amit a szíve mélyén remélt, talán csak egy kissé megrészegedett utastárs biztatta az embereket, kiáltozott vidáman, őt viszont mindenki kerülni igyekezett. Provokatőr. Beépített ember. Szekus. Kisvártatva belépett a valódi kalauz. Ott, abban a helyzetben ő testesítette meg a karhatalmat. Emlékszem, mindenki összerezzent, s mégis, ő ezúttal olyan kedves és melegséget árasztó volt, csillogó szemmel, a bennfentesek, a beavatottak mosolya, mit mosolya, már-már glóriája sugárzott az arcán, mint korábban, ha jól lefizethetően jegy nélkül engedett utazni egész csoportokat, s telt zsebbel már bizonyos volt abban, hogy nem jöhet az őt is ellenőrző „szuprakontrol”. Tudott valamit. Ő Temesvárról jött, ott éjszakázott, sokat látott. Még csak délelőtt volt, az azóta ismertté vált országos események kimenetele nem dőlt el, mégis, miután kilépett a fülkéből, a barátságos szavak után váratlan mosoly nyúlt el a szájakon. Mi a testvéremmel nem foglalkozhattunk persze senkivel a mellettünk ülők közül, csak alig láthatóan összekacsintottunk nagymamánkkal, akinek kérésére viszont még a vonat ablakától is vissza kellett húzódnunk egészen a fülkeajtóhoz. A nagyváradi állomásról egyenesen haza futottunk, édesanyám ölébe, de leginkább a tévé elé. Útközben a Kanonok sortól a lakásunkig is már több csoportot láttunk az utcán, a bátrabbak kiáltozni kezdtek: „Gyertek velünk…!” Aztán délutánra sorra jöttek a hírek, telefonok csörögtek, s mindenki eufóriában úszott, sírt, zokogott. Egyfolytában a román tévé híreit néztük, többet, mint addigi életemben összesen. A többi esemény mindenki előtt ismert. Én persze – több osztálytársammal közösen – a városközpontba akartam menni. Ezt eleinte nem engedték, alig egy órára sikerült csak kiszöknöm, valami kenyérvásárlás ürügyével. Gimnazista társaimmal találkoztunk, a hangulat eufórikus volt. Aztán karácsonyig jószerével ki sem mozdulhattunk megint, édesanyám az ablakon is belövő „terroristák”-tól óvott minket, amiket a hírekben mondogattak, s aminek volt is alapja a diktátorhoz hű erők ellentámadásai során. A tévében magyar és német karácsonyi dalok hangzottak fel, a korábbi nacionalista szólamokból és személyes megaláztatásokból már olyannyira kijutott nekünk, magyar gimnazistáknak s személy szerint nekem is, hogy ez katartikus, feledhetetlen s egyben végtelen reményt keltő élmény volt. Ott, akkor délután le is tettünk a más országba való település korábbi élénk terveiről. Talán ezért is, a diktátor házaspár elfogásáról s elítéléséről jött hír örömeufóriája után nem értettük, édesanyám miért bizonytalanodik el egy pillanatra a gyors, karácsonyi kivégzés hallatára. Bevallom: én, akkor, ott, abszolút úgy éreztem még, mint a vonaton. Ennek nem lesz vége soha, csak akkor, ha már „ő” nem él. Mindaddig megmarad a valós veszélye, hogy visszatér, külső erőkkel vagy máshogyan, de folytatódni fog az a szörnyűség, amiben addig éltünk, s amibe én minden nyomorúságunkat, köztük édesapám halálát is valahol belegondoltam… A tömegek elégtételt akartak, leszámolást a szenvedésekért, s ezt talán jobban is, mint a szabadságukat.
Felnőtt fejjel tudom, bár azon a karácsonyon valami visszafordíthatatlanul megváltozott, mégis, rengeteg minden folytatódott, a látványos átrendeződések kulisszái mögött sok minden átmentődött, élt tovább. Naivak és felkészületlenek voltunk, s azok voltak a nálunk idősebbek is, akkor is, ha valóban egy teljesen új korszak kezdődött, amit nem tudok nem mérhetetlenül nagy, nem várt, már-már ránk szakadt szabadságként leírni, s ami értelemszerűen horizontokat tágított ki, meghatározva a tízes és húszas éveimet, indulásomat. Mégis, akkor és utoljára azokban a napokban örültem együtt tömeggel és tömegnek, s akkor és utoljára éreztem azt, mindenféle rémhír ellenére, hogy a forradalom a népé, s annak emberei között biztonságban vagyok. Három hónap múlva már egészen másfajta tömeget láttam a tévé képernyőin át Marosvásárhelyen, tapasztaltam meg pár éven belül, egyetemista koromban Kolozsváron. Azóta tanulmányokban foglalkoztam a múlt egy-egy, eleinte jelentéktelennek tűnő szegmensének „emlékezetes múlttá” válásával, annak folyamataival és elméleti kérdéseivel, akárcsak a régióra jellemzően a traumák közt az emlékezni nem akarás és a felejteni nem tudás kollektív kettősségével. Kritikákat írtam a közelmúltat feldolgozó kortárs Erdély-regényekről s az azok kulisszáiként megjelenített diktatórikus rendszerben az egyénekbe táplált félelem továbbéléséről… – de azt a 30 évvel ezelőtti, decemberi vonatozást egyéni emlékként, a kollektíven emlékezetessé lett múlt egy kirakósaként aligha feledem, valószínűleg én is magammal viszem immár mindenkoron.
A szerző irodalomtörténész, kritikus, az OSZK szakmai igazgatója.