Rossz ómen?
Magyar szakra felvételizni akkoriban nem volt egy életbiztosítás, mondhatnánk az adomák stílusában: se bejutni, se diplomával a zsebben elhelyezkedni nem volt egyszerű. Kezdetben volt 25 hely, majd évente apadt a szám, 20, 15, végül egy szűk hetes különítménynek volt lehetősége valamilyen idegen nyelv szak mellett magyartanárnak tanulni. Majd következett a kihelyezés… ami akkoriban egyértelműen azt jelentette, a másik, a mellékszak tanáraként a Kárpátokon kívülre küldtek azt remélve, a fiatal embereket sürgető vágyaik majd családalapításra, ottani letelepedésre késztetik, ez pedig megkoronázza a népességkeveredés tervét.
Három év után lehetett szabadulni, akinek szerencséje volt. Nekem sikerült Fălticeni-ből Kolozs megyébe kerülni, Kalotaszentkirályra. Az 1989-es év ezért számomra az egyre szűkülő lehetőségek és az egyre nagyobb sötétség ellenére a remény és öröm éve volt. Igaz, hogy Kolozsvárról naponta ingázni nem volt mindig egyszerű, hajnali felkelést, két busszal való zötykölődést jelentett, de mindenért kárpótolt, hogy egy nyitott, befogadó közösségben végre magyart taníthattam érdeklődő gyermekeknek. Ottani tanár elődeimtől remekül előkészített tanítványokat örököltem, a kollégák minden kulturális kezdeményezést értékeltek. Többen ingáztunk, még az utazás sem volt olyan egyhangú a napi 120 kilométer (60 oda, 60 vissza) ellenére sem. 1989 decembere közepének sűrűsödő eseményei közepette is ugyanúgy órákat kellett tartani, és közben feszülten figyelni, mi történik, hol mit mondanak, a kollégák közül ki tud és ki mer mást, többet mondani… Már hallottuk, hogy Temesvár megmozdult, és ott az ellenállás minden elképzelhető mértéket meghalad. Olyan volt, mint egy félelmetes téli mese, mint távoli országból ideérkező irreális hír. Hallgattuk, és míg reménykedni próbáltunk, az egész elmúlt korszak minden sötétsége és kételye ott ült a szívünkben.
Aztán már Kolozsváron is lőttek. Még hihetetlenebb, még irreálisabb volt az egész. Mindenki beszélte és senki se látta. A tömbháznegyedek lakói erkélyükről hallottak valami távoli zajt, ami akár fegyverropogás is lehetett, de akkoriban már túl voltunk néhány megtévesztő akción, nehezen hittük. Nem sokkal korábban keringett az a hír, hogy a Szent Mihály-templom tornyán a keresztet az éj leple alatt kicserélték – egy ilyen, a szekusréteg által generált „fake news” után a fülünknek se hittünk. Mi pedig még közel is laktunk a sörgyárhoz, ahol emberek haltak meg. Mint a Fő téren is különben…
Karácsony lett időközben, az ünnepi készületek folytak, ahogy akkoriban folyhattak, kuporgatva, gyűjtögetve, félretéve, tartogatva arra az egy fényes napra a finom falatokat, amelyeket akkoriban már jegyre és sorban állással is alig lehetett beszerezni. És eljött a karácsony, amelynek másnapján mint egy rossz kultikus drámát, tévén közvetítve nézhettük végig a diktátor, a főrossz kirakatperét és kivégzését. Még azok is rossz szájízzel maradtak, akik amúgy nem vallásosak és karácsonykor csak szokásból hagyományos családi összejövetelt „ünnepelnek”. Rossz ómen úgy kezdeni az újat, hogy a szeretet ünnepén bosszút állunk…
Hogy a rossz ómen vagy a forradalmi, gyökeres változás helyett kapott hatalom-átrendeződés okozta-e, de a szabadságnak az az euforikusan megélt pillanata valóban csak egy pillanatig tartott, pár nap-hét volt mindössze, a gyökeres változást azóta is várjuk – vagy már nem is igen hisszük/várjuk…
A szerző író, szerkesztő.