Kövek a folyóban
Első szerelmem története egy villanásnyi volt, alig másfél hónap a 15. születésnapom előtt. Ma is tart.A minap a neten keresgéltem képeket, ismerősöket, és egy rövid üzenetet írtam neki: tegyen már fel öregebb képet, írja már ki rendesen a nevét, rossz az „imidzse”.
Jó későn válaszolt, hiszen az évek során összevesztünk, kibékültünk, beszélgettünk, megharagudtunk – és főképp: sohasem tudtuk rászánni magunkat komolyan, hogy tartós szövetséget kössünk, talán két dudás egy csárdában? –, szóval jó későn, rátartin válaszolt: „Miért nem jó a Pista, jobb talán az Isti?”
Isti volt és maradt számomra.
Táncházba jártunk a nyolcvanas évek elején, elsős voltam a középiskolában. Nem volt állandó táncos párom, de amikor a széki négyest húzták, mindig hozzám szaladt egy fiú iskolatársam, és hozta a bátyját meg annak barátnőjét, úgy jártuk négyen. Egész télen ez volt az állandó felállásunk.
De csak a négyes erejéig. Az iskolatársam olyan kicsi és kislányos volt, akkoriban nem gondolt senki rá komolyan. Én még nála is alacsonyabb és vékonyabb voltam, rám sem gondolhatott senki komolyan…
Míg aztán egy télvégi táncházas napon jött a széki négyes, jött az iskolatársam, jött a bátyja, aki idegesen keresett még egy lányt a négyeshez: a barátnője nem volt ott.
Roptuk a négyest, utána a báty tovább táncolta velem a csárdást. Ismertem az egész táncrendet, álmomban is eljárom párban is, egyedül is, ma is.
Aztán megkérdezte, hogy hazakísérhet-e. Eléggé csodálkoztam, mert a város másik végében lakott, s mi gyalogosan jártunk annak idején. Mondtam, jó.
Az a húsz perc, amíg hazamentünk, egy pillanat volt. Végig beszélgettünk. Miről? Nem tudom, de megszakítás nélkül beszélgettünk, egy pillanatnyi csönd sem állt be.
Elváláskor meg akart csókolni. Egy félresikerült próbálkozás után közöltem vele, hogy rég nem járt fogorvosnál. Töprengő képet vágott, én meg, fogászember unokája, rögtönzött kiselőadást tartottam a félévenkénti fogászati ellenőrzés szükségességéről.
A következő héten a táncházban már végigtáncoltuk a teljes táncrendet, a négyest az öccsével, hazakísért, és hosszasan magyarázta, hogy kihúzatta a fogát, ami szét volt rohadva, hónapok óta fájt, de nagyon félt elmenni, pedig Meli is küldte. Érte nem ment el. Értem igen.
Vállat vontam:
– Értem? Ugyan, magadért.
A csók ismét elmaradt.
Jött a tavaszi szünet, sokáig nem volt táncház, el is felejtettem. Egy nagyszünetben jött az öccse, és nyávogós-nyafogós hangon szólt:
– Isti azt mondja, menjél vele moziba.
Mondtam neki, nem megyek, utálom a mozit.
– Jó, megmondom – s elment.
Pár nap múlva jött ismét, kissé magasabb hangfekvésben kezdte a nyafogást:
– Isti azt mondja, menjél vele moziba! – Majd hozzátette magyarázatképpen: – Menjél már, mert nem hagy békén.
– Mondd meg neki: utálom a mozit, nem megyek.
– Jó, megmondom.
Amikor már harmadszor vagy negyedszer jött nyafogva, elmosolyodtam:
– Mondd meg neki: utálom a mozit, nem megyek, de ha akarja, meghívhat színházba.
Meghívott. Elmentünk.
Utána szinte minden nap értem jött az iskolába, hazakísért, aztán jó félóra alatt hazalépett a város túlsó végére.
Egyszer épp vasárnapi ifjúsági istentiszteletre készültünk, értem jött, s amikor becsengetett, apám kipenderült az előszobába, anyámat nem engedte ki a szobából, behúzta maga mögött az előszoba ajtaját, hallottam, hogy előtte vitatkoztak, majd apám ajtót nyitott, s ennyit kérdezett:
– Fiatalember, tudja, Ildikó hány éves?
A fiatalember hajtőig vörösen hebegte:
– Tizenöt.
– Nem. Tizennégy. Nekem nincs eladó lányom. Legyen szíves, ritkítsa meg a látogatásait. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
A teraszról néztem, ahogy integetett elmenőben.
A következő héten értem jött az iskolába, elkísért hazafelé, de csak az utca közepéig jött, ne lássák, ha épp figyelnének, hogy együtt vagyunk.
– Inkognitóban! Ezután már csak inkognitóban! – mondta, és nagyon dühös volt.
Ha találkoztunk, otthon hazudnom kellett.
Valami megváltozott. Jött, de nem mindig. Egy hétvégén elvitt egy osztálytársa születésnapjára, a Bolgár téren virágot vettünk egy cigányasszonytól, s amikor átvettem a csokrot, az asszony felnézett ránk, s lelkendezni kezdett:
– Jaj, istenem, de szép fiatal pár! Adjon az Isten sok boldogságot és sok gyereket! – zavartan nevettünk. Akkor nézett rám úgy, fürkészve, mintha lehetne valami közöttünk… Mi lenne, ha…
A születésnapi buli nem telt jól: amint bementünk, egy osztálytársnője az ölébe ült, utána bemutattak a társaságnak, mint a barátnőjét, s a lány elnézést kért, hiszen nem tudta… Nem éreztem jól magam: ezek mind 4-5 évvel idősebbek voltak, érettségizők, idegenek, másik iskolába járók. És nem tudták…
Nem vállalt? Nagyon fiatalok voltunk.
Nem sokkal ezután bejelentette, hogy szakít velem, szerelmes lett egy osztálytársnőjébe, pedig semmi esélye, mert a lánynak barátja van, mégis úgy érzi, jobb, ha őszinte velem, szabaddá tesz.
Szomorú voltam, nem volt szavam, fájón kék volt aznap az ég. Annyit mondott:
– Olyan lettél, mint egy kis öregasszony.
Két hét múlva volt a 15. születésnapom.
A ballagására csak anyám ment el, virágot vitt neki, otthon beszámolt, hogy az igazgató ötször hívta ki, iskolaelső volt, sokféle versenyt nyert, magasról verte a többieket, pedig elit iskolába járt, az egyetemi felvételije biztosítva volt. Anyám évekig dugdosta a ballagási kártyáját, nehogy széttépjem. Az egyedüli fiú volt, akit anyám kedvelt.
Többször találkoztunk utána, kétszer feleségül kért, de mire meggondoltam magam, eltűnt, amikor ő akarta, én nem, és fordítva, sohasem voltunk egy hullámhosszon. Sokáig őrizgettem egy későbbi levelét, melyet már a katonaságból írt: „…ahogy te is szóba kerültél, felzsongott ezernyi emlék…” – elmosolyodtam, milyen poétikus. Nem voltam már akkor cinizmustól mentes.
A következő nyáron a húgommal úsztunk a folyóban, s mikor már a parton szárítkoztunk, a húgom egy úszó emberre mutatott:
– Nézd, milyen piros bogyók úsznak a feje körül! Néztük, és sehogy sem tudtuk megállapítani, milyen kis bóják táncolnak az úszó alak feje körül, amint mellúszásban közeledett a parthoz. S kiszállt a vízből, szemünk láttára a kis bóják a nyaka körül nagy szemű piros fagyöngyszemekké rendeződtek, gazdájuk egyenesen hozzánk jött, s megkérdezte:
– Sziasztok, jösztök moziba?
Zavartan nevettünk:
– Mi megy?
– A fösvény.
– Jó, felhívom anyámékat, s szólok.
Mintha nem is esett volna ki másfél év. Ha hazajött az egyetemről – én még mindig középiskolás –, kirándultunk, erdőbe mentünk. Leveleket írt. Az egyikben megkérdezte: „Mi lenne, ha végleg együtt maradnánk?” Egy hetet gondolkoztam a válaszon. Úgy éreztem, egyből nyugdíjba kell mennem, ha erre igent mondok. Csak annyit írtam: „Kicsi vagyok még a véglegesítéshez.” Eltűnt. Húsz évig nem láttam. Az egyetemen megnősült. Hamar elvált.
Pár év múlva más városban, más országban éltem. Egyetemen tanultam. S amikor hazautaztam a szüleimhez egy téli szünetben, elmentem a város egyik áruházába. A földszinten, a rövidáru-részlegen, a polcokon keresgélve, bevásárlókosárral a karomon szinte összeütköztem az édesanyjával. Másfél órát beszélgettünk ott, az áruházban. Hogy élek, mit csinálok, milyen az új életem. Az öccséről, volt iskolatársamról kérdezgettem. És másfél óra alatt egyszer sem kérdeztem az idősebbik fiát. Ő sem hozta elő.
Csak annyit mondott búcsúzóul:
– Ha arra jársz, gyere be – és ezt nagyon komolyan, állhatatosan kérte. Nem tudtam, hogy a fia akkoriban vált el. Én is épp első házasságomnak vetettem véget. De ha tudtam volna, sem érdekel, konok voltam.
– Nem járok arra, Margit néni.
Szomorú volt az a latyakos februári nap.
Az anyját kedveltem. Részlegvezető nővér volt a gyermekek házában, ahol az inkubátoros babák voltak a szuterénben. Kisdiákkorunkban hányszor felmásztunk az ablakok vasrácsain, hogy meglessük a félig pólyált vagy meztelen kis testeket. Alig mozogtak, kezük-lábuk rezzent néha álomban, mozdulataik lassúak voltak ébren – mindig vonzott a látványuk.
Aztán újranősült, gyereke lett, válni akart, megkeresett, nem viszonoztam az érdeklődését. Megbetegedtem, éreztem, harag van bennem, engesztelhetetlen. Írtam neki: „Vannak kövek a patakban, melyek megsebzik a lábát az átkelőnek.” Félóra múlva felhívott, hallottam, hogy a vonal másik végén nehezen veszi a levegőt:
– Kinyomtattam az e-mailed. Itt van az ölemben.
Mondta, hogy nemrég született még egy lánya. És meghízott.
Mondtam:
– Hallom.
– Honnan?
– Ahogy veszed a levegőt.
Éveken át szinte minden nap felhívott az ország másik végéből. És megmaradtunk úgy, mint diákkorunkban. Se ki, se be. Elfogyott a türelmem. A második házasságomnak is véget vetettem.
– Ne menj el, Ildike, komolyan gondoltam.
– Mikor?
– Két-három év.
– Addig én férjhez megyek.
Két fiút terveztünk. De én már negyven voltam. Vészesen fogyott az időm.
Nagy haraggal váltunk el. Sírt. Én nem.
Ismét elvált asszony voltam. Letelt a két év, eszembe jutott. Telt a három, azért is férjhez megyek. Három év és két hónap múlva ismét férjhez mentem. Azért is. Meglett a vágyva vágyott gyerek is: a harmadik lányom.
Pörögtem, boldog voltam. Hónapokig, évekig.
Egy éjjel két óra tájban halálra válva ébredtem. Nehezen tértem magamhoz, átmentem a másik szobába, leültem az üres ágyra. A férjem éjszakás volt, a kisgyerek aludt. A szívszorító rémület nehezen oldódott. Mit álmodtam? Nem emlékeztem. Tél volt. S akkor hirtelen eszembe jutott: Jövőre ötvenéves lesz! Az apja is épp, hogy megérte az ötvenet. Talán meghalt!
Sokáig zokogtam, nem bírtam abbahagyni. S akkor felengedett bennem a harag. Akkor bocsátottam meg neki. Néztem az interneten: mikor lépett be utoljára az oldalára. Rég. De tudtam, hogy nem használja naponta. Írtam egy üzenetet. Soká válaszolt: „Sokáig gyötrődtem. És hogyan váltunk el? Majd találkozunk a másvilágon.”
Álmomban néha megjelenik: utóbb egy névjegyen láttam leírva a nevét, s a golyóstoll, amivel ráírták, nem fogott. A neve halvány volt, s álmomban egyre jobban halványult. Már csak én tudtam, mi van oda írva.
A napokban, amikor az e-mailt kaptam tőle – „Miért nem jó a Pista, jobb talán az Isti?” –, egy másik régi ismerős is üzent. S ahogy a kettőjük képét nézegettem, az övé minden mást törölt, minden mást felülírt.
Ahogy telnek az évek, mintha az idő feljogosítana arra, hogy beszéljek róla, egyre gyakrabban, egyre többet, szinte mindenkinek. Mint öregasszonyok, akik mindig egyetlen szerelemről beszélnek, amiért megérte, hogy éljenek. Lehet, akik már hallgatják, unják.
Kövek a folyóban. Melyek kiállnak a vízből. Némelyeken észrevétlen keresztüllépünk, némelyek simogatnak, mások felsebzik a talpunk.