Omerta – mindig vannak igaz emberek
Aki még nem olvasta Tompa Andrea Omerta – Hallgatások könyve című regényét, bizonyára kedvet kapott hozzá a május 11-ei felolvasóesten, amelyet a Szigligeti Stúdióban tartottak meg. A regény négy figuráját a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművészei, Albert Csilla, Csutak Réka, Kántor Melinda és Dimény Áron jelenítették meg. Az előadás után Simon Judit újságíró, a Holnap Kulturális Egyesület vezetője beszélgetett az íróval a Szigligeti Stúdió fehér termét megtöltő, a hangszínházi előadás művészeit hosszas tapssal jutalmazó közönség előtt.
Az Omertában négy monológból bontakozik ki a négy szereplő sorsa: egy magas pártfunkcióba kerülő rózsanemesítő, egy széki cseléd, egy zöldségtermesztéssel foglalkozó félárva kolozsvári lány és egy politikai okok miatt bebörtönzött apáca élete, miközben megrajzolódik a korszak, az ötvenes, hatvanas évek Romániája. Tompa Andrea beszélt arról, mit jelent a szereplők hitelessége. „Amit én magam nem értek egyáltalán, azt nem írom meg. Az ember érzi, hol a fal.” A szereplők szakmáiba jól bele kell tanulni, hogy az olvasóknak elhihetők legyenek a figurák. A szerző sokféle szerelmet akart megírni: a mesélés, a föld vagy a Krisztus iránt érzett szerelmet.
Ami a korszakot illeti: az ötvenes, hatvanas évek romániai történelme elég hozzáférhető. Sok fontos munka született arról a korról. Az ’56-os forradalom és az azt követő retorzió, az egyetemek megszüntetése, illetve összevonása – ezeket a témákat elég alaposan föltárták. Ám a regényírónak a kor embereinek fejébe, gondolataiba, érzéseibe kellett beköltözni. Például az akkori emberek keveset tudtak az ’56 utáni megtorlásokról. Mi sem tudunk sok mindenről a jelenben. Van, ami csak húsz-harminc év múlva válik átláthatóvá, tudhatóvá. Lényeges továbbá, hogy a szerzetesség abban az időben afféle szubkultúrát jelentett. Egy szerzetes a morális létével volt a világnak a kritikája. Ezért kellett felszámolni e szubkultúrákat. Nemcsak a mechanizmus, hanem az egész mentalitás érdekes. Vannak emberek, akiket nem lehet megtörni. Mindig vannak igaz emberek. A szereplők naivak abban, hogy nem látják át saját magukat, és sok mindenben bizonytalanok. Vilmos, a rózsanemesítő figurája az alkotó embert jelképezi. Az írónőt az is nagyon foglalkoztatta az ő esetében, miként lehet sikeres egy ember kisebbségiként. Kudarca és sikere abban található, hogy bedarálódik szerepekbe.
Szó volt még arról, hogy milyen nyelvezeteket használt Tompa Andrea a regényben. Négy szereplő, négy nyelvezet – hiszen mindenik saját egyéniség saját tájegységgel. Különböző közegekből, vidékekből érkezők nem beszélhetnek ugyanúgy. Ezért meg kellett találni mindenik figura esetében, hogy miként szóljon, meséljen. Ha megvan a lelki alkat, keresgél hozzá nyelvezetet. Közben az idő múlására, a változásokra is kellett figyelnie.
A könyv végén lakonikus stílusban lezárta a sorsokat. A monológokban összemosódik a valóság a fikcióval. A regény végén olvasható „elvarrások” a valóság és képzelet végső összebonyolítása. Tompa Andrea hozzáfűzte: lezárta e sorsokat, nehogy visszatérjen még hozzájuk később, így elengedte őket. Egyébiránt minden monológban marad lezáratlanság. Az olvasó dönti el, mit választ.
*Az igen találó hangszínház kifejezést a kolozsvári színművészek használták az előadás után
Fotók: Fried Noémi Lujza
