Minden magányt belaktam már – Varga Melinda költőt kérdezte Tóth Hajnal
A 2017-es Kinde Annamária-díjat Varga Melindának ítélte oda a Várad folyóirat szerkesztősége és a Holnap Kulturális Egyesület. Új, Sem a férfiban, sem a tájban című verseskötetét a IX. Nagyváradi Könyvmaratonon, a Darvas – La Roche-házban mutatták be. A friss díjazottal, az Irodalmi Jelen folyóirat vers- és interjúrovatának szerkesztőjével irodalomról, inspirációkról, tervekről beszélgettünk.
Indításként nyúljunk vissza pályakezdésed éveihez. Mikor kezdtél verset írni?
Úgy gondolom, semmi sem történik véletlenül, a pályakezdésem is kötődik némiképp Nagyváradhoz és Kinde Annamáriához is. Az első „versemet” negyedikben írtam, egy őszi, barna falevélhez kapcsolódott a négysoros, el is küldtem a Szemfüles című gyermeklapba – nem tudom, még létezik-e, de akkor nekünk rendszeresen járt az iskolába, s így postáztam a nagyváradi szerkesztőségbe az irományom. Gittai Istvántól elutasító válaszlevelet kaptam, azt tanácsolta, ne írjak verset, inkább prózával próbálkozzam. De a próza nekem akkor sem ment, nem vagyok epikus alkat, viccet sem tudok mesélni; költő szerettem volna lenni, és így visszagondolva, nem igazán hittem Gittai Istvánnak… Aztán általánosban Kinde Annamáriától kaptam biztató leveleket, jelent is meg írásom a Szemfülesben később.
A gyergyói általánosban kiváló magyartanárom volt, felfedezte, hogy írok, házi feladatokat adott nekem, verstangyakorlatokat is. A verslábakkal így már hatodikban megismerkedtem, noha, megvallom, nem igazán rajongtam értük. Molnár Sándor szigorú, de hozzáértő pedagógus volt. Házi olvasmányokat egy gazdag könyvlistából kellett kiválasztani, ki-ki kedvére szemezgethetett, a lányoknak nem volt kötelező a Pál utcai fiúk, választhatták helyette az Abigélt is, a cél az volt, megkedveljük az olvasást. Helyesírási füzetet is kellett ám vezetni, aki három hibánál többet ejtett a felmérőben, évharmadi dolgozatban (akkor még évharmadok és nem félévek voltak), nem kaphatott tízest. A nyelvtant nem kedveltem, megizzadtam a magyar tízesekért.
Sokat olvastam, Jókai volt a kedvencem, az otthoni és a gyergyói városi könyvtár összes fellelhető Jókai-regényét megismertem, Az arany ember, A tengerszemű hölgy, a Fekete gyémántok, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán meghatározó olvasmányélmény volt. Másik gyermekkori kedvencem Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című regénye, no meg az indiánregényeket se felejtsük el és Szabó Magda Abigéljét. Az olvasásra Jókai kapatott rá, nem is értem, miért akarják kiebrudalni a tantervből, nála élvezetesebben senki nem tud mesélni, megannyi kaland, szerelmi történet és iszonyatos tudásanyag forrása ma is. Később nagymamámtól karácsonyi ajándékba megkaptam az Ady-összest. Végképp beleszerelmesedtem a költészetbe! Noha igaz, kiskamaszként inkább a költő szerelmi lírája foglalkoztatott, másra nemigen lehetett még „receptorom”. Még egy kötődés Nagyváradhoz. Aztán kicsit korán, nyolcadikban megtaláltam Apollinaire Tizenegyezer vesszőjét és az Ezeregyéjszaka meséit, ezek voltak a tiltott olvasmányok, amelyeket gyerekként nem szabadott volna olvasnom… Az sem elhanyagolható, hogy az esti imádságok mellett nagymamám saját meséket talált ki. Biztos vagyok benne, hogy ezek a szép kis mesék szoktattak rá az irodalomra, és a költői vénát is mamától örököltem; senki más nem ír a családban, másnak nincs affinitása az irodalom művelésére.
A gimnáziumot Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végeztem, s a Népújság Múzsa rovatában Bölöni Domokos közölte néhány versemet. Ő bábáskodott fölöttem, ő adta kezembe az első kortárs könyveket, felhívta a figyelmem a kezdő költők gyermekbetegségeire, s rajta keresztül kerültem kapcsolatba a kortárs irodalommal, többek között Kovács András Ferenc, László Noémi, Lövétei Lázár László, Orbán János Dénes, Sántha Attila verseit és az erdélyi irodalmi periodikákat ajánlotta figyelmembe. Emlékszem, Orbán János Dénes milyen nagy hatással volt rám. Akkor már biztos voltam benne, hogy költő akarok lenni, s felcsigázott, hogy az irodalom másmilyen is lehet, mint amit addig az iskolában tananyagként és magánszorgalomból megismertem.
Az első komolyabb versem az Irodalmi Jelen Debüt rovatában jelent meg, amelyet akkor Orbán János Dénes szerkesztett. Azt a lapot ma is őrzöm. Aztán rá néhány hónapra a Serény Múmiában Karácsonyi Zsolt publikálta két versem. Meghatározó volt mindkét közlés, ahogy az első Bretter Kör is, ahol László Nonó írta a vitaindítót. Felhívta a közönség figyelmét arra, hogy valószínűleg Vízöntő jegyben születtem, mert gyakori a víz motívum a verseimben. Nem tudom, hogy érzett rá, a kétezres évek elején nem volt annyira digitalizált a világ, hogy rákereshettek volna az ember születési hónapjára. Ebben a periódusban ismertem meg Bréda Ferencet is, ő szintén meghatározó volt a pályakezdésemet illetően. A kolozsvári költő-író közösségnek nagyon sokat köszönhetek, itt formálódtam azzá, aki most vagyok emberként és költőként is.
Számodra mit jelent a versírás?
A vers az irodalom nagyasszonya, istenkapu, varázslat, teremtés, ima. Weöres azt vallja: „vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted”.
Az új verseimben tudatosan kerülöm a sötét tónusokat, fényt szeretnék teremteni, minden magányt belaktam már.
Mi ad ihletet neked?
Erre nem lehet pontos választ adni, egyáltalában kérdés, hogy mi az ihlet, s kell-e hinnünk a romantikus fogalomban, hisz az irodalomtudomány ezen már rég túllépett. A versírás felfokozott érzelmi állapot, hasonlít egy picit a szerelemhez, ugyanaz a bódultság, szárnyalás. A vers táplálkozhat valós élményből, hangulatból, életeseményből, történelmi momentumból, de kapcsolódhat szépirodalmi szöveghez, az intertextus is lehet ihlet, tulajdonképpen bármi képezheti a vers tárgyát, s nagyon esetleges, mikor éppen mi. Bizonyos értelemben a világunk vers, benne élünk a poémában. Hamvas mondja: „a verseket nem írjuk, hanem éljük”.
A nagyváradi könyvbemutatón szóba került, hogy Gyergyószentmiklóson születtél, Kolozsváron jártál egyetemre, s a kolozsvári szellemi közeg beszippantott, nem költöztél haza. Hol érzed magad otthon?
Az otthon sose a térhez kötődik, nem a város miatt érzi magát valaki otthon, a városokat történetek, események, emlékek teszik lakályossá. Balla Zsófiának ezzel kapcsolatban nagyon sok jelentékeny verse van. Körülbelül én is úgy érzek Kolozsvárral és Gyergyóval kapcsolatban, mint ő Budapesttel és szülővárosával, Kolozsvárral, csak persze annyi lényeges különbséggel, hogy egészen más korban hagyta el ő a szülővárosát, mint én, és más okból. Haza Gyergyóba megyek, otthon Kolozsváron vagyok – ugyanezt vallja a költő is egy vele készült interjúban a magyar fővárossal és a Szamos-parti várossal kapcsolatban. Gyergyószentmiklóson jártam általános iskolába, Ditróban pedig – ahol a nagyszüleim élnek – óvodába, életem legszebb hét éve ott telt el. Minden jelentős gyermekkori élményem oda kötődik. Szívesen járok haza, de a választott otthonom Kolozsvár. Számomra fontos, hogy kulturális-irodalmi szempontból pezsgő városban éljek. Kolozsvár nagyon sokszínű város, két színház, két opera, filharmónia, irodalmi kávéházak, tárlatok és megannyi más esemény közül választhatsz. A kisváros bezár, a székely kisváros még inkább. Kicsit olyan, mintha húsz évet mennél vissza az időben. Sajátos világ, megvan a maga varázsa, de ilyen szabad, lázadó lénynek, mint én vagyok, képtelenség lenne beilleszkedni, alkalmazkodni. A művésznek szüksége van olyan környezetre, ahol feltöltődhet, hasonszőrű emberekkel társaloghat.
Az új versesköteted címe Sem a férfiban, sem a tájban. Miért ezt választottad?
A cím mindig sugall valamit, kifejezi a kötet főbb vonulatait, a táj- és városverseket, a szerelmi vonalat, a magányt is.
A kötet címadó versének utolsó sorai: „Sem a férfiban, sem a tájban / nyugalmat immár nem találok.” Mi az, amiben nyugalmat, harmóniát lelsz?
A költő nem a nyugalomból táplálkozik, a versírás impulzív tevékenység. Meglehetősen szomorú vers, régebbi, 2013-as. Most már másképp gondolom, a Férfiban meglelem a nyugalmam, és a tájjal is békét kötöttem.
Ezekben a versekben írtál városról, tájról, magányról, „fekete gyöngysorba fűzött éjszakákról”. Az írás, az irodalom segít-e valamiképpen „kikönyökölni” a magányból?
Számomra az irodalom nem terápia, s a lírai alany nem mindig azonos a költővel. De az olvasás, más művekhez kapcsolódás segíthet „kikönyökölni” a magányból. Állapotokat, vívódásokat, hangulatokat írtam meg, igyekeztem általános érvényű dolgokról verselni, hogy az olvasó ne érezze úgy, naplót lapoz. A vers az olvasóhoz kell szóljon, ezért sose lehet öncélú magamutogatás, fanyalgás, szenvelgés. Elidegenült, rideg világ vesz körül, úgy gondolom, amiről én írtam, mindenki mást is foglalkoztat.
Az Állatszív című ciklusban a kutyádról mesélsz, mélységes szeretettel. Egyik versedben „a csend nagy fehér macska”. Eszerint meglehetősen szép barátság fűz a négylábúakhoz. Mit jelentenek neked ezek az állatbarátságok?
A négylábú társ megváltoztatja a hozzáállásod a világhoz, empatikusabb, mosolygósabb leszel. Kinyílnak olyan kapuk, amelyek addig csukva álltak, megtanulod a természetet figyelni, észreveszed az évszakok váltakozását, hogy milyen élénk kék a nyár végi, őszi ég, a kutyasétáltatás felfedezés, kalandtúra. Ezekre a dolgokra a mindennapi rohanásban nem figyelünk. A kiskutyámra szeretettel és odaadással gondolok, sajnos már nincs közöttünk, de sokat tanultam tőle, amiért roppant hálás vagyok, hat lábbal ketten belaktuk a földet. A kiemelt költői kép a macska hízelgéséhez kapcsolódik, a csend olyan, mint a puha macska, aki hozzád dörgölődik, dorombol – ezt akartam érzékeltetni. Nincs konkrét macskamúzsa mögötte, de kétségtelen, hogy a macskákat is kedvelem, noha nem annyira, mint Weöres Sándor vagy Hrabal.
Milyen témák foglalkoztatnak mostanság? Gondolkodsz-e próza, illetve prózaversek írásán?
Naptárverseket írok most, az év minden napjára egy-egy verset tervezek. Remélem, 2018 őszéig elkészül; prózaversek is lesznek benne. A nagyobb lélegzetű prózához túl éretlen, szeleburdi vagyok, poétikus a gondolkodásom, meg hát az is befolyásol, hogy a lírát magasabb rendű műnemnek tartom, mint az epikát. Ne felejtsük el, az első fennmaradt irodalmi alkotás is vers. Verses beszámolóimat tervezem kötetben kiadni, illetve interjú- és esszékötet is tervben van.
Kik a kedvenc költőid, íróid a klasszikus, illetve kortárs irodalomból? Kik hatottak rád mostanság leginkább?
Ez mindig változó, az a kedvenc, akit éppen olvasok. Akit nem szeretek olvasni, félredobom. Nemrég Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című elbeszélő költeménye ragadott magával, a költő más művei is közel állnak hozzám. Parti Nagy Lajos Létbüféje szintén egészen friss és meghatározó olvasmányélmény, ahogy Nagy Zsuka Küllők, sávok című verseskötete is. Demeter Zsuzsa Szandra May a hóhullásban című, Kinde Annamáriáról szóló kismonográfiája nemcsak az alapossága, hanem az érzékenysége miatt is fontos olvasmány. Más kortársat azért nem említek, mert attól tartok, hogy valaki megsértődne, miért maradt ki a sorból; csupán a legutóbbi jelentősebb olvasmányélményeimről beszéltem. Az antik irodalmat mindig szívesen olvasom, Catullust, Szapphót, Horatiust, Senecát, Platónt, a magyarok közül pedig Faludy György, Sziveri János, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Dsida Jenő és Kinde Annamária bármilyen hangulatban, lelkiállapotban aktuális és tud újat mondani számomra.
Mi a véleményed a kortárs romániai magyar irodalomról? Miként látod a mostani pályakezdők helyzetét?
A pályakezdőknek sose kedvezett még ennyire az irodalom, több fiatal írószervezet, csoport karolja fel őket, és egyre több izgalmas hang mutatkozik meg, sokkal több a lány, mint az én pályakezdő koromban, és ennek roppant örülök. Az Irodalmi Jelen Debüt rovatát szerkesztve csak jót tudok mondani a legfiatalabb irodalomról, nagyon sok értékes, izgalmas kéziratot kapok. Persze figyelemmel kísérem más lapok egészen fiatalokkal foglalkozó rovatait is. Azt gondolom, nincs okunk panaszra. Az elmúlt egy-két év kellemes meglepetése, felfedezése számomra Dezső Katalin – hamarosan verseskötete jelenik meg –, de hasonló kaliberű tehetség Tóth Dominika, Pejin Lea, Kemény Gabriella, Magyar Eszter Csenge; novellistákban sincs hiány, Borcsa Imola, Shrek Tímea, György Alida, Somorjai Réka vagy Tóth Vivien szintén ígéretes tehetség, és ez csak az IJ Debüt rovatának fiatal hölgy gárdájából néhány név, a sor folytatható, kiegészíthető… Aggasztónak tartom viszont az irodalom megosztottságát. Sose voltak ilyen mély szakadékok a különféle táborok között, ez nagyon kártékony, önmarcangoló tud lenni. Kényelmetlen számomra ez az átpolitizáltság; a legnagyobb baj ezzel, hogy huszonévesen állásfoglalásra kényszeríti a fiatalokat, holott inkább a tehetségük fejlesztésével kellene foglalkozniuk.
Hogyan ismerkedtél meg Kinde Annamáriával? Mit jelentett neked az ő barátsága?
Az Új Magyar Szó zöldfülű tudósítója voltam, egy évig kipróbáltam a napilapos újságírást. Ha valami, akkor ez biztosan nem nekem való… Ebben a periódusban ismerkedtem meg az Erdélyi Riport munkatársaival, köztük Annamarival is, hosszabb anyagokat kellett írni, és nem gyorsan, rohanva, ez sokkal közelebb állt az alkatomhoz, mint a száraz tudósítói nyelv. Annamari sokat segített kezdő újságíró koromban, csak tanulni lehetett tőle, nemkülönben a Várad szerkesztőjeként is figyelt a fiatalokra, rám is. A nagyváradi színház épülete előtt találkoztunk először, az első kötetemnek szervezett a folyóirat bemutatót. Magas nőnek hitt, nevettünk, amikor ezt utólag elmesélte. Nem tudom, mi alapján gondolta azt, hogy magas vagyok. Összebarátkoztunk, fokozatosan nyílt meg; impulzív, nagyon érzékeny ember volt. Hiányzik. Ha velünk lenne, most már érettebben tudnék vele beszélgetni az élet dolgairól és az irodalomról.
2017-ben neked ítélték oda a Kinde Annamária-díjat. Mit jelent ez számodra?
Az elismerés számomra nem csak irodalmi pályám visszaigazolása. Jelzésértéke van, azt sugallja, többet kell visszajárnom Váradra, hiszen erős kötelékek fűznek ide. Nagyon hálás vagyok érte. Új lakásba költöztem a napokban, féltve költöztettem a díjat, ne essen baja.