Takázás, kisebbségi magatartás, nyelvi változások
Mi mindent jelent a takázás? Hogyan változik a nyelv és a helyesírási szabályzat? Erről és még sok minden másról beszélt Magyari Sára nyelvész, újságíró Takázás című könyvének nagyváradi bemutatóján.
Magyari Sára a Partiumi Keresztény Egyetem docense, Temesvárott él, az utóbbi években több médiafelületen publikálta zömmel nyelvi témájú, kultúrtörténeti kitekintésű publicisztikáit, ezekből válogatva állt össze a mintegy száz írást tartalmazó kötet, a Takázás. A Holnap Kulturális Egyesület és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete közös gondozásában megjelent mű szerzőjével Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélgetett az Illyés Gyula könyvesboltban.
Szűcs László említést tett a könyv néhány jellegzetességéről. Íme, néhány téma, mely megtalálható ezekben az írásokban: bánsági szórványlét; pedagógusi szemszög; humor; román-magyar viszonyítás különféle, elsősorban nyelvi esetekben; nők helyzete; politikához való viszonyulás; színház- és film. A könyv – amellett, hogy hasznos nyelvhasználati információkat is kínál – a humort sem nélkülöző, szellemes olvasmányélmény.
Magyari Sárától megtudhattuk, mit jelent a takázás, és hogy miért épp ez a kötet címe. A tóka (románul toacă) ütőhangszer, általában fából készül, de lehet fémből is. Az ortodoxok nagycsütörtöktől húsvétig használják, amikor elnémulnak a templomok harangjai. „Romániai magyarként azért választottam könyvem címeként ezt az igét, mert olyan metaforikus jelentéseket kapcsolhatunk hozzá, amelyek kisebbségi létem kulcsfogalmai köré szerveződnek. Református papcsaládban nevelkedtem Nagybodófalván (Temes megye), mely akkoriban még teljesen magyar és református település volt. A szomszéd falu viszont román és ortodox. Szüleim baráti viszonyban voltak az ottani pópával, és én már gyerekként megismertem a takázást. Még nem voltam iskolás, mikor Viorel bácsi (az ortodox pap) megtanította a faharang használatát: a lassan induló, de egyre gyorsabb ritmusváltást igénylő ütögetés lehetősége nagy örömmel töltött el. Képes voltam órákig ólálkodni a nagyobbacska fiúk körül a kisszékemmel (mert csak arról értem fel a kifüggesztett lécig), míg végre rám került a sor. Mára sok mindent kapcsolok a takázáshoz: a kisebbségi létet, a másodlagosság érzetét, a szegénységet, de az egyszerűséget is. Néha a keresztrefeszítés hangjaként tételeződik, amelyben benne van a szenvedés, de a remény is, ugyanakkor számomra a feltámadás hangja is egyben. Ha ezekre az írásokra gondolok, megint a kisszéken álló kislány jut eszembe, aki a fiúk között várja, hogy rá kerüljön a sor (mondjuk, minden hónap 5-én): férfiak közt egyedüli nőként, többségiek közt kisebbségiként (sokféle többség van!). Itt a tóka funkcióváltást is jelent: olyan faléc, mely vízszintes helyzetbe kerülve valami hídszerűséget mutat, bár inkább csak palló lesz –, de mégis összekötő elem szakadékok peremébe kapaszkodva, felvállalva a közöttiség helyzetét; kötés a két oldal között, mely két világ(látás) kapcsolatát és határhelyzetét hozza elő” – fejtette ki Magyari Sára Takázás című írásában, amelyet föl is olvasott a kötetbemutatón.
Mesélt arról, hogy szüleitől, híveit látogató édesapjától már kisgyermekként megtanulta, hogy az emberekkel törődni kell. A szocializmus éveiben a szüleit is megfigyelték a szeku emberei, ám később nem kovácsoltak szellemi, gazdasági tőkét e történetekből. Gyermekkorában űrhajós szeretett volna lenni, vonzotta a repülés. Sokáig nem akart pedagógus lenni. Versenytáncos volt, aztán eljött az a pillanat, amikor nem táncolhatott tovább. Váradon az Ady Endre Sajtókollégiumban tanult, itt ismerte meg Molnár Juditot; a magyartanár, közíró ösztönzésére ment egyetemre, tanult tovább Kolozsvárott.
Szó volt a Bánságra, a szórványlétre jellemző oktatási kérdésekről. Sok gyermeknek származási nyelve a magyar. Ahhoz, hogy fejlesszék a nyelvtudásukat, nem elegendő egy-egy nyári tábor, szükség van fakultatív képzésre is tanév közben. Aztán említést tett arról: egyre nagyobb a szakadék a városi elitiskolai rendszer és a falusi iskolák között.
A többségi, illetve kisebbségi létről szólván elmondta: a többségi magatartás a világon mindenütt egyszempontú, a kisebbségi magatartás pedig többszempontú. A többség hierarchiában gondolkodik. Egyébiránt nem híve a kisebbségi nyavalygásnak, de kezdeni kell valamit a kisebbségi léttel. Együttélésről van szó – nyelvtől függetlenül. Éppen ezért kellenek a közös célok is.
A nyelvhasználat helyzetére, a nyelvromlásra is kitért a beszélgetés. Egyre inkább beszédszegény környezetben nőnek föl a gyerekek. Fontos a beszélt helyzetek megértése, meg a csend erejének megtanulása. A mai gyerekeknek nincs kivel beszélgetniük. Az iskolában többet kellene cselekedtetni, beszéltetni őket. A vegyes házasságban élő pároknak nyelvészként azt javasolja: mindenik szülő csakis a saját anyanyelvén beszéljen a gyermekével addig, amíg be nem tölti hatodik életévét. Egy ember – egy nyelv, valahogy így kellene lennie.
A nyelvi változás természetes – hangzott el. Mint ahogy az is, hogy idegen szavak épülnek be a nyelvbe. Ám nem mindegy, hol a határ: idegen elemeket használok a nyelvben, vagy félnyelvű vagyok (nem tudom, hogyan mondanak bizonyos szavakat az anyanyelvemen). A nyelv eldönti, mi marad meg, mi épül be. Ha az embernek kenyere a nyelv, másként is kell tudnia beszélni, és tudnia kell váltani a nyelvváltozatok (irodalmi nyelv, szleng, nyelvjárások stb.) között. Viszont nem szabad leértékelni valakit azért, ahogyan beszél.
A helyesírási szabályok változásairól szólü kérdésre annyit válaszolt: ezek a szabályok konvenciókon alapulnak. A nyelvész nem az az ember, aki kívülről tudja a szabályzatot, hanem aki tudja, hogy gyakran le kell venni a polcról a helyesírási szótárat.
Magyari Sára végül még felolvasott egy ironikus hangvételű írást a könyvből a nők elsárkányosodásának mibenlétéről, végezetül dedikálta művét az érdeklődőknek.
A Takázást hamarosan bemutatják a Partiumi Egyetemen is, Nyíregyházán, majd a tervek szerint Temesváron, Kolozsváron, Aradon és Nagyszalontán is.